Wet

Végy egy szelet Tomb Raidert (ha nincs kéznél, Prince of Persia is megteszi), öntsd nyakon Grindhouse szósszal, legyen jó csípős, ahogy Tarantino bátyánk szereti, végül süsd ki bő olajban. Az eredmény nem lesz más, mint maga a WET, egy személyre.

A külső nézetes akciójátékok szerelmesei (az említett Tomb Raider és Prince of Persia mellé ide sorolhatjuk sok egyéb mellett akár az Uncharted és Grand Theft Auto sorozatokat is) évek óta várják a Bethesda Softworks WET című játékát. Mint az a korábbi írásaimból kiderül, nekem is ez a kedvenc műfajom, ennek ellenére az előzetes videók egyre kevésbé tetszettek. Nem vártam sokat az anyagtól, csak azért vittem el egy tesztkörre, mert Daks rám bízta. Így utólag nem bántam meg.


A produktum címe (tükörfordításban: „nedves") valószínűleg sokak számára tűnik értelmetlennek, sőt a csupa nagybetű miatt valami rövidítést is sejthet mögé a leendő vásárló. Nos, a játék a töltőképernyőn lebbenti fel a fátylat, hogy valójában a „wetwork" rövidítése, amit kezdetben a titkosszolgálatok, később pedig a bűnszervezetek használtak egyfajta kódként a szó szerint véres (vagyis nedves) munkákra, gyilkosságokra, merényletekre. A játékban tehát egy végrehajtót, takarítót kell irányítanunk, akinek nem büdös az ilyen jellegű meló.


Akik látták az előzeteseket, sejthették, hogy a játék legfőbb jellegzetessége a Grindhouse stílus lesz. Olyasmi tárul elénk, mint Quentin Tarantino és Robert Rodriguez filmje (nálunk csak szétvágva forgalmazták a Grindhouse: Halálbiztost és a Grindhouse: Terrorbolygót), ami a 70-es években a Grindhouse mozikban játszott olcsóbb, igénytelenebb exploitation filmeknek állított emléket, sőt valamennyire újra divatba is hozta a zsánert (lásd a Machete esetét). Az ilyen filmek ritkán tartalmaztak művészi értékeket, mélyebb mondanivalót vagy elgondolkodtató, bonyolultabb cselekményt, viszont amennyire lehetett, rágyúrtak az erőszak és az akció ábrázolására. A műfaj bizonyos vadhajtásai a szexre, áldokumentumfilmekre, horrorra és egyéb témákra is szakosodtak, a WET ugyanakkor leginkább a Tarantino és Rodriguez által preferált dolgokat, a más filmjeikben is gyakran megjelenő alvilági bandaháborúkat és autós üldözéseket állítja csatasorba.


A Grindhouse filmekre mellesleg az igénytelenség is jellemző volt. A kis költségvetés és az alacsony elvárásokkal rendelkező közönség miatt gyakoribbak voltak bennük a technikai hibák, továbbá a kevés kópia hamar megkarcolódott, kifakult, beszennyeződött, sőt sok helyen el is szakadt. Ez utóbbi miatt időnként teljes jelenetek maradtak ki, kontinuitási hibák jelentkeztek, a nézőknek kellett kitalálniuk, hogy például a hős hogyan jutott A-ból B-be. Ezeket a régi, mai digitális korszakban már amatőröknél sem jelentkező technikai hibákat feltehetően nosztalgiára is játszó, összekacsintós poénos stílusgyakorlatként halmozta fel a Grindhouse film. A két alkotó még az olyan jellemző részletekre is ügyelt, hogy a nagybetűs sztár (a Terrorbolygóban ilyen volt Bruce Willis) kevés jelenetben és egy szögből véve tűnjön csak fel.


