Az olasz maffia befolyása a második világháború utáni amerikai társadalomra elképesztő méreteket öltött. A kiépített szervezett bűnözés a maga agresszív, mindent elsöprő mivoltával markában tartotta a nagyvárosok kaszinóit, kábítószer elosztóit és a prostitúció melegágyait.
A szicíliai hagyományokra épülő gengszterhálózatot Coppola klasszikus filmtrilógiája hűen vissza is adta, a mostanság divatos sandbox játékmeneti alapokon nyugvó játékfeldolgozás az EA tőkéjével 2006-ban szabadult a piacra, rendelkezve a film jogaival. A folytatásra három évet kellett várni, ám a The Godfather 2 túllépett az előd bosszantó hiányosságain és egy, a hatalomért zajló, összetett stratégiai elemekkel megpakolt produktum sült ki belőle. Üdv újra a családban!
A Redwood Shores az óriáskiadó egyik legjobban foglalkoztatott stúdiójává nőtte ki magát, s az előd magas költségvetéséről elhíresült fejlesztés új irányt vett fel. Maga a hangulatteremtés ezúttal sem probléma, a klasszikus filmes zenei betétek, az ismerős színészek arcai ezúttal is visszaköszönnek, a formabontás igazából abban rejlik, hogy a részletekben merülhetünk el. Nem csupán a három nagyváros utcáin kóborolhatunk, az egymás után következő küldetéseket teljesítve, hanem komplex bűnözői hálózatot kell kiépítenünk, növelve befolyásunkat az utcákon, leszámolni a rivális családokkal, s ami a legfontosabb és egyben legnehezebben kivitelezhető: megtartani és megszilárdítani pozíciónkat. Az első rész durva monotonitásba ment át, annak ellenére, hogy a filmek kulcsjeleneteit –gyakran más szemszögből is- átélhettük, ám az elgondolással egyáltalán nem volt gond. Ezen alapokra építkezve, valamint a mai trendeknek megfelelő elvárásokat figyelembe véve a folytatásra igen nehéz feladat hárult.
A második film terjengősségét tekintve a készítőknek sokkal nagyobb szabadságuk volt célkitűzéseik meghatározásához. Don Corleone immár csak egy tiszteletteljes emlék, a család nemzetközi befolyásának növelése immáron a sarjak sara, valamint az olyan elkötelezett híveké, mint Dominic, azaz a főhősünk. 1958-ban járunk Kuba fővárosában, Havannában, a filmből is ismerős maffiatalálkozón. Az ünnepi tortából mindenkinek jut, igazi sznob buli van kilátásban, pezsgővel, salsával, mély dekoltázsokkal és jólfésült digó bűnözőkkel. Ám az este kisvártatva vérfürdőbe torkollik, hiszen Fidel Castro éppen ezen az éjszakán szeretne puccsot kirobbantani, az utcákat csőre töltött fegyvereket lóbáló forradalmi katonai alakulatok dúlják fel. Az oktatómódként is felfogható bevezetésben szerény személyünkre hárul az a nemes feladat, hogy kimentsük a nagykutyákat a repülőtérig. Mindenekelőtt túl kell esnünk a karaktergeneráláson, ahol fizimiskánkra, öltözékünkre kitérve szabad kezet adhatunk olasz alteregónk megalkotásához. Ne Sims-szerű részletességre tessék gondolni, ám így is elég csúszka áll rendelkezésünkre – a fekete göndör haj, ugye alap. Miután az irányítást és a lövészetet begyakoroltuk, New Yorkban találjuk magunkat, ahol Michael Corleone (Al Pacino továbbra is tabu, az arc és a hang nem az övé) teljesen szabad kezet ad nekünk, hogy egy új családot alapítsunk, és egy pénztermelő-hálózatot hozzunk létre. Lépjünk túl a diszkréción, a befolyásunk növeléséhez minden szabályt át kell hágnunk: vér, levágott lófej, puszi a péppé vert kobakra, a lényeg, hogy minden zsíros vállalkozás a miénk legyen a térségben.
