Mass Effect: Andromeda teszt

A Mass Effect 2007-ben útjára indított, majd 2012-ben lezárt trilógiája kapcsán talál túlzás azt állítani, hogy minden idők egyik legjobb űreposzáról van szó, de ha visszatekintünk az elmúlt esztendők felhozatalára, könnyen beláthatjuk, hogy azért nem járunk messze az igazságtól. A kérdéses lezárás ellenére Shepard és a Normandy legénysége egy olyan szerethető brigádot alkotott, akikkel minden világmegváltó akcióban öröm volt részt venni. A BioWare ennek ellenére nem siette el, hogy a Mass Effect népes fajokkal színesített univerzumát tovább bővítse, hiszen a Mass Effect: Andromeda bejelentésére egészen a 2015-ös E3-ig kellett várnunk, hogy aztán valamilyen okból a tavalyi év végéig ne is nagyon tudjunk semmit a játékról. Aztán persze az Electronic Arts beizzította a marketinggépezetet, és az addig visszafogott tempóból hirtelen fénysebességre kapcsolt a kiadó, és iszonyatosan túltolták a játék promózását.

A reklémhadjárat csúcspontja az EA Access-előfizetők számára biztosított tízórás, általunk is végigjátszott próbaváltozat volt, ami elég csúnyán sült el. Az addig legtöbbünk kívánságlistájának élen szereplő Mass Effect: Andromeda a valóban ijesztő animációk miatt pillanatok alatt vált közröhej tárgyává, de egyesek odáig merészkedtek, hogy azt állítsák, komolyabb fundamentális problémáktól is hemzseg a játék. Ez utóbbi megállapítására a belepakolt több tíz óra után még mindig kétkedve tekintek, de azzal még így is egyet tudok érteni, hogy az Andromeda azért jó párszor megbicsaklik. De ettől még tényleg ez a rész a sorozat legrosszabb felvonása? Talán, de ha valaki úgy véli, hogy a Ryder-család intergalaktikus kalandja nem több egy középszerű próbálkozásnál, akkor az nagyobbat nem is tévedhet. Vagy ha mégsem tudunk ettől a tévhittől elszakadni, akkor csak remélni tudom, hogy a jövőben csakis ilyen középkategóriás játékokkal lesz dolgom.

Ugyan a galaxis egyes fajai, mint például a salarianok, a turianok, az asarik, valamint a kroganok viszonylagos harmóniában élik mindennapjaikat, de az már egy ideje körvonalazódik, hogy az emberiséggel az élen hamarosan kinőjük a Tejútrendszert. Ennek szellemében születik meg a 2176-ban alapított és útjára indított civil kezdeményezés, az idegen fajokat is összefogó Andromeda Initiative program, aminek az a célja, hogy az űr eddig fel nem fedezett szegleteibe eljutva találjunk magunknak új, úgynevezett kolonizálható arany világokat. A cél ezúttal az új élet reményével kecsegtető Androméda-galaxis, azon belül is a Heleus klaszter Habitat 7 nevű bolygója, ami az előzetes elemzések szerint tökéletes helyszín az újrakezdéshez. A küldetés során négy különböző "bárkát" indítanak útnak (ebből a Hyperion lesz a miénk), amelyek fedélzetén tudósokat, felfedezőket és gyarmatosítókat találunk, köztük az egyes frakciók képviselőivel. A küldetést a Pathfinderek és felderítő csapataik irányítják, mi pedig az egyik ilyen vezetőt fogjuk majd alakítani.

