Az ember akár jártas a ’90-es évek arcade játékgépeinek legnagyobb durranásában, akár nem, az biztos, hogy a The House of the Dead-franchise valamilyen szinten ismerős lesz a számára. Lehet, hogy nem tett vele próbát, nem volt szerencséje hozzá a – klassz esetben – Sega Rally és Tekken gépekkel zsúfolásig tömött helyi játékbarlangban, de a szóbeszéd anno szinte mindenkihez eljutott a legendás arcade gépről, aminél „igazi” pisztolyokkal lőhetted miszlikbe az élőholtak seregét. A játék gyakorlatilag a megjelenése pillanatától a rail shooter light gun címek királya lett. Nem is csoda, hogy hamar átkerült az otthoni gépek és konzolok birodalmába, ám több évtized után, még mielőtt végleg belepte volna az irrelevancia és a feledés homálya, most ismét leporolták, és felújított formában hozták vissza a modern platformokra. Mi pedig csak örülhetünk neki, hiszen a súlyosabb fejlesztői mulasztások ellenére is a játéktörténelem egy olyan nosztalgikus darabkáját kaptuk újra a kezünkbe, melyet az eredeti és a frissen halmozódó hibái ellenére sem lehet nem szeretni.
Rail shooter light gun arcade játék. Nem az a műfaj, amivel ma fejlesztőként érdemes a toplisták csúcsára célozni… Ha valaki elveszne a definíciók közt, ez az a klasszikus arcade műfaj, ahol a játék karaktere magától mozog, nekünk egyedül a célzással és a lövöldözéssel kell foglalkoznunk, a történet kimenetelét pedig általában komoly párbeszédek és döntések helyett az ügyességünkkel és pár jól célzott lövéssel határozzuk meg. Cikkünk főszereplője is ezt a vonalat erősíti, melyben két AMS (gyakorlatilag a zombis FBI) ügynök, James Taylor és Gary Stewart bőrébe bújhatunk, akik a mesterségesen létrehozott bizarr teremtmények cunamija után nyomoz egy olasz kisvárosban. A helyszínen az AMS egyik veteránja, G ügynök pont lesérült, ám még képes átadni számunkra a feljegyzéseit, mely a különböző boss-ok gyengepontjait foglalja össze. És itt gyakorlatilag vége is a sztorielőzménynek, kezdődhet az agyatlan csetepaté!
Templomokban, régi romokban, kazamatákban, kanálisokban, kisvárosi utcákban és a legizgibb karakter, a főgonosz Goldman főhadiszállásán fogjuk majd halomra lőni a ránk rontó zombikat és egyéb borzalmas teremtményeket, pontosan úgy, ahogyan 1998-ban is tettük. Persze azért a játék elindítása utáni első pillanattól kezdve rögtön előjönnek a Remake újdonságai, legyenek ezek akár pozitívak, akár negatívak.
A grafika tényleg egészen más kategória, mint anno. Noha a helyszínek régen sem festettek borzalmasan, a karakterek arányai és animáció mondhatni eléggé elnagyoltak voltak, mostanra pedig fényévekkel közelebb állnak az elvárt szinthez. Mi Nintendo Switch 2-en teszteltük a játékot, amin a teljesítmény kifogástalan volt, a 60 fps-t betonstabilan tartotta végig a gép, viszont nyilván vizuális orgiát felesleges várnunk az egésztől.
A grafikán túl a vizuális részen volt pár üdvös újítás – a picit felpimpelt UI például, viszont volt jó pár, ami nem fogja elnyerni a régi rajongók tetszését, mégpedig a horror és a gore elemek sokkalta szűkmarkúbb kezelése. Bő két évtizede hatalmasat ütött, ahogyan a több tízméteres ugrásokkal támadó Hierophant felnyíló mellkasát lőhettük szét, vagy a hidraszerű Tower és a láncfűrészes zombi-gladiátorként ránk támadó Strength arcáról lövésenként kaparhattuk le a húst és a bőrt. Persze mindennek most sem mondunk teljesen búcsút, ám az végig érezhető, hogy míg 1998-ban az erőszaknak csakis a 3D-s textúrák kezelése szabott határt, addigra mostanra inkább a fejlesztői ambíciók jelentették a szűk keresztmetszetet. Pedig a Dead Island 2 zombihentelős mechanizmusa a 3D-s sebzésekkel ebben a műfajban is ütős lett volna!
