Alig pár év működés után maradandót alkotni egy komplett műfajban még a mai szuperdemokratizált, a siker kulcsát szinte bárki előtt megcsillantó videójáték iparban sem annyira mindennapos, még ha minden egyes évnek van is egy váratlan, a semmiből érkezett, kiugró sztárja, de az szinte biztosan kijelenthető, hogy a több évtizedes múlttal rendelkező visual novelek kapcsán nehéz nem rögtön két kifejezetten modern példát etalonnak nevezni. Elvégre a Steins;Gate csak 2009-ben, alig másfél évtizede debütált, a Danganronpához hasonlóan pedig továbbra is stílusának egyik alapvető mércéje, amihez jelentősen hozzájárult immáron több újragondolása és mellékága, ahogy az is, hogy a visual novelek jelenleg is aranykorukat élik, amikre alkalmanként még az óriások, az AAA-hullámokat szelő kiadók is felfigyelnek. Ilyen pedigrével nem meglepő, ha minden szem a stúdióra szegeződik, főleg, ha több éves hiátus után ülnek vissza a tervezőasztalhoz, immáron nem csak hatalmas elvárások, de hatalmas riválisok által övezve is.
A helyzet ugyanakkor évtizedekkel a második világháború lezárása után se rózsás: az 1960-as évek Japánjában a családról családra adogatott Ichiko utcai árusként próbálja összeszedni a mindennapi betevőre valót, rajzait és egyéb művészeti ábráit kínálva a nagyérdeműnek, meglehetősen sikertelenül, míg egy nap rá nem mosolyog a szerencse. Igazából szó szerint, egy jómódú nemes, az Iwakura-kúria urának személyében, aki nem csupán vesz, de ad is, méghozzá kosztot és kvartélyt, miután megüresedett a házvezetői pozíció a külvilágtól, ha nem is hermetikusan, de nagyon is elzárt villában, ami mindössze két lakossal rendelkezik: Amane Iwakurával, a ház gazdag fejével, és lányával, a megdöbbentően szép, megkapó és maximálisan titokzatos Aria Iwakurával.
Az invitáció gyökere utóbbihoz köthető, az otthonát soha el nem hagyó, már-már házi őrizetben senyvedő, betegségre különösen hajlamos Aria sem szociális élettel, sem ismerősökkel vagy barátokkal nem rendelkezik, így egy új, ráadásul vele egykorú, a tini évei végén járó házvezetőnő talán be tudja tölteni azt az űrt, ami egyértelműen hiányzik az életéből. Aria kezdetben rendkívül mogorva, távolságtartó és gőgös, amint azonban kiderül, hogy Ichiko sokkal jobban bánik a ceruzával és az ecsettel, mint a portörlővel, egy olyan kapcsolat kezd kibontakozni kettejük között, amely mindenki életére maradandó hatással lesz.
Az Iwakura Aria mindezt nem éppen forradalmi módon meséli el, hiszen a visual novelek maximálisan tradicionális ágát erősíti, azaz interakciós lehetőséget szinte semmit se kínál: hangsúlyát a lineáris történetmesélésre helyezi, ahol a főbb események, azok sorrendje teljesen kötött, minden folytonosan követi egymást, szövegdobozról szövegdobozra. Kivételt ez alól csupán pár minimális dolog jelent: az egyik ilyen a minden napot átitató “mozgás”, amikor kiválasztható, hogy a kúria éppen elérhető szobái közül melyikbe szeretne menni az ember, de ez nem feltétlen jelenti azt, hogy ott történik is valami. A napok nagy része komótosan telik, miközben Ichiko elvégzi a szó szerinti kötelező köröket, azaz portalanít, takarít, vagy ha kell, beáll kuktának a konyha fiatal szakácsnője mellé. Az ilyenkor felbukkanó térképen pirossal jelöltek azok a termek, amik mindenképp tovább fogják görgetni a történetet, és lezárják a minimális felfedezési szakaszt, a többiben pedig vagy egy-két soros kommentár, vagy egy apró nyom vár, esetleg valami olyan katalizátor, amely a világépítést erősíti, akár a történeten túlnyúló módon is - mondjuk a végkimenetelbe való beleszólással.
