Pokémon Legends: Z-A teszt

Amikor 2013 októberében, a Pokémon X & Y megjelenésével és ezzel a hatodik generáció beköszöntével az akkor 17. születésnapját ünneplő Pokémon-franchise hivatalosan is hátrahagyta a széria fő csapásirányának 2D-s gyökereit, úgy tűnt, fényes jövő elé néz a rövid idő alatt birodalommá nőtt univerzum, és még nagyon távol állt attól, hogy a végtelen mennyiségű spinoffja súlya alatt magába roskadjon, vagy épp az új tartalom hiányában kifulladjon. Az Omega Ruby és Alpha Sapphire egészen zseniális remake-jei voltak a GBA-s eredetinek, a hangulatot a csúcsra járató és teljesen új régiót bevezető Sun and Moon pazar folytatás lett, a mobilokra hangszerelt Pokémon Go pedig egy új műfajt teremtett, és több millió új emberrel ismertette meg azt a világot, amely generációk gyerek és fiatal felnőtt korát határozta meg. Ez azonban egyáltalán nem bizonyult maradandónak, mert hiába a 3DS-nél kategóriákkal erősebb hardver, a fő széria nem tudta tartani a tempót a Nintendo Switch-csel és az időkkel. Visszagondolva különösen fájó, hogy az új generációt elhozó 2019-es Sword & Shield igazából a teljes Switches állomány egyik legjobbja volt, amit egy kivétellel csak lejtmenet követett - a katasztrofálisan kinéző, botrányosan futó, és kiábrándítóan gyengére sikerült Pokémon Scarlet & Violet talán vitathatatlanul a modern Pokémon-játékok legalja, ráadásul azon Arceus után, amely sok év elteltével végre igazi, kifejezetten izgalmas újításokat hozott, és reményt adott arra, hogy az Arceusra építkezve talán végre eljön az a palotaforradalom, ami oly régóta esedékes lenne. Újabb legenda helyett viszont inkább a bukás krónikája folytatódik tovább.

A folytatás emlegetése a Pokémon Legends: Z-A esetében ráadásul többszörösen is helytálló: egyrészt, mert az Arceus-szal elindított Legends-szálat, azaz a legmodernebb alszériát viszi tovább, a kilencedik Pokémon-generációt erősítve, másrészt mert nem egy új régiót épít fel és mutat be, hanem egy korábbihoz kanyarodik vissza. Kalosszal először a 2013-as Pokémon X & Y-ben találkozhattunk, ám az ötágú csillag alakú terület csak egy egészen kis része érhető el itt - egész pontosan Lumiose városa, a Pokémon-univerzum egyik legnépesebb települése, amely a ZA idején épp egy rehabilitációs program közepén áll. Öt évvel az X&Y eseményei után a település jövője lényegében egy nagyvállalat, a Quasartico kezébe került, amely az emberek és a pokémonok harmonikus életét a szokottól kicsit eltérő módon képzeli el, a macskaköves utcák között meghúzódó zöldterületeket, sőt, néha komplett épületeket is olyan vad zónának jelölve ki, ahol a pokémonok szabadon portyázhatnak, mintha csak a természetes élőhelyükön lennének. Ez persze magában hordozza a maga veszélyeit is, a legtöbbjük egyáltalán nem békés, nyugodt lény, és gondolkodás nélkül rátámad az odaérkezőkre, de egy pokémon edzőnek ez igazából előny, Lumiose pedig roskadásig van velük, főleg, miután a városban elindult a Z-A Royale bajnokság.

Ennek során a résztvevők minden éjszaka a város egy véletlenszerűen kiválasztott és hermetikusan lezárt zónájában csapnak össze, ahol, ha sikerül elegendő pontot összegyűjteniük, részt vehetnek egy ranglista meccsben, melyben egy rivális legyőzésével növelhetik rangjukat egy hatalmas listán. Az ABC betűit használó rendszerben a Z-től kell eljutni az A-ig, a jutalom pedig egy szabadon választott kívánság teljesítése. Van, aki a közösség jövőjét tartja szem előtt, és a település fejlesztését tűzi ki céljául; más önös érdekből vezérelve nyíltan hatalomra, vagy korlátlan vagyonra vágyik, de a győztes kihirdetése még messze van.