Ami elsőre feltűnt, hogy a játszadozásainknak teret adó város(ok) igen-igen szűkösek, pláne egy Liberty City után. Most komolyan, elég furcsának tűnt, hogy egy-két sarkot autózva máris a megtisztítandó mulatóban találjuk magunkat, s a nagy Florida is inkább egy apró kerületnek tűnik. Oké, hogy a történet folyamán olyan helyekre is eljutunk, ami nincs a térképen – szerencsére a céltalan kóborlást elfelejthetjük, hiszen az újdonsült maffiózónak annyi tennivalója van, hogy ihaj. Elsőre csak tobzódunk a lehetőségekben, ráveszünk pár étterem és üzlettulajdonost, hogy a saját érdekükben fizessenek védelmi pénzt a bevétel után. Jól mutat, hogy amint elkapjuk a fickó grabancát, addig verjük, amíg a képernyő jobb felső sarkában lévő csík túllép a „csökönyösség határán". A fenyítés minden esetben szükséges, olykor a háztetőről, a lábuknál fogva lógathatunk, vigyázva persze, hogy ne vessük el a sulykot. Ugyanakkor modorunktól függ, hogy a későbbiekben mennyit is tejel a delikvens. Ha a fószer véletlenül meghal, egy idő után újra meg kell ismételni a procedúrát, amikor a tulaj „feltámad". De nem elég vasszigorral, arcpüföléssel, vagy a berendezés lepusztításával a kezdeti tagadó hozzáállást eltiporni és jobb belátásra bírni az „ügyfelet", az illetőségébe tartozó többi ingatlant is ugyanilyen módszerrel a mi kezünk alá kell hajtani. Ha már az adott csehó megvan, onnantól fogva folyamatos pénzt fog termelni, amíg valaki más szemet nem vet rá…
Van egy nagyon hasznos képernyő, amelyről folyamatosan értesülhetünk az éppen aktuális erőviszonyokról, a riválisok pozícióiról, történésekről, valamint az uralmunk alá még nem tartozó báránykákról. Ez a Don's View, ahol egy háromdimenziós, interaktív térképen minden lényeges információ leolvasható. Mivel lényegében a területfoglalás az elsődleges feladatunk, a Don Tekintete a legtöbbször előhívandó opció lesz a végigjátszás során. Itt jön képbe az ellenséges családokkal való összezördülés, hiszen a legtöbb forrás általában valamelyik rivális szervezethez tartozik, így az üzletvezetők magántestőrségén kívül a maffiózók magánhadseregét is semlegesítenünk kell, a történetben előrehaladva értelemszerűen durvább összecsapásokkal szembenézve. A szemtől szembeni támadás nem mindig kifizetődő, a lopakodás annál inkább: hátsó kerítést átvágva, fokozatosan kiiktatva a rosszarcúakat, majd jön a tulajjal való bohóckodás, a környezetet is kihasználva (fejét a pultba verve). A már megszerzett gócpontokat későbbi őrzés céljából muszáj testőrökkel ellátni, mivel mások folyamatosan szemet vetnek a mi bizniszeinkre. Durvább támadásoknál az őrség csupán ideiglenes megoldás, a játék megköveteli, hogy csak a mi közbeavatkozásunkkal lehessen visszaverni az érdeklődőket. Kicsit túl is lőttek a célon a készítők, egyrészt a folyamatos védelem fenntartása néha minden energiánkat leköti -többször éreztem úgy, hogy elvonják a figyelmemet sztorivonalról-, főleg a vége felé haladva. Egy-egy rivális család kiiktatása dióhéjban úgy zajlik, hogy fokozatosan felőröljük érdekeltségeiket, megkeresünk egy olyan tagot, aki a búvóhelyük hollétéről ad felvilágosítást, felkeressük a helyet, és egy hosszabb küzdelem után maga a Don életének végére is pontot teszünk.
Természetesen nem egyedül vagyunk kénytelenek felvenni a kesztyűt, hanem családfaszerűen több gorillát is magunk mellé állíthatunk a cél érdekében. A különböző specialitásokra szakosodott verőlegényeket a Corleone-rezidencián, valamint a városi itatóhelyeken találhatunk. Némi zsoldért cserébe bármikor a szolgálatunkba szegődnek, s a ránk váró feladatokat is csak az erre szakosodott emberekkel abszolválhatjuk, legyen az robbantás, harc közbeni gyógyítás, kerítések és telefonzsinórok elvágása és széffeltörés, esetleg a minél nagyobb tűzerő. A küldetések előtt nem árt olyan összetételű bandával hozzálátni a munkához, amit a feladat megkövetel. Egyszerre három nehézfiú lehet mellettünk, a több missziót megjárt veteránok a későbbiekben fejlődnek is, újabb képességekre szert téve továbblépnek a ranglétrán, a helyüket újoncoknak adva át.
