Vörös zsaru visszatekintő kritika

Noha a ’80-as évek nagy részét a tesztoszteronszagú egyszemélyes hadseregekkel operáló akciófilmek uralták, az évtized végén az új trendek és a napról napra változó világpolitikai klíma egyre nagyobb szögeket vert a rendíthetetlen, legyőzhetetlen szobortestű amerikai héroszok koporsójába. Bár a következő generáció (Jean-Claude Van Damme, Steven Seagal, Dolph Lundgren és sokan mások) félig-meddig még nagynevű elődeik hagyományait vitték tovább, már náluk is megjelent némi realizmus. Azaz, hogy amíg Stallone és Schwarzenegger jobbára csak gépfegyvert markolva irtották az ellent, és ha pusztakezes harcra került sor, az is kimerült annyiban, hogy a szemben álló felek addig püfölték egymást, amíg az egyikük ki nem feküdt, addig Van Damme és Seagal szépen begyakorolt harcművész fogásokkal terítette le a rosszfiúkat, attól függetlenül, hogy ők is a sebezhetetlen hősök kategóriájába sorolandók.

A Reagan-korszak izomkolosszusainak aranyozott bálványán a másik oldalról nyomuló, főszereplőiket már nem az izmok, hanem a lazaság és a sebezhetőség mércéjéhez igazított filmek is erősen elkoptatták: jött a buddy cop szubzsáner alapvetése, a Halálos fegyver, majd egy évvel később a Die Hard – aztán a szép lassan lanyhulni kezdő hidegháborús állapotok betették a kaput a jórészt a szovjetek ellen küzdő vagy valamelyik dél-amerikai banánköztársaságban aprító egybites izomhegyeknek. Az idő Hollywoodban is gyorsan pereg, ami ma még szenzáció, holnap már csak egy halvány emlék. Rambo, Matrix, Cobretti, Braddock és a többi ikonikus hős 1988-ra már a múlté volt, az oroszokra, mint a haladó nyugat elsőszámú ellenségeire már egyre kevésbé lehetett alapozni (lásd a Rambo III óriási bukását), a Reagan-adminisztráció a végéhez közeledett, Gorbacsov épp elkezdte a vasfüggöny és a berlini fal lebontását, melynek köszönhetően az USA és a Szovjetunió egyre barátibb viszonyt ápolt egymással. Az akkor már fokozatosan letűnő hőstípust megtestesítő akciósztároknak pedig nem volt más választásuk, mint alkalmazkodni a rohamosan változó helyzethez.

Erre az akkoriban hódító buddy-alműfaj jelentette az egyik legjobb alternatívát (no meg a vígjátékok, amikben Schwarzenegger pl. remekelt, Stallone-nak viszont nem termett sok babér), nem véletlen, hogy 1989-ben már maga Sly is Kurt Russellel haverkodott a Tango és Cashben. Arnold azonban egy esztendővel megelőzte egykori vetélytársát. Walter Hill a buddy-filmek úttörője a 48 órával már bebizonyította, hogy ért az össze nem illő párosok kialakításához, és a Vörös zsaruban a Schwarzenegger-Belushi duóval is pontosan ezt vitte véghez – annyi pikantériával, hogy ebben a filmben nem a szociográfiai és a személyiségbeli differenciákra alapozott, hanem a kulturális, földrajzi értelemben vett különbségek startvonalról lőtte el a konfliktus pisztolyát. Mi több, a Vörös zsaru lényegében három fogaskerék ötvözete, amelyek együttesen működtetik a nyolcvanas évek egyik legkellemesebb, nem épp a csúcskategóriába tartozó, ámde ennek ellenére is bármikor nézhető akciófilmjét.

Először ott vannak a buddy-műfaj előbb említett sajátosságai, a boldog nyolcvanasok semmivel sem összetéveszthető bája, a zsáner összes kliséjével és kellékével együtt. A kedélyes hangulat, a rengeteg idézhető egysoros (a „Kokáinum!” aranyköpés méltán került be a nagykönyvbe – az, hogy Schwarzenegger osztrák létére sajátította el az orosz akcentust, az egyenesen az önreflexió csúcsa), a nagyszerű kémia a két főszereplő között, illetve a kulturális különbségekből, az eltérő jellemek ütközéséből és persze a politikai aktualitásokból fakadó poénok. Rendesen megy az adok-kapok, a koncepció ugyanaz, mint mindig, ám ezúttal a kiégett rendőr-dörzsölt börtöntöltelék helyett a kőkemény szovjet fakabát-nagydumás amcsi zsaru a játék neve. Hill teljesen lazán kezeli az Amerikába érkezett karót nyelt orosz rendőrtisztet és a mellészegődött nagyképű chicagói nyomozó történetét: mögöttes üzenet, szájbarágós mondanivaló és szigorú politikai kiszólások mellőzésével vezeti a cselekményt, csupán szórakoztatni akar, anélkül, hogy állást foglalna és a folyó egyik oldaláról kiabálna át a másiknak, hogy hogyan kellene élni, érezni és gondolkodni.