A helyzetet viszont bonyolítja, hogy a grandiózus tervek árnyékában Lumiose igazából egy komoly problémával is küzd: az edzővel nem rendelkező, a városban szabadon portyázó Pokémonok egy része az evolúciós lépcsőfok egy új szintjét éri el, emberi közreműködés nélkül szenvedve el a mega evolúció fájdalmát, a Quasartico pedig nem győzi még ez előtt felkutatni és megállítani a szerencsétleneket. Itt jössz a képbe te, egy szimpla turistaként csöppenve az események közelébe: a Lumiose-ba tartó vonatról még csak éppen hogy leszállsz, mikor rögtön egy Royale-csatába csöppensz, hogy aztán ott nyomban belépj az egyik csapatba, és végérvényesen a régiót felforgató események középpontjába kerülj.

Ezen események pedig tényleg Lumiose falai közé zárnak, a ZA ugyanis egyáltalán nem enged ki a városból - minden csata, minden esemény, minden fontosabb történés a Párizsról mintázott, macskaköves utcák tömkelegével díszített sugárutakon, sikátorokban, a több száz épület árnyékában, vagy épp azok tetején zajlik, így nem kell és nem is lehet távoli vidékeket, hegyeket, völgyeket, bányákat és egyéb mélységeket felfedezni. Lumiose relatíve keveset változott az X&Y óta, megmaradt egy kör alakú, grandiózus településnek, melynek horizontját a város szívét-lelkét képező Prism-torony adja, amely már-már a felhőket nyaldossa. E köré sereglenek a legnépesebb vad zónaként funkcionáló nagyobb parkok, amiket a város egyéb kisebb zöldövezetei fognak közre, melyek között számtalan ruhabolt, Pokécenter és egyéb fontosabb épület, mint az érdekességekkel kecsegtető múzeum, vagy a funkcióval is rendelkező Quasartico-központ tarkít. Lumiose ugyanakkor messze nem tudja visszaadni egy nyüzsgő nagyváros érzését és hangulatát: túlzás nélkül kijelenthető, hogy a lényegesen kevesebb erőforrással gazdálkodó 3DS-es iterációja sokkal életszerűbb és pezsgőbb volt, mint modern újragondolása.

Maroknyi, egy-két mondatos monológgal rendelkező civiljei szó szerint egy helyben, teljesen némán álldogálnak a helyükön (akár az út közepén is), az egy-két kószáló járókelő pedig nem tudja feledetni azt sem, hogy utcái teljesen kihaltak, ahol nem csak forgalomnak nincs nyoma (pedig a történet része egy taxivállalat, melynek fizetős szolgáltatásai is elérhetőek, feleslegesen, mert a gyorsutazás amúgy ingyenes), de tudatosan tervezett településnek sem. A házak túlnyomó többsége egy szimpla, sík textúrával rendelkező, szögletes objektum, amely nélkülöz mindenféle díszítést és egyediséget - van ugyan 2-3 alibi reklámtábla, de ezen kívül semmi.

Se kisboltok, se a mindennapjaikat élő igazi helyiek, egyedi épületek, komolyabb cicomák. Nem is csoda, hogy a ténylegesen bejárható, vagy valamiféle belső területtel rendelkező ingatlanok igazából csak a nevesített, funkcióval bíró lokációkra, mint a pokécenterekre, vagy a múzeumra korlátozódnak, így ha nem épp a kihaltság érzését keltő utcákon, úgy a még ennél is borzalmasabban festő háztetőkön kell bóklászni. Ezen vertikalitás javarészt teljesen felesleges, az épületek tetején vannak ugyan vad pokémonok, és felvehető, random tárgyak, valamint folyamatosan újratermelődő, elpusztításra váró megakristályok, de egyéb érdekesség már nem annyira.