Nos, a WET tökéletesen eltanult és lemásolt mindent a Grindhouse-ból, és mivel az a film többek között az említett effektusai miatt is bejött nekem, ez volt az, ami miatt még kicsit kíváncsi voltam a játékra. Akár fogalmazhatnánk úgy is, hogy a fejlesztők pofátlanul ellopták az egész Grindhouse témát, de egyrészt az eredetileg sem Tarantino és Rodriguez névjegye volt, másrészt ezt nem is tagadták, harmadrészt meg nem tiltja ezt senki, például a MadWorldről is mindenkinek a Sin City ugrik be, de ebből tudtommal nem volt sem jogi, sem egyéb incidens. A lényeg, hogy akinek tetszett a Grindhouse, jó eséllyel a WET-et is kedvelni fogja, ő a kiszemelt célcsoport. A játékban mellesleg kikapcsolható a kopott filmes effektus, ha valakit ez zavar (kissé tényleg bekavar a játékmenetnek, akármilyen hangulatos), továbbá nem maradnak el belőle a nagyon ósdi, kamu reklámok, a filmszakadások és az elveszett tekercsek miatti hézagok sem.


A történet is tipikus Grindhouse-os. Háttér nélküli, magányos hősnőnk, Rubi Malone egy motoros bőrdzsekis, katonai nadrágos, bakancsos, alaposan kitetovált, karddal és pisztollyal hadonászó, kocsisként káromkodó, viszkit reggeliző rossz kislány (a pont ilyen karakterszerepekre specializálódott Eliza Dushku hangján szólal meg), aki persze az alvilágban még viszonylag a jók oldalán áll, gengsztereknek dolgozik más gengszterek ellen, a saját törvényei szerint. Munkáját tekintve ő egy szabadúszó problémamegoldó, mint Harvey Keitel a Ponyvaregényben. Mindig feltalálja magát, és jó pénzért bármit rá lehet bízni az árucserétől az emberrabláson át a bérgyilkosságig. A játék elején rögtön a mélyvízbe, vagyis az akció közepébe csöppenünk, persze az első pályák még nagyrészt oktató jellegűek. Rubinak egy szervkereskedőtől kellene egy szívet vennie a megbízója, egy nagy hatalmú öreg angol gengszter számára, ám egy rivális banda megelőzte, és elcsaklizza előle a hűtőládát. Csak miután visszaszerezzük, kezdődik el igazán a játék, egy évvel később.


A bevezető után a harmadik pálya Rubi otthona, ami egyben a játék leglátványosabb helyszíne. Egy kis birtok egy lepukkant olajmező és egyben repülőgép-temető közepén, egy Titty Twisterre (Alkonyattól pirkadatig) hasonlító sztriptízbár mellett, pár kibelezett géppel, egy lerobbant kamionnal, egy ürességtől kongó épülettel és egy kivénhedt benzinkúttal, meg sok-sok szeméttel és kacattal. Itt kezdetben kevés dolgot tehetünk, azt viszont nem bliccelhetjük el. Egy géppuskafészekből lövöldözést és egy versenyfutást kell teljesítenünk bizonyos pontszám illetve szintidő felett. A versenyfutásnál céltáblák eltalálásával is nyerhetünk plusz másodperceket. Ide még visszakerülünk a főjátékból, ha új fegyvert kapunk, a történet vége után pedig még sokat szórakozhatunk a pályán, akkor 12 verseny vár minket a géppuskás kihívás és a skorpióvadászat mellett.


A fő sztori kezdetekor az öreg, akinek szívet szereztünk, ránk bíz egy rutinmunkát. A fia és utódja túlságosan elkanászodott, olyan drogügyekbe mászott bele, amikben könnyen kinyírhatják, ezért a saját érdekében, az akarata ellenére kell begyűjtenünk Hong Kongban. Ezt követően eldurvulnak a dolgok, mindenki átver mindenkit, kitör a háború a bandán belül, a zavaros helyzetet a játék végéig mi sem látjuk át. Akad pár érdekes csavar, ettől függetlenül, ha valamiért, hát nem a Duppy Demetrius által írt sztori miatt marad emlékezetes a produktum. Mivel hősnőnket is csúnyán elintézik, felüti fejét a Kill Billt idéző bosszú vonal is, ami végigkíséri a történetet (mellesleg átvették a Kill Billből a szörfös zenét étteremben nyomó ázsiai énekesnős ötletet is).