Persze, ahogy az lenni szokott, több mint 600 évnyi utazás után beüt a baj. A Hyperion főbb rendszerei megsérülnek, mi pedig kénytelenek vagyunk felébredni a hibernációs mélyálomból. Miután kiderítjük, milyen rendszerek károsodtak, hamar világossá válik, hogy a Habitat 7-tel is gondok vannak, a virágzó flóra és fauna helyett ugyanis egy természeti anomáliáktól szenvedő, élhetetlen atmoszférával, és egyelőre lakhatatlan planétával szembesülünk. A bajt csak tetézi, hogy nem vagyunk egyedül, egy idegen faj, a kettek épp egy rejtélyes és titokzatos civilizáció nyomait vizsgálják. Csapatunk vezetője, Alec Ryder az életét feláldozva kideríti, hogy a különös építmények terraformálásra is használhatóak. Helyét végül ikrei egyike, Sarah vagy Scott veszi át. Az ő feladatuk lesz, hogy a galaxist felfedezve felfedjék a különleges, ősi faj rejtett létesítményeit és technológiájukat kiismerve, élhetővé varázsolják az egyes bolygókat.

Ami a játék történetét illeti, kifejezetten szimpatikus volt, hogy a BioWare ezúttal fordított a dolgon, és minket, felfedezőket tettek meg idegeneknek. Ezúttal mi vagyunk a nemkívánatos betolakodók, a gyarmatosítók, akiket nem is igen néznek jó szemmel a galaxisban. Ráadásul főhősünk egy tapasztalatlan felfedező, csakis egy nem várt tragédiának köszönheti, hogy hirtelen megörökölte a Pathfinder titulust, így a kezdeti csetlések és botlások okoznak majd némi feszültséget (a csapatban is), amikor landolunk egy-egy planétán. Nagy kár, hogy a BioWare nem hozta ki a maximumot a témából és igazából a kezdeti felütés után nem is igen foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, nem mélyíti el "az idegenként helyt állni" felütést. Persze ez érthető, feladatunk van, közel húszezer ember jövőjéért vagyunk közvetlenül felelősek, így nemigen lehet azon problémázni, ha mondjuk egy morcos angara elküld minket melegebb éghajlatra.

Pedig az alaposan megújult dialógusrendszer bőven szolgáltathatott volna teret és lehetőséget annak, hogy jól átgondolt válaszokkal biztosítsuk ártatlan szándékainkról az egyes bolygók őslakóit. A készítők ugyanis elhagyták a túl sok lehetőséggel azért nem kedveskedő Paragon/Renegade-rendszert, így most már nem a jó vagy rossz oldal közül kell választanunk. Sikerült elmosni a válaszok közötti határokat, helyette viszont sokkal kifinomultabb és árnyaltabb lehetőségek közül válogathatunk, így nagyobb döntési szabadságunk van abban, pontosan milyen választ adunk egy-egy kérdésre. Most is megadatik, hogy egyetértsünk másokkal, de ettől még a döntésünk nem biztos, hogy helyes vagy helyénvaló. A mostani opciók így lehetővé teszik, hogy érzelmeinkre hagyatkozva döntsünk, de arra is lehetőségünk lesz, hogy idealista, logikus, vicces, komoly vagy racionális válaszokat adjunk.

Ebbe viszont alaposan belerondítanak a már sokak által és sokszor kritizált animációk. A BioWare mintha nem vette volna a fáradtságot és az eredeti trilógia megoldását vették volna át, figyelmen kívül hagyva, hogy napjaink egyik legjobb motorjával, a Frosbite-tal dolgozhattak. Egyszerűen semmilyen érzelem, semmilyen reakció nem olvasható le az arcokról, ami egy szerepjáték esetében leginkább azért problémás, mert a párbeszédek során azért igencsak ráerősít egy-egy helyzetre a karakter mimikája. Ennél viszont szerintem sokkal súlyosabb probléma, hogy a megszólaló karakterek szinkronjai gyakorlatilag az elejétől a végéig unalmas, monoton hangon szólalnak meg. Adott egy parázs szituáció vagy egy szomorú helyzet, és az ijesztő arcvonások mellett rezignált hangon vesz mindenki mindent tudomásul. A játékosok részéről természetesen teljesen jogos a felháborodás, hiszen egy drágán megvásárolt, öt éven át készült játék esetében elvárás lehetne, hogy erre odafigyeljenek a készítők, de a kezdeti sokkot leszámítva a játékélményt nemigen befolyásolja ez a blőd hiba.