A harc összességében élvezetes, köszönhetően a többedmagunkkal végrehajtható rajtaütéseknek, bár az MI tudása annyira nem hangsúlyos, mégis összedolgozik velünk, a másik oldalon ellenünk. A közelharcon is nagy hangsúly van, folyamatosan nyithatjuk meg az új rábeszélő elemeket, mint a fojtogatást, falnak dobálást, az erőteljesebb ütéseket, netán a brutális kivégzési mozdulatokat -elégedett hümmögéseket eregettem magamból ezeket látva. A lövöldözés kicsit egyszerűcske, a célzás automatikusan zajlik, bár egyes testrészek között szabadon válthatunk – valamint egy gombnyomásra fedezékbe pattanhatunk, onnan ki-kilövöldözve. Idővel durvább fegyverek kerülnek a kezeink közé, melyeket akár fejleszthetünk is, ha megtaláljuk az eldugottabb helyeken az erre szolgáló cuccokat. Ha a pusztakezes harccal nem is, a tűzharcokkal bőven akadtak problémáink, igazából én mégis a behatároltságot emelném ki, mint sarkalatos pontot a gyalogos részeknél. Korántsem akkora a szabadság, mint az elvárható lenne, a némileg üres belső tereken nem olyan felemelő élmény bolyongani.
Az autóvezetési részeken már nincs akkora hangsúly, mint korábban, lévén már nem kell olyan hosszasan a volánt markolni két helyszín között, ennek ellenére kidolgozottságán különösebb csorba nem esik. Különböző felépítésű négykerekűek között a menetteljesítmények különbözőek, a fizika nem összecsapott. Maradt az utcákon bóklászó autók levadászása és a sofőrök kiráncigálása is, de elég üresen parkoló alkalmatosságot is találunk. Az üldözéses jelenetek közben bandánk nem tétlen, az ablakokon keresztül szórják az áldást rendesen. A Rockstar gyermekéhez képest talán sétagalopp, e tekintetben még sincs szégyenkeznivalója az EA-nek. Az aszfaltba olvadó abroncsokat viszont illő lett volna orvosolni!
Ha unjuk a folyamatos gengszterháborút, olyan melléktevékenységekkel üthetjük el az időt, mint a köztiszteletben álló polgárok és járókelők ügyes-bajos dolgainak rendezése, némi spéci jutalom fejében. Nem összetett feladatok ezek, kimerülnek abban, hogy lásd el ennek és ennek a baját, robbantsd fel ezt és ezt a csehót. Sokkal érdekesebbek a bankrablások, ám a nagy zsákmányért igencsak meg kell szenvednünk, ha a rendőrök elől épségben haza akarunk érni, hiszen a máskülönben tohonya zsernyákok ez esetben minden várakozásainkat felülmúlják. A single és a multi a The Godfather 2-ben kéz a kézben járnak, ha telepítjük a Don Control néven futó ingyenesen letölthető többjátékos módot, akkor az egyjátékos módban összegyűjtött pénzmagunkat tesszük kockára a 16 főt befogadó online játszótereken. A csapatmunka itt is elsődleges, az öt elérhető pálya felépítése pedig minden taktikai érzéket megkíván.
Nem titok, a The Godfather 2-t nem éppen a grafika kimagasló minőségéért szeretjük, a látvány jóindulattal is közepes, a belső terek eléggé sivárak, a formák szögletesek –pedig az engine nem mozgat olyan húdenagy területeket-, ellenben a városok épületei és a karaktermodellek megütik a mércét. A robbanások és a fények elsöprik minden fanyalgásomat – az autók viszont poligonszegények és kasztnijuk sem úgy csillog, mint azt már másutt megszoktam. Eléggé zihált az összkép, végül is az EA-féle odafigyelés elmaradt. A filmbeli betétdalok néha-néha felcsengenek, de a feszültségnövelő dallamok és az autók rádiójából szóló, adott korszakból származó zenék pazarok. A lövések és a környezet hangjai, valamint a szinkron szintén profi audiomunkára enged következtetni.
