TMNT: Mutants in Manhattan teszt

  • Írta: fojesz
  • 2016. június 12.
Ezerrel pörög a PlatinumGames, a Star Fox Zero, a Nier: Automata és a Scalebound mellé még egy Tini Nindzsa-játékot is bevállalt a japán fejlesztőcsapat. Nem kellett volna.

Pedig nekem a Teenage Mutant Ninja Turtles: Mutants in Manhattan volt a titkos favoritom, és nem is vártam tőle sokat, egy tisztességes iparosmunkával biztosan lenyűgöztek volna a srácok. A rossz hír azonban az, hogy a Mutants in Manhattan még csak nem is tisztességes, a fejlesztők ugyanazokat a hibákat követték el, mint a legutóbbi hasonszőrű alkotásuknál, a Transformers: Devastationnél.

A Mutants in Manhattan mindössze két területen képes hozni a kötelezőt, és őszintén szólva egyiknél sem kellett túlzottan nagy kockázatot vállalniuk a japánoknak. Nem is tették. A fanservice-re nehéz lenne panaszkodni, a játék egyszerre vonultatja fel az összes Tini Nindzsát, és akár arra is lehetőséget kapunk, hogy barátokkal karöltve próbálgassuk Leonardo, Donatello, Raffaello és Michelangelo képességeit. A kikerülhetetlen toposzokkal és erőltetett Mikey-poénokkal teletűzdelt sztori persze olyan, amilyen, de a Tini Nindzsának ezt hajlandó elnézni az ember. A lényeg, hogy a feladatát tökéletesen ellátja: Krang és Zúzó vállvetve kutyulja a fekáliát, ez pedig kiváló alkalom arra, hogy felsorakozzon előttünk a cím összes fontosabb gonosza egy jó kis csihipuhira.

Merthogy a Platinum nem bonyolította túl a dolgot, és egy kooperatív módban is játszható hack & slasht hozott össze a derék teknőcök közreműködésével. A bevallottan kontrollerre szabott harcrendszer nem több rutinmunkánál, de legalább működik: itt is elsüthetünk gyengébb, illetve erősebb támadásokat, dobálhatunk surikeneket, mindezt pedig a különleges képességek tárháza és a blokkolás lehetősége teszi teljessé. Természetesen ezek csak az alapok, és ha alapjáraton nem is szorulunk a segítségükre, komolyabb nehézségi szinten nem árthat a lockolás bevetése, és ami még fontosabb, a megfelelően időzített hárítás alkalmazásának elsajátítása. Habár a Mutants in Manhattan ellenfelei nem legyőzhetetlenek, ráadásul nem is túl okosak, viszont jellemzően sok van belőlük, úgyhogy a céltalan gombnyomkodás meg tudja nehezíteni az előremeneteled.

Oké, a Tini Nindzsákat szeretjük, harcolni pedig jó - mi ezzel a baj? Nagyjából pontosan ez, a Mutants in Manhattan ugyanis az égvilágon semmit nem hajlandó nyújtani ezen kívül. Leginkább az zavart, hogy a játékmenet túlzottan harcközpontú, ergo olyan kaszaboláspornóra számíthatsz, ahol semmi más nem számít, még egy érdekes küldetéssel sem találkozni. A játék kilenc rövid pályát tartalmaz, ahol az a feladatod, hogy elverekedd magad az aktuális főgonoszig, az odáig vezető út azonban meglehetősen fájdalmas és fárasztó: a helyszínül szolgáló nyitott területeken lényegében semmit sem lehet csinálni, így jobbára azzal telik az idő, hogy végzel a random felbukkanó ellenfelekkel, próbálod összegyűjteni a klasszikus képregényborítókat, és várod, hogy April küldetéssel jelentkezzen.

Végre egy kis akció! - gondolod, aztán hamar rájössz a turpisságra. A játékban körülbelül három, természetesen maximálisan harccentrikus küldetéstípust kell ismételgetned. Győzd le a rád támadó ellenfeleket! Hatástalanítsd a bombájukat! Semmisítsd meg a fegyverüket! Képzelheted, mennyire izgalmas, ráadásul egészen addig kell mindezt csinálni, míg a játék úgy nem dönt, eleget szenvedtünk ahhoz, hogy ránk szabadítsa a pálya bossát, akinek hétszer - várj, leírom még egyszer: hétszer - kell lecsipegetnünk az életerőcsíkját. Még szerencse, hogy a főellenfelekkel való küzdelmek kellemesre sikerült, tartogatnak kihívást és a maguk módján változatosak is.