Ráadásul a felfedezésük sem éppen a legkézenfekvőbb az irányítást és a lehetőségeket tekintve - a Violet egyik felejthetetlen eleme a fizikacentrikus minijáték volt rendesen kidolgozott fizikai motor nélkül, itt pedig azon parkour-mellékküldetés szál, melynek során egyre bonyolultabb vagy épp komplexebb épületállványzatokat kell megmászni némi jutalom jegyében, leküzdve azok akadályait, mint a mélységek, az ezeket esetlegesen összekötő ingoványos pallók, vagy az egymástól nagy távolságra lévő modulok... mindezt bármilyen specializált mozdulat nélkül, az ugrás lehetőségének teljes hiányával, ami olyan, mintha focizni kellene góllövő mechanizmus nélkül, vagy hegyet mászni végtagok hiányában.

És pont annyira élvezetes és kielégítő is. Igaz, később egy a lebegést a szökkenéssel kombináló mozdulatsor elérhetővé válik, de ez önmagában nem elég, hogy kompenzálja ezt a tankszerű mozgáskultúrát. Lumiose így inkább érződik egy repetitív, sablonos labirintusnak, sem mint egy igazi városnak, ami azért is különösen fájó, mert egy olyan Pokémon-játék se volt korábban, melyben ne szerepelt volna valami igazán karakteres város, itt pedig szó szerint nincs is más, hiszen ez a fő helyszín.

A főszereplő viszont nem csak Lumiose maga, hanem a Pokémon-loop és annak kulcsfontosságú elemei. Az egyik első és legfontosabb most is a Pokédex feltöltése, amely lényegesen áramvonalasabb az Arceushoz képest – de nem feltétlen élvezetesebb, a wild zónák tartalma kötött, azaz jó előre tudni, hol és mi vár, és így pár óra alatt ki is lehet őket pucolni, míg meg nem érkezik a következő adag. Most már elég csak egyetlen példányt begyűjteni minden Pokémonból, nem kell újabb és újabb darabokat levadászni egy specifikus lényből, amely kétség kívül megkönnyíti és jelentősen le is rövidíti a folyamatot, főleg, mert "csak" 230 Pokémont kell összeszedni, ennek elsődleges módszere pedig most is a harc, a ZA pedig ezen a téren tudja felmutatni a legnagyobb újdonságot. A várakozásokkal eltérően nem az Arceus továbbgondolt szisztémája vár, hanem egy teljesen új harcrendszer, amely a sorozat történetében először szakít a körökre osztott metódussal, és valós idejű küzdelmeket kínál, egy modern akció-RPG-re emlékeztetve. Ez számtalan kisebb-nagyobb változtatással jár: kezdésnek például már nincs PP-korlát, minden, az adott Pokémon által ismert mozdulat korlátlan mennyiségben vethető be, amely minden eddiginél nagyobb szabadságot kínál.

Korlátot egyedül csak egy normális cooldown rendszer jelent, azaz minden képesség a használatát követően pár másodperc erejéig elérhetetlen, és ilyenkor az adott Pokémon lényegében védtelen, teret adva a rivális "körének", vagy épp akciójának. Ugyanakkor minden a helyén van, a képességek mindegyike ismerősként köszön vissza, ahogy a státuszeffektek is, amire új, extra rétegként tevődik rá a szabad, kötetlen, és sok esetben létfontosságú mozgás. Nem csak azért, mert az edző aktuális pozíciója határozza meg azt, hogy a Pokémon következő mozdulata pontosan honnan indul, de csak mozgással, az edző esetében pedig gurulással / vetődéssel lehet kikerülni a területi sebzéseket, vagy a teljes KO-t. A helyezkedés messze nem tökéletes, főleg a vad zónákban lehet könnyen 5-6 pokémont is beaggrózni, akik között nagyon nehéz váltani, és így nagyon könnyen frusztrálóvá válhat még a legfapadosabb összecsapás is.

