Spider-Man: Shattered Dimensions teszt

Ennek megfelelően az új Pókember-játéknak is jót tett ez a vérfrissítés, nagy kár azonban, hogy a Shattered Dimensions még így sem tud kitűnni a hasonló akciójátékok közül. Éppen a napokban tanakodtam azon, hogy a bevezetőben leírt gondolatmenetet átültethetnénk a játékvilágra is: egy stílus akaratlanul is kiég, ha a játékfejlesztők nem tudják eléggé frissen tartani. A 2000-es évek elején megjelent Spider-Mant én személy szerint imádtam, most viszont fél óra után kivágnám a konzolból egy olyan játék lemezét, amelyik egyszerű bunyóval, ugrálással, tokengyűjtögetéssel próbál megetetni. Ma már mindenki tud ilyet, ez a koncepció nem elég, elhasználódott, kiváltképp az adaptációk esetében – de legalább látszik a fény az alagút végén. Lassan elkopik a neve, annyit emlegetjük, de a Batman: Arkham Asylum már letett valamit az asztalra, és hihetetlenül igényesen kidolgozott játékmenettel kápráztatta el a közönséget, de jó próbálkozás volt a nyáron megjelent Transformers: War for Cybertron is, amely intenzív akcióval és filmszerű jelenetekkel terelte el a játékos figyelmét az egyébként folyamatos és primitív lövöldözésről.


És most beszélhetünk végre a Spider-Man: Shattered Dimensions-ről. Ahogy a Transformerst, úgy ezt a játékot is az Activision adta ki, ezért jogosan vártuk, hogy az odafigyelésüknek hála végre kapunk egy olyan Pókembert, amibe nem tudunk belekötni - sajnos hiába. Jó hír viszont, hogy az igyekezet látszik, a Shattered Dimensions hangulatos és intenzív lett, továbbá néhány jó ötletet is összelopkodott innen-onnan a Beenox, azonban semmi olyat nem találtunk benne, ami miatt klasszikus válhatna belőle, és ez a négy univerzumot tömörítő szedett-vedett koncepció sem akar összeállni egy egésszé.


Sima múzeumi betörésnek indult: Pókember szokás szerint a biztonsági őröknél előbb vette észre, hogy valaki ólálkodik az épületben. Ezek a régiségek felbecsülhetetlen értékűek, a

lila köpenyes fickó viszont mást keresett, egy látszólag értéktelen kőtáblánál időzött egy kicsit, majd gúnyos kacajt hallatott. Végre megvan! Mysterio az egyszerű bűvésztrükkök és illuziók után végre igazi hatalomra áhítozott, mint kiderült, ez a tábla segíthet neki: ha megszerzi, bármire képes lehet. Pókembernek fogalma sem volt, mi folyik itt, megszokásból ugrott neki ősi ellenségének, a csetepaténak viszont a tábla látta kárát, darabokra tört, az idő pedig megállt. „Madame Web!” – kiáltott fel a Pókember, aki előtt agg, világtalan asszony képe látszott kirajzolódni. Madame Web eddig mindig segített rajta, gondolta, és most is ő világított rá a helyzetre. A tábla egy mágikus ereklye volt, amely most darabokra hullott, és négy különböző dimenzióban szórodott szét: a mi világunkban, egy alternatív múltban, egy alternatív jelenben és egy alternatív jövőben. Pókembernek az összes darabkát össze kell gyűjtenie a többi univerzum Pókembereivel, végül meg kell állítania Mysteriot. Persze még mielőtt az romba dönti az egész világot.


Így sikerült egy játékba paszírozni négy univerzumot. A mi világunkat képviseli az unalomig ismert Amazing (elnézést minden fanatikustól), az alternatív jelent az Ultimate, míg a múltat a Noir, a jövőt pedig a 2099 testesíti meg. A legérdekesebb ezekben a változatokban az, hogy a lényegi történet, Pókember sztorija mindegyikben megegyezik, maga a hős viszont, az őt körülvevő világ, sőt az azonos nevű szereplők mégis különböznek. Meg merem kockáztatni, hogy még a legnagyobb rajongóknak is okoz majd némi meglepetést ez a dimenzióváltás, de a videojátékosoknak biztosan, hiszen a játékfejlesztők eddig főleg az Amazing és az Ultimate sorozatot erőltették. No nem, a Shattered Dimensions történetét korántsem nevezném jónak, de egy ilyen cím esetében azért elnézőbbek vagyunk vele, és megelégedünk azzal a változatossággal, amit a négy különböző univerzum tud adni. A baj inkább ott kezdődik, hogy maga a játékmenet hamar monotonná válik, és amikor valamelyik jelenet egyedinek tűnik, biztosak lehetünk benne, hogy a Beenox ellövi még néhányszor a következő pár órában.