A történet kilencféleképpen tud befejeződni, és ezek egy jelentős része nem éppen a rózsás happy end, sőt, sok esetben a legkatasztrofálisabb, legborzasztóbb lezárások szinte ott és azonnal bekövetkeznek, ami azért is nagyon jó, mert így nem kell felesleges játékórákat elpazarolni az újrapróbálkozással és más, jó esetben vidámabb végkifejletre való rákanyarodással. A másik interakciós lehetőség alapvetően ehhez kötődik, bizonyos párbeszédek során döntéshelyzet merül fel, és az ott választott opció terel egy adott lezárás és ezáltal egy történetszál felé. Egy bő 14 óra alatt, rohanás nélkül gyakorlatilag mindent ki lehet sajtolni belőle, ami rendkívül korrekt és tisztességes játékidő a műfajában.
Legnagyobb, elvitathatatlan érdeme igazából nem is a szubsztancia, hanem az, ahogy mikrouniverzumát felépíti. Helyszínből elenyészően kevés van, a kúria pár darab, egy-képernyős szobáját leszámítva igazából csak a kert hasonlóan grandiózus részeit lehet felfedezni, a hangsúly ugyanis nem ezen, hanem azon a maroknyi karakteren van, akiről ez az alig pár hetet feldolgozó, tűzforró nyár szól. Ichiko és Aria szövevényes, szélsőséges felnőtt témákat is feszegető, a lehető legszorosabbra fűzött viszonya csodálatosan bontakozik ki, és apró lépések, elejtett mondatok, váratlan fordulatok, korukhoz hű kifakadások, hatalmas monológok és dialógosuk során bontakozik ki mind személyiségük, mind előtörténetük, mind motivációik, miközben mindent átitat egy a háttérben meghúzódó, baljóslatú titok, ami fenekestül felforgat mindent.
Történetmesélése ebből a szempontból makulátlan, ugyanakkor embert- és türelmet próbáló, annak sebessége egy gleccserrel veszekszik, az első 2-3 órában gyakorlatilag nem történik a napi rutinon túl semmi, és utána is csak fokozatosan kezd rátérni az igazi mondandójára, hogy aztán szinte padlógázzal száguldjon azon végkifejlethez, ami felé a döntésekkel és a válaszokkal sikerült terelni a főbb szereplőket. Ez pedig egyáltalán nem mentes a vértől és az erőszaktól, sőt, kifejezetten sok gyomorforgató jelenet vár, de ezek alapvetően kimerülnek pár állóképben.
Az Iwakura Aria ugyanis meglehetősen felemásan pakolja mindezt a képernyőre. Helyszínei, karakterei valósággal lemásznak onnan, a festményeket imitáló stílusa borzasztóan szép és hangulatos látványvilágot, remekül festő világot eredményez, de itt gyakorlatilag meg is húzza a határt. A karakterek csupán egy maroknyi pózzal rendelkeznek, a hátterek teljesen statikusak és mellőznek mindenféle animációt, extra hangulati elemet, és ehhez a hangeffektek visszafogott mennyisége sem szeretne jobban hozzájárulni. Cserébe viszont tökéletes japán szinkront és hasonlóan kifogástalan zenei aláfestést kínál, amely úgy szippant be képzeletbeli világába, hogy onnan kifejezetten fájdalmas kiszakadni. A MAGES-től ez persze nem szokatlan egészen impozáns pályafutásukat talán örökre meghatározta és bekategorizálta a most már számtalan mód fel- és újradolgozott Steins;Gate, az Iwakura Aria pedig várhatóan nem fog ennyire maradandó nyomot hagyni maga után, de az biztos, hogy ha a műfaj mainstream sodrásában az elmúlt évet a szintén a Mages-fémjelezte Emio - The Smiling Man: Famicom Detective Club határozta meg, akkor 2025-öt nehéz lesz úgy lezárni, hogy az elsők között ne az Iwakura Aria káprázatos áriája miatt legyen maradandó.
Az Iwakura Aria 2025. augusztus 14-én jelenik meg PC-re és Nintendo Switchre. A teszt a PC-s verzió alapján készült, Steam Decken. A kódot a játék kiadója, a PQube biztosította - köszönjük!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.