Már csak azért sem, mert ha összességében kellene a Mass Effect: Andromeda látványát értékelnem, akkor inkább pozitív a látott összkép. Az sajnálatos, hogy rengeteg alkalommal az orrom előtt töltődnek be textúrák és azt is nehezen lehet megbocsátani, hogy a legindokolatlanabb pillanatokban dobja el magát a framerate, de ettől függetlenül a játék elég sok esetben megvillantja, mennyire gyönyörű tud lenni. A belső terek, a Nexus vagy a Tempest fedélzete pazarul néz ki, a különböző bevilágítások, időjáráseffektek vagy az egyes, teljesen eltérő környezetű bolygók, mint például az Eos kietlen sivatagát, a Havari vadvilágát vagy a Voeld vérfagyasztó, hófödte vidékét is egytől egyig képesek volt részletgazdagon, változatosan megálmodni a készítők, ahogy a titokzatos ősi faj föld alatti építményei és romjai is pazarul néznek ki.

Az viszont sajnálatos, hogy a BioWare nemigen tudta ezt az új galaxist új, egyedi, izgalmas fajokkal megtölteni. Igazából a játék elején megismert kettek és a rejtélyes mesterséges intelligenciával irányított frakció mellett az angara az egyetlen, akikkel komolyabb dolgunk lesz. Pedig az eredeti Mass Effect-trilógia hemzsegett a különböző, valóban érdekes népektől, így kissé érthetetlen, hogy miért nem pakolták tele az Androméda-galaxist eddig nem látott különös lényekkel. A lehetőség megvolt rá, hiszen az új helyszín gyakorlatilag lenullázta a trilógia ez irányú örökségét, a BioWare mégsem eresztette szabadjára a képzelőerejét.

Ahogy a történettel sem mindig sikerült teljes mértékben lekötnie a játéknak. Bár kicsit fentebb úgy fogalmaztam, hogy érdekes kérdésfelvetésekkel operál a Mass Effect: Andromeda, sajnos erről nagyon hamar megfeledkezik, helyette pedig az életben maradásunk tétje nehezedik rá Ryderre és a sztorira. A fejlesztők így kénytelenek voltak halmozott klisékhez nyúlni, a történet előrehaladtával, a tempó fokozásával pedig kicsit háttérbe szorul a sci-fi, helyét pedig a B-filmek szokásos fordulatai veszik át. Ezzel önmagában nincs egyébként gond, a trilógia se merült el komoly filozófiai mélységekben, de azért örömteli lett volna, ha a nyitány elején éreztetett bizonytalanság érzését továbbviszik. Ettől függetlenül egyébként a játék történetére nem lehet panasz, ráadásul a mellékküldetésekkel elképesztően részletes képet kapunk a galaxisban uralkodó helyzetről, így azokra még akkor is érdemes időt szánni, ha nem szeretnénk komolyabban beleásni magunkat a történetbe. Az egyes mellékszálak ugyanis vannak olyan összetettek és érdekfeszítőek, mint a fősodor cselekménye. Jó pár olyan küldetésbe is belefuthatunk, amelyek összetettsége akár egy kétórás kitérőben csúcsosodik ki.