Habár az utolsó három pályán variáltak picit az odáig megszokott formulán a készítők, érdemes azzal számolni, hogy a Mutants in Manhattan egy rendkívül repetitív játék. Szándékosan vagy nem, de egyedül a harcrendszer az, ami működik benne, ezért érezhetően előtérbe van tolva, másra mintha nem is jutott volna energia. Hiába a felületesen kidolgozott platformer és lopakodós elemek, a koncepció az, hogy harcolj-harcolj-harcolj, ha pedig végeztél a 4-5 órás (!) kampánnyal, fuss neki még egyszer a játéknak, és harcolj tovább. Erre bizonyíték a fejlődési rendszer is: hőseink fejleszthetők a pályák között, a küldetésekkel begyűjtött harci pontokat különleges és egyenként is turbózható képességekre költhetjük, illetve passzív perköket is bezsákolhatunk. A saját játékstílusunknak megfelelően lőhetjük be, hogy mit tudjon a választott teknősünk, azonban nyilvánvaló, hogy egyetlen végigjátszással lényegében az így elérhető “tartalom” töredékét sajtolhatjuk csak ki a játékból.

A többszöri újrajátszást a négyfős kooperatív mód ösztönözheti, leginkább azon elgondolásból, hogy “haverokkal minden jobb”. Arra azonban nem árt felkészülni, hogy osztott képernyős co-op híján ezeknek a haveroknak meg kell vásárolniuk a játékot, ráadásul ha meg is vagytok négyen, játékmenet tekintetében akkor sem válik mélyebbé az élmény. Akadnak képességek, amit egyszerre tudtok végrehajtani, illetve olyanok, amivel segíteni tudjátok egymást, de jobbára a kifeküdt társak újraélesztésénél látjátok hasznát annak, hogy többen játszotok. (Ebben egyébként a botok is meglepően jók. Minden másra alkalmatlanok, de ha kifekszel, azonnal a segítségedre sietnek!)

A Mutants in Manhattan látványvilágát képregényesre vették a fejlesztők, így tulajdonképpen kényelmes helyzetben voltak, mert a cel-shaded effekt ügyesen elfedi a kellemetlen hiányosságokat. Leginkább a helyszínek fognak árulkodni arról, hogy a játék nem éppen az a technológiai csoda, a harcoknak helyt adó városrészek, aluljárók és csatornák méreteik ellenére rendkívül sivárak. A zenék és a hangok rendben vannak, persze a kis költségvetés itt is tetten érhető: Nolan North például három karaktert is eljátszik, még szerencse, hogy a teljesítményére ezúttal sem panaszkodhatunk.

A Teenage Mutant Ninja Turtles: Mutants in Manhattant tehát nagyjából úgy kell elképzelni, mint a legutóbbi Transformers-játékot. Egy korrekt harcrendszerrel és egy nagy adag Tini Nindzsa-hangulattal próbálja meg levenni a lábáról a játékosokat, azonban mindezt olyan sután, és olyan vékony tartalom mellett teszi, hogy csak a legelszántabb rajongóknak merem ajánlani. Ők azok, akik megvesznek a mutáns teknőcökért, és elkötelezett megszállottjai a Platinum munkásságának is - nekik talán nem fog fájni a játék ára sem.

A Teenage Mutant Ninja Turtles: Mutants in Manhattan PC-re, PS4-re, Xbox One-ra, PS3-ra és Xbox 360-ra jelent meg. A játékot az ASUS ROG Tytan CG8580 gamer konfigurációján próbáltuk ki, melyet az ASUS Magyarország biztosított számunkra.

6.
borzalmas gagyi hangulata van....ehh..bahh..
5.
greenmelon
Az ilyen gyengén sikerült játékoknál a rövid játékidő nem inkább pozitívum? :D
4.
pendrivedealer
Anno gyerekkoromba volt egy sárga kazettás TMNT játékom, és az állati jó volt. Kicsit kezd gáz lenni, hogy húsz év alatt (egészen pontosan 24 év) se sikerült még csak meg se ismételni azt a szintet, nem, hogy túlszárnyalni.
3.
roli33
Ha olcsóbb lesz azért beszerzem. Beat em' upnak egész jó. De úgy látszik várhatunk tovább egy minőségi TMNT játékra. Már ha lesz ilyen.
2.
Yanez
Pedig de reménykedtem, hogy kapunk végre egy jó teknőc játékot! Marad a Sega emu.
1.
DON GONDOCS
Hát néha elég kaotikusak a harcok, főleg a Boss harcoknál. Amúgy nem lenne rossz játék mert nem csak a darálásra épít, mindig van valami megoldandó feladat (hatástalanítsd a bombát, szerezd vissza a csomagot, szabadítsd ki a túszt)
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...