Világunk egyik univerzális alapigazsága, hogy bár rengetegen vagyunk rengeteg különböző ízléssel és véleménnyel, mégis vannak olyan dolgok az élet minden területén, így a filmművészetben is, amivel kapcsolatban az emberiség döntő hányada egyetlen egy összefüggő tudatként gondolkodik. Ilyen például az, hogy a Terminátor 2: Az ítélet napja minden idők egyik legjobb filmje – sőt, részemről ahogy öregszem, úgy tartom magam egyre inkább ahhoz a meggyőződéshez, hogy ha nem is minden idők legjobb filmje, a világ legjobb blockbustere mindenképp. James Cameron halhatatlan és forradalmi klasszikusát napestig lehetne méltatni, és attól tartok, sosem lenne vége a pozitívumok felsorolásának, pláne úgy, hogy a csakugyan zseniális első részről még egy árva szót sem ejtettünk. Annyit viszont érdemes leszögezni, hogy a Terminátor-franchise első két darabja egyértelműen a mozgóképes művészet egyik csúcsát jelenti, amellyel enyhén szólva is kevesen játszanak egy ligában, és amihez nem mellesleg a későbbi folytatások még csak bokáig sem voltak képesek felnőni.
Sajnos a témából készült videojátékok ennyit sem mondhatnak el magukról: egyetlen cím sem jutott be a legnagyobbak panteonjába, de még a bejárat küszöbére se, mi több, egy-két egészen tűrhető kivételtől eltekintve egyik rosszabb, mint a másik. A játékok közül a fénypisztolyos T2 Arcade-ot érdemes kiemelni, a harmadik film alapján készült, The Redemption alcímű akció-kalandot (igaz, abban nem Terminátornak, hanem minimum Rambónak kellett lenni ahhoz, hogy végigvidd), a negyedik film adaptációját, a Salvationt, no meg persze a legutóbbi nagynak nevezhető dobást, a Resistance-et, ami ugyan távol állt a tripla A-kategóriától, a rajongóknak egészen kellemes csalódást okozott.
Szóval összességében kijelenthető, hogy a Terminátor-játékok sosem tudtak igazán nagy sikert aratni, és bár még mindig várunk a csodára, idén végre tényleg királyt avathatunk. Ugyanis megszületett az eddigi (ezúttal nem csak a korábbi próbálkozásokhoz képest) legjobb Terminátor-game, ami való igaz, egy kissé váratlan helyről érkezett. A Terminator 2D: No Fate 2025 legnagyobbat robbanó nosztalgiabombája, amely természetesen a második filmet dolgozza fel, ám a legfontosabb fegyverténye az, hogy teszi mindezt úgy, mintha maga a játék valamikor a ‘90-es évek elején született volna meg. Sok veterán rajongó bokszolhat elégedetten a levegőbe, főleg mert a megvalósítás is méltó lett a retro-feelinghez, meg hát valljuk be: annak idején mindenki odaadta volna mindenét egy ilyen játékért. Ahogy a Skynet halálbiztos gyilkológépei és az emberi ellenállás felkent védelmezői utaztak a sötét, kilátástalan jövőből a múltba, úgy repülnek vissza a Bitmap Bureau fejlesztői egy olyan korba, amikor az igazi nagy csodák még várattak magukra, de már bőven láttunk olyanokat, amelyek aztán egész gyerekkorunkat meghatározták.
Így a No Fate prezentációja csillagos ötös, az alkotók le sem tagadhatnák, hogy őrült fanatikusai az alapanyagnak – olyan gyöngybetűkkel megírt, gyönyörűen megfogalmazott szerelmeslevelet rittyentettek a Terminátor 2-nek, ami az örökérvényű kultuszfilmek felé mutatott tiszteletadások közt már-már szinte teljesen példátlannak számít. A stuff, ötvözve az 1991-es alapművet és a korszak videojátékos felhozatalának jellegzetességeit, 16-biten, 2D-ben, pixeles grafikával hozza el nekünk a mindenki által jól ismert történetet elejétől a végéig – mi több, itt-ott még plusz szegmensekkel is gazdagítja a legendát.
A játékot elindítva rögtön elkap minket az autentikus Terminátor-hangulat, bevillannak a semmivel össze nem téveszthető képkockák, bekerülünk a főmenübe, ahol felhangzik Brad Fiedel fülbemászó zenéje, aztán a start gombra nyomva folyamatosan köszönnek vissza a moziban látott jelenetek. A T-800-as megérkezése, a kamionos üldözés, a menekülés a Pescadero elmegyógyintézetből, a Cyberdyne megtámadása és végül az acélkohós finálé. Az alkotók ügyesen ültették át a film forgatókönyvét videojátékba, ugyanakkor nyilván azt is érezték, hogy ez önmagában még nem elég egy tartalmas mókához (mondjuk a kampány így sem lett hosszú, de erről majd később), szóval helyenként ki is egészítették a sztorit. Ennek köszönhetően ócskavassá apríthatjuk a Skynet gépeit a felnőtt John Connorral 2029 Los Angelesében és megtudhatjuk azt is, hogy pontosan hogyan került Sarah a sárgaházba.