A Shattered Dimensions ugyanis csak egy csupasz, bunyózós akciójáték, nem több. Minden pályán belekötünk valami rosszarcúba (ő lesz a boss), aki ránk uszítja a csatlósait, végül pedig ő maga áll ki, hogy lerendezze velünk a nézeteltéréseit. A recept újra és újra ugyanaz lesz: üldözzük a bosst, folyamatosan verjük az embereit, közben kétszer-háromszor vele is megküzdünk – ilyen egyszerű. Az új Spider-Manben sokkal kevesebbet kell ugrálni, sokkal kevesebb a platformrész, jórészt csak azért pattogunk ide-oda, hogy elkerüljük a ránk zúduló lövedékek seregét. Persze előfordul, hogy nagyobb távolságokat a hálónk segítségével kell leküzdenünk, van olyan, amikor egy-egy ajtót, csak a hálónkkal tudunk szabaddá tenni (természetesen az egyik gomb izületgyulladást okozó nyomkodásával), sőt néha meg is kell mentenünk egy-két civilt a továbbjutás érdekében, de a domináns szerepet akkor is a harc tölti ki. Ebbe hamar beleunhat az egyszeri játékos, ezért jegyezzük meg gyorsan: a bunyók legalább látványosak. Kis ütés, nagy ütés, hálólövés, ugrálás és ezek kombinációja: ha megszokjuk a kissé kaotikus, nehezen tanulható irányítást és kamera-kezelést, tényleg hihetetlen mozdulatokat tudunk elővarázsolni, ráadásul fejlesztésre is lehetőség van.


A játék során  új kombókat szerezhetünk, és fejleszthetjük a képességeinket is, ugyanis a pályákon a történetet előregördítő feladatok mellett mellékküldetéseket is teljesíthetünk, persze opcionálisan. Verj meg tíz gengsztert, csinálj hármat ebből a mozdulatból, végezz ezekkel a katonákkal két percen belül – ilyen és ehhez hasonló kéréseket kell teljesítenünk, amelyekért pókesszencia (Spider Essence) lesz a jutalmunk, nem is kevés. Ha mindehhez még a pályán szétszórt a pókemblémákat is gyűjtögetjük, busás pénzmag üti a markunkat, amit aztán fejlesztésekre költhetünk. Nem mindegy persze, hogy mit veszünk! Valamelyik kombó például mindegyik Pókemberrel használható, de egyik-másik kifejezetten csak az adott dimenzióbeli hőssel varázsolható elő, ezért ha rögtön használni akarunk valamilyen fejlesztést, érdemes odafigyelni, mire költjük a pontjainkat. Ugyanígy a képességeknél és tulajdonságoknál: bár az életerőnket és a Spider-Sense látótávolságát (ez itt most pont ugyanolyan, mint az Arkham Asylum detektív módja, kijelöli a célpontokat, megmutatja az elrejtett emblémákat) tudjuk úgy növelni, hogy az mindenkire hasson, viszont a bullet time-ra hajazó effektust előidéző gyorsított látásmód csak a jövőbeli, míg az erősebb támadásokat produkáló Rage mód kizárólag az Ultimate Pókember sajátja.


A legfájóbb pont az volt számomra, hogy játékmenet szempontjából markánsan csak a Noir univerzum különíthető el a többitől. A múltban játszódó  részeknél ugyanis nem a fentebb leírt

bunyózás, hanem a lopakodás a lényeg, arra kell fektetni a hangsúlyt, hogy mindig árnyékban maradjunk, majd onnan egy-egy gombnyomással vonjuk ki a forgalomból a rosszfiúkat. Nekem ezek a részek hihetetlenül tetszettek, nagyon jól feldobták a bunyós részek monotonitását, viszont pont ezek bizonyítják, hogy mennyire nincs egyben ez a játék. Most akkor itt van ez a lopakodós rész, örülünk, mint majom a farkának, mert ez eddig teljesen más, mint amit a Pókember-játékokban láttunk; ugyanakkor megyünk tovább, és kiábrándultan vesszük észre, hogy a másik három univerzum a gyakorlatban tök ugyanolyan – hogy van ez, kérem? Vagy jól, vagy sehogy, így kellene ezt csinálni, mert ez az ötletszegény kivitelezés csak a szívünket fájdítja.


Viszont érdekes, hogy minden negatívum és fanyalgás ellenére, még így is hangulatos cucc lett a Shattered Dimensions. Ha elkapja az ember a ritmust, nem érdekli, mennyi rosszarcún kell még átvekerednie magát, akkor is el akarja kapni a főgonoszokat, kíváncsi az összes feloldható ruhára, és persze az ominózus leszámolásra Mysterioval. Meg úgy általában is vannak jó pillanatok: amikor az Electro-val történő összecsapás alatt repülő dobozokon ugrálva kellett eljutni a túloldai gát tetejére, vagy amikor a Noir világban kellett úgy Hammerhead mögé osonni, hogy az ne vegyen észre minket, és a 2099 univerzum szabadeséses jelenetei is tetszettek, sőt jópofa volt az is, mikor belső nézetből kellett bokszolni. Minderre rátesz egy hatalmas lapáttal, hogy a grafika hűen tükrözi a négy világot. Belekötni persze lehet, de felesleges, mert ez a játék így néz ki jól, olyan mintha a képregényfüzetek lapjai elevenedtek volna meg - ha a rajzok tetszettek, ez a megjelenítés is elvarázsol majd.


Az új Spider-Man telitalált lehetett volna, az ötlet legalábbis megér egy misét, viszont a kivitelezés felemásan sikerült. Adott négy univerzum, adott négy Pókember, erre az egész játék arról szól, hogy verekedjünk sokat, mert az jó. Nem jó. Ha már a Noir dimenzióban össze tudtak hozni egy frankó lopakodós részt, a többinél is megerőltethették volna magukat, mert a történetet és a világot tekintve hiába múlt el száz év közöttük, Pókembernek ugyanúgy csak a verekedés jutott osztályrészül. Képregényrajongóknak ennek ellenére feltétlenül ajánlom, hiszen így is élvezetes, vicces és hangulatos lett a cucc, de a többiek nem sokat veszítenek majd vele, ha kihagyják.