Rubi fő gyengéje – mert minden hősnek akad pár ilyen, még Bruce Willisnek is –, hogy utál repülni, bár ettől függetlenül repked néhányat. A főbb helyszínek: San Francisco kínai negyede, Hong Kong, egy ódon kastély Nagy Britanniában és egy kikötő. Természetesen akad pár segítő is a jó oldalon, és néhány karakteresebb, keményebb ellenfél a rossz oldalon. A jók között egy skót horgász, informátor és egyben sufnisebész, továbbá egy Marióra hasonlító kínai taxis szerepel, utóbbi mellé jár a kissé retardált fivére, aki nincs a hasznunkra, sőt… Rajtuk kívül rövid időre keresztezi utunkat egy cseh öregasszony, aki egy könyv ellopásáért ad nekünk információt a továbbjutáshoz. A rosszak oldalán hasonlóképp apróbb mellékszereplő egy kínzásra szakosodott kínai törpe, ő az ilyen filmekben gyakran előforduló „elfogták a hőst/hősnőt, megkínozzák, de végül kivágja magát" (lásd Halálos fegyver) jelenetben szerepel. Van még egy határozottan Danny Trejóról mintázott kisebb bandavezér, rajta is át kell gázolnunk, hogy az általa védelmezett „tékozló fiút" megmentsük magától. Érdekes még egy kardos testőr és egy motoros banda sisak mögé rejtőző vezetője. Rubi legfőbb nemezise azonban Tarantula, egy vak, ázsiai, albínó testőrnő, nagy jakuza tetkóval a hátán, aki óriási, gótos bőrszoknyát hord, és Final Fantasy játékokat idéző, igazán vagány, szuronyos géppisztolyokkal harcol. A két öreg bandavezért mellesleg Malcolm McDowell szinkronizálta.


A játékmenetet és irányítást kissé szokatlanra lőtték be a fejlesztők. Kevésbé nehéz és hangsúlyos az útkeresés, amire például a Tomb Raider sorozat különösen ki van élezve. Nincsenek elágazások, nincsenek alternatív útvonalak, sok fejtörést nem okoz, hogy merre menjünk tovább. A mozdulataink sem túl gazdagok: tudunk ugrani, peremen kapaszkodni, rudakon pörögni, létrákon mászni, köteleken lecsúszni, továbbá kicsit falon futni. Ezek variálásával haladhatunk előre, ami sajnos nem valami nagy kihívás. Akinek mégis az volna, egy gombbal előhozhatja a Rubi visiont, amiben vörös fény jelzi az elkapható peremeket és efféléket. Az ilyen útkeresős szakaszok rövidek, lényegében csak kis szusszanást jelentenek az arénák között.


A nagy harcok az arénákban folynak (bár néhány ellenfél mindenhol előfordul), ahol minden irányból nagy tömeg támad minket, szalad felénk, ráadásul több ajtóból végtelenül özönlenek a gengszterek. Ezek abszolút a Mátrix – Újratöltve bunyóját idézik. Az arénákban kicsit mások a szabályok, nem tudunk energiát tölteni (másutt is csak néhány fix helyen tudunk, egy-egy üveg viszkit guríthatunk le, amit elhajítás után Rubi látványosan, agyaggalambként lő szét), viszont vannak nehezebben elérhető karikák, azokkal és az ellenfelek rövid idő alatt láncban gyilkolásával növelhetjük a combo szorzót, amitől az ilyen helyeken kicsit regenerálódunk is. Az arénákban az elsődleges célunk a bejáratok lezárása, aztán a maradék ellenfél likvidálása. Mellesleg néhány tereptárgy is a segítségünkre lehet, de ezek már megszokott dolgok: benzineshordók, autók és poroltók szétlövésével több fickót vonhatunk ki a forgalomból. Néhány helyen akad átvehető gépágyú is (gyakran először trükkösebb módon ki kell füstölnünk a korábbi kezelőjét), továbbá a minigunos fickókkal lényegében főnökharcot kell vívnunk, kicsit komplikáltabb módon küldhetjük őket át a másvilágra.