Ráadásul a No Fate szinte minden egyes pályát más stílussal közelít meg, emiatt a monoton lövöldözés helyett változatos, több különböző zsáner jellegzetességeit megvillantó, ha nem is mély vagy kiforrott, de mindenképpen érdekes és szórakoztató műfajmix kerekedik ki az egészből. Így például a T-800-as által kirobbantott kocsmai verekedés egy 2D-s beat ‘em upot idéz, a zseniális autós-motoros üldözés során kétkerekűn menekülve, Winchesterrel a kezünkben oszthatjuk az áldást “Bob bácsival” a T-1000-es vezette kamionra, vagy épp Sarah-val bujkálhatunk a Pescadero folyosóin az őrök és az alakváltó higanyterminátor elől. Ezek a szekvenciák nincsenek túlgondolva, ám az tagadhatatlan, hogy rendesen feldobják az egysíkú játékmenetet.
Emellett a Bitmap Bureau, ahogy előbb már utaltam rá, arra is nagy gondot fordított, hogy a lehető legjobban kitolja a szavatosságot. Ennek megfelelően többféle nehézség közül választhatunk (easy-n, főleg a simulékony gunplay miatt játszi könnyedséggel fogunk boldogulni, ennél feljebb viszont már érhetnek meglepetések), ha jól teljesítünk, akkor bebocsátást nyerünk a globális ranglistákra, no meg a sztorimód mellett számos más opció is a rendelkezésünkre áll, ami alanyi jogon garantálja a sokadik nekifutást. Arcade Mode-ban gyakorlatilag egy élettel kell kibírni a játék végéig, miközben a sztorimód pályái nem időrendi sorrendben követik egymást (természetesen ha elhalálozunk, kezdhetjük elölről az egészet, akár a régi szép időkben), az Infinite Mode-ban bukásig kell kitartanunk a hullámokban érkező ellenfelekkel szemben, míg a Mother of the Future a speedrunra épít Sarah főszereplésével (ez az opció azután válik elérhetővé, hogy a torkosborz-üzemmódban szívató Judgment Day nehézségi szinten is végigvittük a játékot – sok sikert hozzá!), a Boss Rush-ban pedig a pályák végi főellenségekkel csaphatunk össze újra. Aki csiszolni akarja a tudását, annak ott a Level Training, hiszen gyakorlat teszi a mestert, és egyáltalán nincs kizárva, hogy a kimaxolás érdekében jónéhányan igénybe fogják venni ezt a lehetőséget.
Ha ez nem lenne elég, több ponton is döntéseket bíz ránk a játék, amelyek alternatív útvonalakat és az eredeti filmtől nagyban eltérő alternatív végkimeneteleket nyitnak meg már az első végigjátszást követően is (a legfigyelemreméltóbb ezek közül talán az, amikor a Cyberdyne központjába behatolva választhatunk, hogy Sarah-t irányítva lőfegyverekkel vagy ököllel intézzük el a kommandósokat – ez tiszteletben tartja az alapanyagot, miközben új élményeket is kínál), mondjuk ami a szavatosságot illeti, azon a téren a fejlesztőknek nem sikerült tökéletesen véghez vinniük az akaratukat.
Ugyanis még ezek a tulajdonságok sem elegek ahhoz, hogy a No Fate tisztességes játékidőt vonultasson fel. Sajnos a cucc nem csupán gameplay és látványügyileg idézi a korabeli játékokat, hanem abban is, hogy borzasztóan rövid: a sztorival normál fokozaton kevesebb mint 60 perc alatt végezni lehet, az extrákkal együtt is legfeljebb 3 órát ölel fel, ha a száz százalékra hajtunk, akkor sem több maximum 10-nél. Mondanom sem kell, ez azért okoz némi ambivalenciát, amiben persze szerepet játszik az a majdnem 30 kemény dollár is, amit az érdeklődőknek ki kell csengetniük érte. Szokás mondani, hogy a nosztalgia önmagában még nem elég – ám a No Fate olyan nívós csomagolásban tárja elénk ezt a bizonyos nosztalgiát, hogy egyszerűen lehetetlen haragudni rá. Igaz, hogy rendesen a zsebünkbe kell érte nyúlni… de a rajongóknak és a veterán gamereknek az élmény kétségkívül megfizethetetlen.
A Terminator 2D: No Fate 2025. december 12-én jelent meg Nintendo Switchre, PC-re, PlayStation 4-re, PlayStation 5-re, Xbox One-ra és Xbox Series X/S-re. A teszt a PlayStation 5-ös verzió alapján készült.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.