Így jutunk el a Vörös zsaru másik fontos összetevőjéhez, azaz a cool karakterprezentáláshoz, valamint az amerikaiak számára idegen orosz kultúra elfogulatlan ábrázolásához. A szovjeteket a nyugati világ eddig a filmig csak nagyon-nagyon ritkán tüntette fel pozitív színben a mozgóképen, a Reagan-korszakban pedig különösen sztereotip módon, őrült és zsarnok gonoszokként jelenítették meg őket. A Rambo két folytatásában még Vietnámban és Afganisztánban ténykedve sanyargatták a népeket, a Rocky IV-ben nagy arccal hangoztatták dominánsnak gondolt erejüket, a Vörös hajnalban egyenesen katonai megszállás alá vették az Egyesült Államokat, és akkor ne feledkezzünk meg az egyéb, vörös pánik alatt készült műről (Tomboló terror, Top Gun és sokan mások).

Ezzel szemben a Vörös zsaruban már egyenrangú, baráti színben lép fel nyugat és kelet, a szürkés, lepukkant Moszkvától kezdve (persze mi magyarok jól tudjuk, hogy az orosz fővárost nagyrészt Budapest játszotta – és ennek, no meg a kéthetes forgatáson született sztoriknak köszönhetően nálunk azóta is köztudatban van a film), a színesebb, de nem kevésbé koszosabb Chicagóig bezárólag. Eközben a film egyaránt görbe tükröt tart az USA és a Szovjetunió társadalmának is, hogy bár több ezer kilométer választja el egymástól a két nagy nemzetet, mindkettőben ugyanúgy megtalálhatóak ugyanazok a problémák, maximum csak a politikai berendezkedés a más. Ami a Szovjetunióban a kommunizmust jelenti (amelyet a Belushi alakította Ridzik kritizál, Schwarzenegger Dankója azonban kiselőadást tart az erényeiről – ez mai szemmel kifejezetten vicces, lévén a rendszer két évvel a filmet követően összeomlott), az Amerikában a kapitalizmus (aminek „vívmányaira” – pl. tévépornó – Danko rá is csodálkozik), mindkét oldal megkapja a magáét amolyan harsány lazasággal. A film épp annyira veszi komolyan magát, mint a többi hasonszőrű nyolcvanas évekbeli akciófilm – egyúttal tökéletesen illeszkedik a Schwarzenegger-életműbe.

Merthogy a Vörös zsaru a buddy-jellegen és a nagy keleti-nyugati összeboruláson túl elsősorban ízig-vérig Schwarzenegger-film. Az Osztrák Tölgy sosem volt egy színészóriás, jól lehet, nem is akart az lenni, és nagy szerencséjére ezzel nem egy forgatókönyvíró és rendező tisztában volt és jól ismerte az egykori testépítőbajnok színjátszási korlátait. John Milius, James Cameron, John McTiernan és még jó néhány, kevésbé tehetséges direktor után, akikkel Arnold dolgozott, Walter Hill is jól tudta ezt, így ennek megfelelően Ivan Danko karaktere végtelenül egydimenziós, nem sokban különbözik a korszak átlagos akcióhősei közül – voltaképp csak abban, hogy Schwarzenegger játssza.

Ritkán szólal meg, de akkor nagyon, szája helyett az öklei beszélnek, ha tűzharcra kerül a sor, nem rest komplett tárakat beleereszteni a gazfickókba (többek közt Piszkos Harry ikonikus 44-es Magnumjával), munkáját maximális kötelességtudattal végzi, érzelmei nem igazán vannak, mármint a bűnözők iránti megvetést, a bosszúvágyat és a zárójelenetben kiteljesedő bajtársiasságot leszámítva. A nők pedig nem érdeklik (ez is egyfajta sajátossága a nyolcvanas évek hőstípusának: náluk a gyengébbik nem legfeljebb ideig-óráig használt szexuális segédeszköz lehetett, vagy még az sem). A minimális drámai vénát, a limitált mimikát, valamint a robotszerű mozgást megkövetelő szerepet mondhatni Schwarzeneggerre öntötték: a filmben minden egyes elem köré és az általa hatásosan demonstrált nyers férfierő köré összpontosul – legyen szó a díszletekről, az akciójelenetekről, de még magáról Belushiról is. Tökéletesen teljesíti az alapjában véve nem túl nehéz, de az akkori filmtermést elnézve nem is olyan egyszerű feladatot: a puszta kisugárzásával és karizmájával eladja az egész filmet.

Igaz, örökzöld klasszikus így sem lett a Vörös zsaruból. A kritikusok vegyesen fogadták, a kasszáknál alig 35 millió dollárt szedett össze (bár bukásnak így sem lehet nevezni), mindent összevetve leginkább csak mi, magyarok emlékszünk még rá. Ettől függetlenül bármikor elő lehet venni, sőt, az eltelt évek és a manapság csúcsra járatott retro feeling eléggé felértékelte – mert síkegyszerű, klisés történet ide, sablonos akciók oda, ilyen filmeket manapság már nem csinálnak.

Gamekapocs értékelés: 7

Eredeti cím: Red Heat
Rendező: Walter Hill
Producer: Walter Hill, Gordon Carroll, Mario Kassar
Forgatókönyv: Walter Hill, Harry Kleiner, Troy Kennedy Martin
Történet: Walter Hill
Szereplők: Arnold Schwarzenegger, James Belushi, Peter Boyle, Ed O'Ross, Larry Fishburne, Gina Gerson
Zene: James Horner
Operatőr: Matthew F. Leonetti
Vágó: Donn Aron, Carmel Davies, Freeman A. Davies
Gyártó: Carolco Pictures
Forgalmazó: Tri-Star Pictures
Játékidő: 103 perc
Eredeti premier: 1988. június 17.
Hazai premier: 1989. május 4.