Ez a két váltakozó szakasz engem a játéktermi idők haladós-verekedős játékaira emlékeztetett. Nagyon kötött a pálya, vagyis valamivel közelebb van a játék a rail shooterekhez, mint a nagy, nyitott terepes Tomb Raiderekhez (pedig Rubi otthona példázza, hogy kaphatnánk nagyobb szabadságot, ott szabadon kószálhatunk), ez kis csalódást okozott, de miután ráhangolódtam, hogy ez van, ezt kell szeretni, egyre kevésbé zavart, hiszen a haladós-verekedős játékok közül is sokat kedveltem. A másik furcsaság, ami szintén nagyon limitált, az a harc. Kezdetben csak egy pár végtelen lőszeres pisztolyunk van, hamar kapunk melléjük kardot, idővel pedig sörétes puskát, géppisztolyt és nyilat is, utóbbi háromhoz muníciót is kell gyűjtenünk. A lőfegyveres harc úgy működik, hogy ha ugrunk, térden becsúszunk, vagy a falon futunk, akkor az első lövésre aktiválódik a bullet time, amit itt slo-mónak hívnak. Ekkor szép lassan rávihetjük az egyébként zavarón lomha célkeresztet az ellenfelekre, és pontosan leszedhetjük őket, ha lehet, zsinórban többet is. A slo-mo talán két-három másodpercig tarthat, utána azonnal indíthatjuk a következőt, nincs semmi korlát. Vagyis a harc annyiból áll, hogy ugrunk, lassítva becélozzuk és kilőjük az ellenfeleket, aztán ismét ugrunk és így tovább. Ez valóban olyan monoton, mint amilyennek hangzik. Sajnos nem slo-móban kontrollerrel nehéz célozni, egér lenne akkor az igazi, vagy az ilyen játékoknál gyakori automata célzás, és mivel végtelenül nyomhatjuk a slo-mót, nincs is értelme máshogy harcolni, leszámítva pár necces peremet, ahol a lezuhanás veszélye fenyeget. A bónuszokat és szorzókat is leginkább a slo-mo harcra kapjuk, tehát erre ösztönöz minket minden. Én kicsit jobban szerettem a kardot, de azt kevésbé díjazza a játék, tehát csak akkor érdemes használni, ha tényleg sok ellenfél közé kerülünk, és lassan nem tudjuk lelövöldözni mindet, miközben biztonságos távolságba ugrálunk.


Az alap játékmenetet még megszakítja néhány speciális szakasz. A komolyabb bunyókat (verekedni meglepő módon egyáltalán nem tudunk, sem rúgás, sem ütés nincs) zenei reflexjátékokat idéző, gombnyomogatós, interaktív animációkkal játszhatjuk le, ami játékokban egyre gyakrabban alkalmazott módszer. A minigunos főnököknél is ez jön, ha legyengítettük őket. Néhány fix helyen Rubi közelről lő fejbe egy ellenfelet, akinek a vére az arcába fröccsen, ilyenkor indul be a vérgőzös rage mode. Ezekben az ellenfelek gyorsabbak, többen vannak, viszont gyengébbek, itt lehet igazán kombókat halmozni. A rage mode mégis leginkább vizuálisan érdekes, olyan, mint a Sin City és a Renaissance, minden rajzfilmszerű, vörös és fekete, csak a vér üt el ettől a két színtől, az világító fehér. Egy egyszerűbb, de egyben roppant nehéz pálya az, ahol egy felrobbant repülőből kizuhanva roncsokat kell kerülgetnünk, miközben egy szintén zuhanó ejtőernyőt próbálunk elérni. Itt a saját kárunkon, ezernyi halál árán minden mozdulatot meg kell tanulnunk. Végül vannak még az autópályás szakaszok, ahol nem vezetünk, hanem úgy ugrálunk az autók tetején, mint a Mátrix: Újratöltve ügynökei, valójában ezek a szakaszok letagadhatatlanul a filmből lettek kölcsönözve. Ezek lényegében rail shooterek, ellenséges kocsikból kihajoló lövészeket kell leszednünk (itt zoomolhatunk is, máshol nem), és fix pontokon a felvillanó gombok megnyomásával átugorhatunk egy másik autóra.