Ráadásul így lehetőségünk van még inkább elmélyedni a játék fantasztikus harcrendszerében. Szerencsére a BioWare nem vett vissza az eredeti trilógia második részében előtérbe helyezett akcióból, így a Mass Effect: Andromedában még tovább csiszolták a csetepatékat. Ryder páncélja kapott egy jetpacket, ami eléggé megborítja a sorozatra jellemző mechanikát. A jetpack ugyanis nemcsak dinamikusabbá és látványosabbá tette az összecsapásokat, de a mobilitásnak köszönhetően még komolyabb taktikai és stratégiai réteget is adott annak. Segítségével bármilyen magasabb platformra, kiszögelésre felmászhatunk, így könnyebben átlátjuk az ellenfél pozícióját, de a lebegő módnak köszönhetően akár ki is füstölhetjük a fedezékbe bújt ketteket. Az áramvonalasabb mozgás jóvoltából a szorult helyzetekből is könnyebben elmenekülhetünk fedezéket keresni, ami magasabb nehézségi szintnél, higgyétek el, óriási segítség lesz. Egyedül az automatikus fedezékrendszerrel voltak gondjaim, Ryder ugyanis csak a fedezékhez simul automatikusan, de a megfelelő váll feletti célzási irányt már nem tudja magától változtatni, így sokszor előfordult, hogy ennek átállításával babráltam a harc közben. Igazából ennél már sokkal fluidabb megoldások is léteznek, mint például a The Division-féle, így kicsit érthetetlen, miért ezt a fapados kivitelt alkalmazták a készítők. A harc kapcsán érdemes még megjegyezni, hogy a csapatoknak nem sok parancsot lehet kiosztatni, de szerintem ez csak tovább áramvonalasította a küzdelmeket. Persze, ez némileg hazavágja a taktikázás lehetőségét és a képességek kombinálását, de összességében még mindig élvezetesebb így a harc, mintha állandóan ezernyi gombot nyomkodva kellene utasításokat osztogatnunk.

A játékmenet sokoldalúsága emellett abban is tetten érhető, hogy karakterünk képességeinek a fejlesztése is kötetlenebb, szabadabb lett. A BioWare gyakorlatilag eltörölte a korábbi, képességekre specializált karakterosztályokat. Persze most is megtaláljuk a Soldiert, az Infiltratort, az Adeptet vagy a Vanguardot, de ezúttal bármelyiket, bármikor elérjük az összecsapások közben, így a harcokhoz igazíthatjuk, mikor melyiket választjuk. Ez pedig azt is jelenti, hogy amikor az egyes tulajdonságokat fejlesztjük, ügyesen, saját igényeink szerint keverhetjük a tech, harci vagy biotikus képességeket. Ez az új megközelítés lehetővé teszi, hogy anélkül kísérletezgessünk, hogy elvesztegetnénk a nehezen megszerzett tapasztalati pontokat, másrészt pedig ez a szabadság azt is jelenti, hogy úgy kóstolhatunk bele a sokrétű játékmechanikai megközelítésekbe, hogy nem kell egyszerre több különböző karakterosztállyal is bajlódnunk.

A másik fő újdonság, a craft-rendszer bevezetése, ami tulajdonképpen egy több rétegű tevékenység, ugyanis ahhoz, hogy új eszközöket fejleszthessünk, több mindenre lesz szükségünk. Először is érdemes nyitott szemmel járni, mert a pályákon rengeteg idegen technológiát találhatunk, amelyeket beszkennelve addig nem ismert ismeretekre tehetünk szert. Három különböző technológia, a Tejút, a Heleus és a Remnant áll majd rendelkezésünkre, és minden esetben fegyvereket, páncélokat és különböző, a cuccaink képességeit befolyásoló implantokat, kiegészítőket készíthetünk. Ennek első lépése, hogy a szkennelés során szerzett tudást felhasználva megszerezzük a tervrajzokat, amit azután a gyártás követ. Ahhoz azonban nyersanyagra lesz szükségünk, amiket többféle, még mindig baromi unalmas módon bányászhatunk. Szkennelhetjük a bolygókat, kalandjaink során magunk is szerezhetünk ezt-azt, de új szárazföldi járművünk, a Nomad is képes szondákat elhelyezni, amelyekkel aztán kinyerhetjük az ásványokat.

A fejlesztéseket bújva viszont felsejlik az Andromeda egyik legidegesítőbb problémája, a menürendszer totális átláthatatlansága. Nem tudom, hogy a BioWare ezt hogy gondolta, de egyrészt már a sok-sok választási lehetőség is meg tudja kavarni az embert, az pedig elég siralmas, hogy mindezt teljesen átláthatatlan rendszerben és navigálási lehetőségekkel igyekeztek valahogy eladni nekünk. Az ember elvész a részletekben és egy idő után feladja, hogy megértse, hogyan is akar ez a koncepció működni. Persze a játék előtt töltött hosszú órák után azért ki lehet ismerni, de ebben a formában akkor is nagy öngól a teljes UX.

