Tales of Xillia Remastered teszt

Bár felénk a Bandai Namco Tales-sorozata mindig háttérbe szorult az olyan nagyágyúk mögött, mint például a Final Fantasy, a franchise presztízse vitathatatlan. Ez részben annak is köszönhető, hogy a telített JRPG piacon igyekezett más lenni, a körökre osztott harcrendszer helyett itt bizony egy valós idejű brawler-rendszert kapunk. A 2011-es Tales of Xillia sem akkor, sem pedig a 2013-as globális megjelenésekor nem tért el ettől a recepttől, és érthető módon a mostani multiplatform remaster is érintetlenül hagyja a játék esszenciáját a jól eső vizuális ráncfelvarrás ellenére is.

Rizie Maxia világát a szellemek és emberek szimbiózisa működteti. Az emberek manát biztosítanak a szellemeknek, akik cserébe erejüket adják a halandóknak, így hozva létre a sorozatra jellemző arts-ok egész sorát. A világot két ország osztotta fel egymás között, viszont a hangulat évtizedek óta feszült, és úgy tűnik, hogy egy újabb háború közeledik. Ráadásul egy ismeretlen fenyegetés is ólálkodik a láthatáron. Hőseink, Jude és Milla, akik részben véletlenül, részben szándékosan egy titkos katonai laborban egy tömegpusztító fegyverre bukkannak, és ezért a hatalom mindent elkövet, hogy elkapja őket. Menekülésük során számos társra, szövetségesre és ellenségre tesznek majd szert, akiknek mindnek kiterjedt és érdekes háttértörténet jutott. A sorozatra jellemzően a Tales of Xillia történetének hangvétele leginkább könnyed, mégis igen komoly témákat feszeget, kezdve a személyes küldetés és áldozat kérdésétől az államok sorsát befolyásoló nagyszabású ambíciókig.

A történet azonban számomra végig háttértáncosnak érződött a játékmenet mellett, amit egyértelmű előrelépésként kezelhetünk a sorozat előző részéhez, a Tales of Graceshez képest. A csaták átláthatóbbak és ugyan lassabbnak érződnek, éppen ezért nyomon követhetőbb, hogy mi történik. Kapunk egy támadást, a spirit arts képességeket és természetesen védekezni is tudunk. Előbbi kettőnél a bal stick iránya befolyásolja, hogy milyen támadást végzünk, például perdülünk, felcsapjuk ellenfelünket a levegőbe, vagy a spirit arts esetében a más-más rögzített képességeket tudjuk előhívni. Ezek használata általában két fázisban lehetséges. Ha csak lenyomjuk a gombot és az irányt, akkor egy gyengébb, de gyorsabb varázslatot használunk, ha viszont nyomva tartjuk, akkor egy erősebb variánst hívhatunk elő, ami nemcsak erejében, de spektrumában, hatásában és természetesen animációjában is különbözik az alapverziótól. A Xillia harcrendszerének másik újítása a link rendszer. Csapatunk tagjai közül bárkivel „összekapcsolódhatunk”, így nemcsak együtt támadhatjuk meg ellenfeleinket, de ha a szükséges csík elér egy bizonyos szintet, a megfelelő spirit arts használatával és némi reakcióidővel előhívhatunk egy közös, sokszor pusztító támadást. Ez a link harc, sőt kombó közben is változtatható a D-paddal, de ami pedig még ennél is jobb, hogy akár a csapatunk összetétele is változtatható harc közben.