A gyűjthető dolgokat az elején kevésnek éreztem, de néhány játék meg túlzásokba esik (például a Tomb Raider: Underworld). Lényegében 5 játékmajom van minden pályán elrejtve, ezek az olyan titkos dolgok, amiket csak a gyűjtés élvezete és pár plusz achievement miatt érdemes felkutatni – az egyszerű pályák ellenére nem is olyan könnyűek. A viszkisüvegek jól látható helyen vannak, mindegyik egy-egy oltár, nincs elvitel, csak helyben fogyasztás. Aztán a három komolyabb fegyverhez gyűjthetünk még muníciót, akadnak a pályán itt-ott szárnyakon lebegő kósza pontok is, végül már említettem, hogy Rubi birtokán skorpiókra is vadászhatunk, 25 darab van belőlük.


Módunkban áll fejleszteni is Rubi képességeit és fegyvereit, bizonyos dolgok fokozatosan nyílnak meg, bizonyos dolgokat több lépcsőben is fejleszthetünk, természetesen a gyűjtött és elnyert pontokért cserébe (ezért is fontos, hogy slo-móban harcoljunk minél többet). Minden lőfegyvernél lehet tárméretet, sebzést és sebességet növelni, aztán az energiacsíkot is meghosszabbíthatjuk, és akad még néhány speciális mozdulat. Lehetőségünk van például arra, hogy peremen függeszkedés és kötélen lecsúszás közben is lövöldözhessünk (ráadásul slo-móban), vagy térden becsúszás és ugrás közben is kardozhassunk, meg effélék, bár túl sok variáció azért nincs.


A grafika változatos, kétségtelenül Rubi otthona néz ki a legjobban, de a kikötő és a kastélyhoz vezető út is látványos (a víz effektus hatásos), ugyanakkor a városrészek, gyárak, raktárak és más belső terek meglehetősen egyszerűek és unalmasak. A legelső pályára először azt mondtam, hogy még egy előző generációs konzol is hozná, tehát annál nem sokkal erősebb, de azért a jobb szakaszai miatt egy közepest megérdemel a látvány is. A zene érdekes. Tipikusan olyannak tűnik a helyzet, amikor játékfejlesztők megpróbálják nagyon olcsón megúszni a dolgot, ugyanakkor mégis ismerős és minőségi anyagot próbálnak letenni az asztalra. A számomra ismeretlen bandák mellett elég sok MySpace link volt (vagyis talán pont a játék futtatja be őket, amiért bizonyára olcsón vállalták a melót), szerintem rajongói és emlékbandák, akik a nagyokhoz hasonlót csinálnak. A zene többnyire rock és rockabilly, amit Tarantino kedvel, a Ponyvaregény és Kill Bill legtöbb zenéje is visszaköszön, teljesen azonos hangszereléssel és ritmussal, de mégis kicsit eltérő témával. Elsőre furcsa volt, hogy nem egy nagyon profi zenész tolta végig, vagy híres bandáktól licenceltek muzsikát, de egy idő után megszoktam és megkedveltem, a harc alá nem kell több, dübörgő rockra pedig jó buli osztogatni a skulókat.


Bár külön-külön vizsgálva az összetevőket, semmi sem igazán kiemelkedő, átlag feletti, az előzetes és kezdeti fintor után valahogy mégis elkapott a játék hangulata, elkezdtem határozottan élvezni. Ha nem túl nagyok az elvárásaink, nem rossz, ráadásul a fejlesztők igazán eltalálták a Grindhouse, Tarantino és Rodriguez filmek hangulatát. Aztán jött a koppanás, ugyanis a játék a két bevezető pályával, Rubi otthonával és az utolsó, rövid, gombnyomogatós főnökharccal együtt is csak 13 pályás, pár röpke óra alatt végig lehet tolni, túl rövid, különösen úgy, hogy multis módjai sincsenek. A csapnivaló szavatosságon a kevés gyűjtögetés (vissza is lehet menni a pályákra), a jól megszokott achievement vadászat és a Rubi telkén elérhető plusz kihívások sem javítanak túl sokat.


Összességében tetszett a játék, de megvenni a sovány tartalma miatt nem érdemes, tipikusan csak kölcsönkérni vagy kölcsönözni való anyag.