Viszont cserébe a Mako örökösének is tekinthető Nomad kellemes csalódás volt. A jármű ráadásul valóban hasznos kiegészítő kalandjaink során, segítségével ugyanis nemcsak gyorsabban jutunk el A-ból B-be. Egyrészt az egyes bolygókon uralkodó természeti anomáliákat (végzetes villámkisülések, radioaktív sugárzás, dermesztő hideg) a páncélunk csak rövid ideig bírná, a Nomad viszont olyan erős védelmi rendszerrel bír, hogy abban az utazás is biztonságosabb. Említettem, hogy szondákat képes hívni, amivel bányászatot tudjuk felturbózni, továbbá a Mako suta irányítása is a múlté, ezúttal egy nagyon kényelmes, reszponzív járműirányítást kapunk. Látszik, hogy a Need for Speed csapata is besegített.

Ami a csapatot illeti, igazán ambiciózus társaságot sikerül majd magunk köré toborozni. Lehet, hogy ezúttal nincs Garrus, Mordin, Jack vagy Tali, de cserébe most kapunk egy Liamet, egy Peebeet, egy Jaalt, egy Vetryt vagy egy Corát. Elismerem, ezúttal kicsit a kelleténél is jobban tipizáltak lettek csapatunk tagjai és a trilógiában megismert szereplők izgalmasabbak és érdekesebbek voltak, de az Andromeda csapatával sincs semmi gond. Corával például már a játék elején összerúgjuk picit a port, míg Liam egy meglehetősen pozitív személyiség, minden esetben idealista és lelkes, így nagyon is bizakodó az emberiség jövőjét illetően, szóval Ryder is mindig mindenben számíthat majd. Ezzel szemben Peebee, az asari egy vérbeli magányos farkas, egy igazi kalandor, ráadásul pezsgő személyisége miatt nem nagyon rajong a csapatmunkáért, de a társadalmi normák vagy a közösségi örömök sem igazán hozzák lázba. Cserébe viszont vág az esze, eléggé jártas a különböző idegen technológiákban és imád különböző nyomok után kutatni, így mindenképpen hasznos tagja lesz majd a csapatnak.

Óriási hibát követsz el, ha nem adsz egy esélyt a Mass Effect: Andromedának. Persze nehéz úgy tekinteni erre a játékra, hogy nem vonatkoztatunk el az eredeti trilógiától, de úgy érzem, a nosztalgia picit megszépítette az akkori élményeinket. Félre ne értsetek, a Mass Effect-trilógia szerintem is minden idők egyik legjobb sorozata, de amikor az Andromedát értékeljük, nem tudunk eltekinteni attól a sikertől, így elég nagy hátrányból indulnak a Ryder-testvérek. Pedig az ég egy adta világon semmi baj sincs ezzel a felvonással, csak időt kell adni a csapatnak és ennek az új történetnek, és higgyétek el, a játék meghálálja.

Az persze óriási probléma, hogy a BioWare öt év leforgása alatt képtelen volt egy majdnem hibamentes, profi animációkkal, szinkronnal felvértezett, élvezetes, mesés űrkalandot összerakni. Azzal is nehéz megbarátkozni, hogy a játékban bőven találhatóak programhibák és a menürendszer is egy óriási katyvasz, és bár ezek markánsan nem nyomják rá a bélyegüket az élményre, akkor is figyelembe kell vennünk a pontozásnál. Mindent összevetve a Mass Effect: Andromeda egy nagyon tartalmas és izgalmas kaland, amibe sajnos itt-ott becsúszott néhány hiba, de ez közel sem ront annyit az élményen, mint amennyire hirdetik egyesek. Szóval ha imádod a sci-fit, ne habozz, szuper élményben lesz részed!

A Mass Effect: Andromeda PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. Mi utóbbin teszteltük.

Kapcsolódó cikkek

• Mass Effect: Andromeda - az első két óra
• Húsz cím, amivel játszanod kell 2017-ben
• Mass Effect: Andromeda előzetes
• Húsz cím, amivel játszanod kell 2016-ban