Magam is meglepődtem a játékkal játszva, hogy minden baklövése ellenére is, mélységekbe belemenő területfoglalós stratégiai résszel gazdagodik a jól ismert sandbox játékmenet, s így a szükséges pluszt is tartalmazza, amiért érdemes egyszer nekiülni. Elsőre pislogunk a lehetőségeken, szerencsére a játék minden elemet szájbarágós videóval magyaráz el, és amint ráérzünk az izére –valamint félretesszük technikai hiányosságaiból adódó rosszallásunkat-, nincs megállás, amíg fel nem építettük saját olasz maffiaszervezetünket. A The Godfather 2 túlnőtt elődje gyengeségein, bár aki a film jeleneteit akarja újranézni, az csak érintőlegesen lehet elégedett. Az időzítés így tavasszal kitűnő, GTA 4 hisztéria elült (dacára a DLC-nek is), s hasonló berkekben a Saint Row 2 csúnyán leszerepelt. Kérdés, hogy a csúnyácska Keresztapa tartósan képes lesz-e felvenni a versenyt a Mafia 2-vel. Van egy lehangoló tippem.
A második film terjengősségét tekintve a készítőknek sokkal nagyobb szabadságuk volt célkitűzéseik meghatározásához. Don Corleone immár csak egy tiszteletteljes emlék, a család nemzetközi befolyásának növelése immáron a sarjak sara, valamint az olyan elkötelezett híveké, mint Dominic, azaz a főhősünk. 1958-ban járunk Kuba fővárosában, Havannában, a filmből is ismerős maffiatalálkozón. Az ünnepi tortából mindenkinek jut, igazi sznob buli van kilátásban, pezsgővel, salsával, mély dekoltázsokkal és jólfésült digó bűnözőkkel. Ám az este kisvártatva vérfürdőbe torkollik, hiszen Fidel Castro éppen ezen az éjszakán szeretne puccsot kirobbantani, az utcákat csőre töltött fegyvereket lóbáló forradalmi katonai alakulatok dúlják fel. Az oktatómódként is felfogható bevezetésben szerény személyünkre hárul az a nemes feladat, hogy kimentsük a nagykutyákat a repülőtérig. Mindenekelőtt túl kell esnünk a karaktergeneráláson, ahol fizimiskánkra, öltözékünkre kitérve szabad kezet adhatunk olasz alteregónk megalkotásához. Ne Sims-szerű részletességre tessék gondolni, ám így is elég csúszka áll rendelkezésünkre – a fekete göndör haj, ugye alap. Miután az irányítást és a lövészetet begyakoroltuk, New Yorkban találjuk magunkat, ahol Michael Corleone (Al Pacino továbbra is tabu, az arc és a hang nem az övé) teljesen szabad kezet ad nekünk, hogy egy új családot alapítsunk, és egy pénztermelő-hálózatot hozzunk létre. Lépjünk túl a diszkréción, a befolyásunk növeléséhez minden szabályt át kell hágnunk: vér, levágott lófej, puszi a péppé vert kobakra, a lényeg, hogy minden zsíros vállalkozás a miénk legyen a térségben.
Ami elsőre feltűnt, hogy a játszadozásainknak teret adó város(ok) igen-igen szűkösek, pláne egy Liberty City után. Most komolyan, elég furcsának tűnt, hogy egy-két sarkot autózva máris a megtisztítandó mulatóban találjuk magunkat, s a nagy Florida is inkább egy apró kerületnek tűnik. Oké, hogy a történet folyamán olyan helyekre is eljutunk, ami nincs a térképen – szerencsére a céltalan kóborlást elfelejthetjük, hiszen az újdonsült maffiózónak annyi tennivalója van, hogy ihaj. Elsőre csak tobzódunk a lehetőségekben, ráveszünk pár étterem és üzlettulajdonost, hogy a saját érdekükben fizessenek védelmi pénzt a bevétel után. Jól mutat, hogy amint elkapjuk a fickó grabancát, addig verjük, amíg a képernyő jobb felső sarkában lévő csík túllép a „csökönyösség határán". A fenyítés minden esetben szükséges, olykor a háztetőről, a lábuknál fogva lógathatunk, vigyázva persze, hogy ne vessük el a sulykot. Ugyanakkor modorunktól függ, hogy a későbbiekben mennyit is tejel a delikvens. Ha a fószer véletlenül meghal, egy idő után újra meg kell ismételni a procedúrát, amikor a tulaj „feltámad". De nem elég vasszigorral, arcpüföléssel, vagy a berendezés lepusztításával a kezdeti tagadó hozzáállást eltiporni és jobb belátásra bírni az „ügyfelet", az illetőségébe tartozó többi ingatlant is ugyanilyen módszerrel a mi kezünk alá kell hajtani. Ha már az adott csehó megvan, onnantól fogva folyamatos pénzt fog termelni, amíg valaki más szemet nem vet rá…