A zónákra osztott világ bejárása sokkal jobban hasonlít egy külső nézetes kalandjátékhoz, mint a fix kamera nézetes elődjéhez. A világ mintha kevésbé lenne élő, ellenben jócskán tele van mindenféle felszedhető holmival és kinyitható ládával. A különféle nyersanyagok főleg a boltok fejlesztésére lesznek használhatók. Ez a minijáték nagyon hasznos, mivel csak így válnak elérhetővé a jobbnál jobb felszerelések, valamint a már kioldott cuccokra állandó kedvezményt is kapunk, ráadásul egy fillérünkbe sem kerül a művelet. A józan ész keretein belül maradva egy kis grinddal simán kioldható olyan fegyver és páncél már a játék elején, aminek hála aztán lényegesen könnyebb lesz az elkövetkező pár óra. A grind egyébként nem kötelező, de erősen ajánlott minden pályát kipucolni, így mindig pont kellemes lesz a nehézség is. Ez azért könnyen monotonná válhat, mivel az egyes zónák szörnyei minden alkalommal, ha átlépünk egy másik területre, respawnolnak. Ez jó XP és pénzforrás is lehet, de hogy pár óra után meg fogjuk unni, az is biztos.

Azok az újítások, amelyek a Tales of Graces f-be is bekerültek, azok itt is megtalálhatók. Immár a térkép is mutatja, hogy hova kell mennünk, sőt a lehetséges mellékküldetéseket és a be nem gyűjtött nyersanyagokat is látjuk a térképen. A feliratok és nyelvek terén is számos kisebb-nagyobb frissítés érkezett, amelyek örvendetesek, de eltörpülnek a játékmenet modernizálása mellett. A látvány felújítása az élesebb textúrák és modern felbontások tekintetében jelentős, bár leginkább csak az eredeti, PlayStation 3-as verzióval párba állítva szembetűnő. A Xillia szerencséjére a stilizált látványvilága még mindig jól néz ki, még ha így is üvölt róla, hogy egy két generációval ezelőtti címről van szó. Nem is annyira a látvánnyal és a modellekkel volt bajom, mint az animációkkal.

És ezzel elérkeztem a Tales of Xillia számomra leggyengébb eleméhez. Nem tudom, hogy mi történt, hogy a Bandai Namco az animálást outsourcingolta az éjszakai biztonsági őrnek, vagy valamit elszámoltak, de a karakterek mozgása lépten-nyomon kiragadott az élményből. A természetellenes, darabos reakciók és a lassított felvételbe illő mozdulatok már önmagukban elegek voltak ahhoz, hogy forgassam a szemem, de amikor a Sátántangót idéző vontatott, időhúzó kameramozgások is társultak egy-egy jelenethez, akkor szívem szerint átugrottam volna az egészet a csudába. Érdekes, hogy ez csak átvezetők alatt jelentkezik, játék közben egyáltalán nem tapasztalni ilyet.

A pontozás során bajban voltam, hisz egyrészt egy 12 (vagy ha úgy vesszük, 14) éves játékról beszélünk. Másrészt az idegesítő, sőt zavaró elemek ellenére is élveztem a játékkal töltött időt. A félreértések elkerülése végett fontosnak érzem kiemelni, hogy a pontszám deklaráltan a felújításnak szól, ami ugyan szinte minden téren javítja, felfrissíti az alapjátékot, mégis elront, vagy akár egyenesen úgy hagy néhány technikai hibát.

A Tales of Xillia Remastered viszont mindennek ellenére is egy élvezetes kaland lesz, akár nosztalgiázunk, akár újak vagyunk. A sorozat védjegyeként működő Grade Shop itt is visszatér, sőt már a játék elejétől használhatjuk a kioldható módosítókat, a dupla főszereplők jelentette párhuzamos történetszálak pedig még tovább fokozzák az újrajátszhatóságot. Az azért bosszantó, hogy nem a második résszel együtt jelent meg a mostani felújítás. Pedig egy ilyen kombó igen nagyot szólt volna, helyette az első rész önálló modernizálása könnyen elveszhet az év végi játékdömpingben. A folytatáson elvileg már dolgoznak, hivatalos bejelentést viszont még mindig nem kaptunk.

A Tales of Xillia Remastered 2025. október 31-én jelent meg PC-re, PlayStation 5-re, Xbox Series X/S-re és Nintendo Switch-re. Mi PC-n játszottunk vele.