Ennek leginkább az új, mega evolúciós csatákban van igazán nagy jelentősége, melyek a maguk mikrouniverzumában játszódnak, és hagyományos bosscsatáknak felelnek meg. A mega evolúción átesett Pokémonok rengeteg újfajta támadással és mintázattal rendelkeznek, ezek megtanulása, kicselezése, vagy ellenük való visszafordítása az egyetlen módja a győzelemnek - na meg a saját Pokémonok mega evolúciója. Ennek kiváltásához pokémon-specifikus evolúciós kövek megszerzése szükséges, melyek beszerezhetők pénzért, valamint a város minden felületén megtalálható kristálymaradványok elpusztításával és azok valutaként történő használatával is. Az új alakkal megnyílt extra tulajdonságok a hagyományos csatákban is bevethetők, sőt, igazából nélkülözhetetlenek a ranglétra magasabb fokozatainak eléréséhez szükséges edző összecsapások során.

Lényegében ezek teljesen kiváltották a gymeket, így ahelyett, hogy újabb és újabb edzőtermeket kellene meghódítani, inkább csak az éjszaka leple alatt ki kell farmolni a következő ranglétra küzdelemre a belépőt, míg nem sikerül elérni az A-fokozatot. A kezdetben kifejezetten izgalmas, lopakodással, opcionálisan felvehető célokkal tűzdelt battle royale csaták sajnos elég gyorsan kifulladnak, hiszen pontosan ugyanazt kínálják elsőre, mint az ötszázadik alkalommal, de ez még a grindelés élvezetesebb, elfogadhatóbb fajtája. És nem az egyedüli, a történeten kívüli, több mint száz mellékküldetés is nagy híve a repetíciónak, a fedex misszióknak és az egyéb fetch questeknek, de ezek legalább némi életet visznek Lumiose kihalt és nem túl változatos világába, és olyan tartalommal ruházzák fel, amely több tíz órát is ki tud tölteni.

Ehhez viszont több kompromisszumra is szükség van, ezek közül pedig toronymagasan kiemelkedik a tálalás, amiről nagyvonalakban pontosan ugyanazt lehet elmondani, mint a Scarlet & Violetről - generációkkal van lemaradva minden modern sztenderdtől, még attól is, amit a Nintendo maga állított fel a Switch megjelenésekor a Breath of the Wilddal. Lumiose rettenetesen néz ki, kezdetlegesen festő, teljesen sík épületei, kihalt és repetitív modelljei miatt egymástól megkülönböztethetetlen utcái és háztömbjei, részleteket nélkülöző, gyatra textúrái, sokadszorra újrahasznosított, kidolgozatlan és faék egyszerűségű karakter- és szörnymodelljei mellé megtartotta a szinkron teljes hiányát, ami miatt még a legdrámaiabb és legérzelmesebb pillanatai is egészen nevetségesnek tudnak hatni a teljesen néma, pantomim animációival. Elődjéhez képest egyetlen pozitívuma az, hogy mindkét platformján legalább vállalhatóan fut: Switch 1-en a 30 FPS és az alacsonyabb felbontás, Switch 2-n pedig tükörsima képfrissítés és élesebb kép vár, de a két platform között ezen felül (a töltési időt leszámítva) semmilyen számottevő vagy jelentős különbség nincs.

A Pokémon Legends: Z-A így igazából pontosan az lett, amit már az első bemutató is sugallt: egy sablonos, a harcrendszert leszámítva jelentősebb újítást felvonultatni képtelen, ismét csalódást keltő fejezet egy olyan tragikomédiában, amely úgy tékozolja el több évtizedes hagyatékát, hogy közben mégis milliók szavaznak neki bizalmat a pénztárcájukkal. Távol áll attól, hogy élvezhetetlen, vagy épp kiábrándító legyen, hiszen a Pokémon-loop továbbra is addiktív, a vele eltöltött 30-40 óra pedig bőven tartalmaz élvezetes momentumokat, de ehhez szigorúan tilos kitörni a Switch generáció Stockholm-szindrómájából. Jó lenne, ha most már újratanulná az ABC-t, A-tól Z-ig.

A Pokémon Legends: Z-A 2025. október 26-án jelent meg Nintendo Switchre & Switch 2-re. A teszt a Switch 2-es verzió alapján készült. A tesztpéldányt a játék hazai forgalmazója, a ConQuest entertainment biztosította - köszönjük!