Van egy nagyon hasznos képernyő, amelyről folyamatosan értesülhetünk az éppen aktuális erőviszonyokról, a riválisok pozícióiról, történésekről, valamint az uralmunk alá még nem tartozó báránykákról. Ez a Don's View, ahol egy háromdimenziós, interaktív térképen minden lényeges információ leolvasható. Mivel lényegében a területfoglalás az elsődleges feladatunk, a Don Tekintete a legtöbbször előhívandó opció lesz a végigjátszás során. Itt jön képbe az ellenséges családokkal való összezördülés, hiszen a legtöbb forrás általában valamelyik rivális szervezethez tartozik, így az üzletvezetők magántestőrségén kívül a maffiózók magánhadseregét is semlegesítenünk kell, a történetben előrehaladva értelemszerűen durvább összecsapásokkal szembenézve. A szemtől szembeni támadás nem mindig kifizetődő, a lopakodás annál inkább: hátsó kerítést átvágva, fokozatosan kiiktatva a rosszarcúakat, majd jön a tulajjal való bohóckodás, a környezetet is kihasználva (fejét a pultba verve). A már megszerzett gócpontokat későbbi őrzés céljából muszáj testőrökkel ellátni, mivel mások folyamatosan szemet vetnek a mi bizniszeinkre. Durvább támadásoknál az őrség csupán ideiglenes megoldás, a játék megköveteli, hogy csak a mi közbeavatkozásunkkal lehessen visszaverni az érdeklődőket. Kicsit túl is lőttek a célon a készítők, egyrészt a folyamatos védelem fenntartása néha minden energiánkat leköti -többször éreztem úgy, hogy elvonják a figyelmemet sztorivonalról-, főleg a vége felé haladva. Egy-egy rivális család kiiktatása dióhéjban úgy zajlik, hogy fokozatosan felőröljük érdekeltségeiket, megkeresünk egy olyan tagot, aki a búvóhelyük hollétéről ad felvilágosítást, felkeressük a helyet, és egy hosszabb küzdelem után maga a Don életének végére is pontot teszünk.
Természetesen nem egyedül vagyunk kénytelenek felvenni a kesztyűt, hanem családfaszerűen több gorillát is magunk mellé állíthatunk a cél érdekében. A különböző specialitásokra szakosodott verőlegényeket a Corleone-rezidencián, valamint a városi itatóhelyeken találhatunk. Némi zsoldért cserébe bármikor a szolgálatunkba szegődnek, s a ránk váró feladatokat is csak az erre szakosodott emberekkel abszolválhatjuk, legyen az robbantás, harc közbeni gyógyítás, kerítések és telefonzsinórok elvágása és széffeltörés, esetleg a minél nagyobb tűzerő. A küldetések előtt nem árt olyan összetételű bandával hozzálátni a munkához, amit a feladat megkövetel. Egyszerre három nehézfiú lehet mellettünk, a több missziót megjárt veteránok a későbbiekben fejlődnek is, újabb képességekre szert téve továbblépnek a ranglétrán, a helyüket újoncoknak adva át.
A harc összességében élvezetes, köszönhetően a többedmagunkkal végrehajtható rajtaütéseknek, bár az MI tudása annyira nem hangsúlyos, mégis összedolgozik velünk, a másik oldalon ellenünk. A közelharcon is nagy hangsúly van, folyamatosan nyithatjuk meg az új rábeszélő elemeket, mint a fojtogatást, falnak dobálást, az erőteljesebb ütéseket, netán a brutális kivégzési mozdulatokat -elégedett hümmögéseket eregettem magamból ezeket látva. A lövöldözés kicsit egyszerűcske, a célzás automatikusan zajlik, bár egyes testrészek között szabadon válthatunk – valamint egy gombnyomásra fedezékbe pattanhatunk, onnan ki-kilövöldözve. Idővel durvább fegyverek kerülnek a kezeink közé, melyeket akár fejleszthetünk is, ha megtaláljuk az eldugottabb helyeken az erre szolgáló cuccokat. Ha a pusztakezes harccal nem is, a tűzharcokkal bőven akadtak problémáink, igazából én mégis a behatároltságot emelném ki, mint sarkalatos pontot a gyalogos részeknél. Korántsem akkora a szabadság, mint az elvárható lenne, a némileg üres belső tereken nem olyan felemelő élmény bolyongani.