A faék egyszerűségű, ám az archetípusukhoz nevetségesen kapaszkodó karakterek, a gyakran bugyuta egysorosok és átvezetők, na meg a borzalmas, alig pár emberre építkező szinkronszínészi teljesítmény adott a ’98-as címnek egy olyan hangulatteremtő bájt, ami miatt oly sokak gondoltak vissza szeretettel a játékra, még hibái ellenére is. A Remake megpróbált e téren is hű lenni az eredetihez, ami a multidézés szempontjából tökéletesen sikerült, ám néhány mozzanatában – kiváltképp a szinkron esetében – erőteljesen érződik a mesterkélten összehozott vacak minőség. Az újratöltést beharangozó automata Reload! felkiáltások minden egyes ellőtt tár után pedig már egyáltalán nem nevetségesek, inkább idegőrlőek, de szerencsére kikapcsolhatóak.
A játékmenet szíve-lelke viszont nyilván az irányítás, és oh atyám… ezen a téren egyszerűen nem tudtak nem hibázni a fejlesztők. A gyengébb hardverrel dacolva a játékot szándékosan terveztük Switch-en tesztelni, a mozgásérzékelős Joy-Conok segítségével ugyanis nagyjából olyan élményt ígértek, mint az eredeti célzós játéktermi pisztolyokkal. És ezt az ígéretet nagyjából be is váltották, ám a célkereszt olykor magától elkezd konstans mozogni egy random irányba. Pont mintha driftelne a Joy-Con, csak ezúttal szoftveresen, és a kontroller állapotától függetlenül mindenkinél. Ha a deadzone-t picit feljebb húzzuk, az némileg javít a helyzeten, ám a centerbe helyezés gombot így is folyamatosan nyomkodni kell. Amennyiben pedig maradnánk a jostickokkal irányítható analóg vezérlésnél, úgy egy fél napot kell elpöcsölnünk a beállításokban, míg megtaláljuk azt a megfelelő érzékenységet, amivel már reflex-szerűen tudunk célozni a képernyő széleire is, de azért még közben kellően precíz is marad. Én hiába szántam rá több mint egy órát, végül maradtam a mozgásérzékelőkkel, amiket ha az ember meg tud szokni, akkor tényleg szórakoztató élménnyel gazdagodik. Csak hát lehetett volna tökéletes is…
Szóval összességében a The House of the Dead 2: Remake egy abszolút szerethető alkotás lett, de semmilyen téren sem hibátlan. Az hatalmas pluszpont, hogy az alapokig visszanyúló ráncfelvarrást kapott az egész játék, de az irányítás sehol sem lett az igazi, más platformokon pedig olyan szintű bugparádéról írnak, ami elrettentheti az otthoni arcade élményekre vágyó játékosokat. Pedig maga a játék tényleg jól öregedett, nem kínál túlságosan sokat, ám azt maradéktalanul teljesíti; egy pár óra alatt kimaxolható, akcióval teletömött zombis agymenés, egy érdekes főgonosz, pár emlékezetes miniboss, és a minden sarkon váratlanul előugró élőholtak, akik ellen csak a reflexeinkben bízhatunk. Akik picit is kacérkodnak a műfajjal, azoknak Switchen ajánlott vétel, ha más nem is, de a hangulat és a nyomott árcédula miatt mindenképpen, más platformokon viszont érdemes lesz várni még néhány patchet.
A The House of the Dead 2: Remake jelenleg PC-n, PlayStation 4-en és 5-ön, Xbox Series X/S-en és One-on, valamint Nintendo Switch-en érhető el, mi Switch 2-vel teszteltük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.