Az autóvezetési részeken már nincs akkora hangsúly, mint korábban, lévén már nem kell olyan hosszasan a volánt markolni két helyszín között, ennek ellenére kidolgozottságán különösebb csorba nem esik. Különböző felépítésű négykerekűek között a menetteljesítmények különbözőek, a fizika nem összecsapott. Maradt az utcákon bóklászó autók levadászása és a sofőrök kiráncigálása is, de elég üresen parkoló alkalmatosságot is találunk. Az üldözéses jelenetek közben bandánk nem tétlen, az ablakokon keresztül szórják az áldást rendesen. A Rockstar gyermekéhez képest talán sétagalopp, e tekintetben még sincs szégyenkeznivalója az EA-nek. Az aszfaltba olvadó abroncsokat viszont illő lett volna orvosolni!
Ha unjuk a folyamatos gengszterháborút, olyan melléktevékenységekkel üthetjük el az időt, mint a köztiszteletben álló polgárok és járókelők ügyes-bajos dolgainak rendezése, némi spéci jutalom fejében. Nem összetett feladatok ezek, kimerülnek abban, hogy lásd el ennek és ennek a baját, robbantsd fel ezt és ezt a csehót. Sokkal érdekesebbek a bankrablások, ám a nagy zsákmányért igencsak meg kell szenvednünk, ha a rendőrök elől épségben haza akarunk érni, hiszen a máskülönben tohonya zsernyákok ez esetben minden várakozásainkat felülmúlják. A single és a multi a The Godfather 2-ben kéz a kézben járnak, ha telepítjük a Don Control néven futó ingyenesen letölthető többjátékos módot, akkor az egyjátékos módban összegyűjtött pénzmagunkat tesszük kockára a 16 főt befogadó online játszótereken. A csapatmunka itt is elsődleges, az öt elérhető pálya felépítése pedig minden taktikai érzéket megkíván.
Nem titok, a The Godfather 2-t nem éppen a grafika kimagasló minőségéért szeretjük, a látvány jóindulattal is közepes, a belső terek eléggé sivárak, a formák szögletesek –pedig az engine nem mozgat olyan húdenagy területeket-, ellenben a városok épületei és a karaktermodellek megütik a mércét. A robbanások és a fények elsöprik minden fanyalgásomat – az autók viszont poligonszegények és kasztnijuk sem úgy csillog, mint azt már másutt megszoktam. Eléggé zihált az összkép, végül is az EA-féle odafigyelés elmaradt. A filmbeli betétdalok néha-néha felcsengenek, de a feszültségnövelő dallamok és az autók rádiójából szóló, adott korszakból származó zenék pazarok. A lövések és a környezet hangjai, valamint a szinkron szintén profi audiomunkára enged következtetni.
Magam is meglepődtem a játékkal játszva, hogy minden baklövése ellenére is, mélységekbe belemenő területfoglalós stratégiai résszel gazdagodik a jól ismert sandbox játékmenet, s így a szükséges pluszt is tartalmazza, amiért érdemes egyszer nekiülni. Elsőre pislogunk a lehetőségeken, szerencsére a játék minden elemet szájbarágós videóval magyaráz el, és amint ráérzünk az izére –valamint félretesszük technikai hiányosságaiból adódó rosszallásunkat-, nincs megállás, amíg fel nem építettük saját olasz maffiaszervezetünket. A The Godfather 2 túlnőtt elődje gyengeségein, bár aki a film jeleneteit akarja újranézni, az csak érintőlegesen lehet elégedett. Az időzítés így tavasszal kitűnő, GTA 4 hisztéria elült (dacára a DLC-nek is), s hasonló berkekben a Saint Row 2 csúnyán leszerepelt. Kérdés, hogy a csúnyácska Keresztapa tartósan képes lesz-e felvenni a versenyt a Mafia 2-vel. Van egy lehangoló tippem.
Kapcsolódó cikk
Szerintem ennek a játéknak 7.9-et adni nagy hiba volt. A cikk hatására próbáltam ki és csalódtam. Tőlem, ha nagyon rendes vagyok is csak 4.9-et kaphatna. GTA IV után ilyet, ilyen áron árusítani... Komolyan mondom büntetni kéne.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.