Sokszor úgy tűnhet, hogy a ’80-as években tudtak valamit az emberek, amit manapság valahogy nem; amire a legjobb példa, az extrém mennyiségű filmklasszikus, ami ebből az időszakból került ki, s azt hiszem felsorolni is felesleges őket, mert mindenki kapásból legalább tízet össze tud számolni magának. Ezért most csak egyet említek: Vissza a jövőbe! Ez egy olyan filmtrilógia, amit egyszerűen mindenki szeret: idős, fiatal, fiú, lány, teljesen mindegy, mert ez a történet és ez a humor minden ember számára kedves és időtlen. Ami persze egyben azt is jelenti, hogy a Vissza a jövőbe egészen addig klasszikus is fog maradni, amíg még valaki emlékezni fog arra, mit is jelent a filmkészítés.
Ez persze nem véletlen, hiszen a trilógián kizárólag zsenik dolgoztak: a legendás Robert Zemeckis rendezte és írta a forgatókönyvet, Steven Spielberg látta el a produceri teendőket, s akkor a két főszereplőről még nem is beszéltünk, pedig igazából Michael J. Fox és Christopher Lloyd töltötte meg ezeket a filmeket lélekkel és utánozhatatlan hangulattal. Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor mégis milyen szerencsétlen események vezettek odáig, hogy ebből a hatalmas klasszikusból egy olyan, erősen közepes cég készítsen játékverziót, mint a Telltale Games. Oké, a srácok elhozták már nekünk a szintén epizodikus felépítésű Sam & Max és Wallace & Gromit remake-eket, amik egészen korrektül sikerültek, de emellett a különböző Helyszínelők-adaptációk már nem mutatnak olyan impozáns módon.
A másik kérdés pedig még ennél is egyszerűbb: miért? Mármint, miért készül most, ennyi év eltelte után (megint) játékadaptáció egy olyan trilógiából, amit inkább békén kellene hagyni? A kérdés főként annak fényében jogos, hogy az eddigi összes Vissza a jövőbe adaptáció olyan rosszul sikerült, hogy ha választanom kéne, hogy mivel éljek együtt minden nap, azokkal vagy a szifilisszel, akkor az utóbbit választanám. Nos, a válasz viszont nagyon egyszerű: az a bizonyos „ennyi év eltelte” az konkrétan 25 év, így itt a megfelelő alkalom. A SpikeTV-féle SCREAM Awards (nagyon jó show volt, érdemes megtekinteni) például remekül kihasználta a helyzetet, és újra összehozta a színpadon Michael J. Foxot és Christopher Lloydot, a közönség pedig körülbelül fél óráig állva tapsolta őket. Ami valószínűleg nem véletlen, hiszen két istenről van szó, még akkor is, ha az ováció nagy része valószínűleg Foxnak szólt, ugyebár az ismert körülmények miatt.
De visszatérve a fejlesztőkre: persze megértem, hogy nem feltétlenül bennük van a hiba, hiszen manapság igazán jó kalandjátékot készíteni eléggé hálátlan feladat. Nem érdemes túlzottan komplexre venni a dolgot, mert ma már senkinek nincsen türelme hozzá, és a túl sok gondolkodás sem menő. Őszinte leszek: én sem szeretek gondolkodni, legalábbis játék közben nem. Éppen ezért töröltem le minden egyes kalandjátékot 20 perc után az utóbbi öt-hat évben, amiket egykori kollégánk, Chocho zúdított rám. Viszont akkora Back to the Future rajongó vagyok, hogy megesküdtem magamnak: ezt még akkor is végigviszem, ha közben kint kitör a káosz és zombik lepik el a világot.
És a hangulat bizony már az első pillanatoktól kezdve érzékelhető. Visszatérünk a filmekben megismert Hill Valley kisvárosába, ahol Marty McFly azóta is éldegéli a maga kis életét, kissé szomorúan, hiszen régi barátja, Brown doki –ahogy arra emlékszünk a harmadik film végéről- a családjával együtt örökre elhagyta ezt az idősíkot a maga kis időutazó vonatán. Távozása után azonban nem túl békés a helyzet: a város ugyanis megelégelte, hogy a doki nem fizeti a háza után járó költségeket, és történetünk kezdetén el akarják adni a placcot a benne található összes cuccal egyetemben. Marty persze átlátja a helyzetet, és nagyon nem szeretné, ha öreg barátja minden holmija, beleértve az időutazással kapcsolatos kutatásait is, valaki másnál kötne ki. Főleg akkor nem, ha az a bizonyos ember a doki rosszakarója, Biff Tanner.
Amint az ebből látható, a Back to the Future játék nem a filmek közvetlen adaptációja, hanem egy külön fejezet, ami a harmadik rész után veszi kezdetét. Ez a kis felvezető rész pedig pont arra jó, hogy belejöjjünk az irányításba, és egy picit ráhangolódjunk a rendkívül egyszerű, klasszikus point-and-click játékmenetre. Ezt követően a DeLorean misztikus módon visszatér a múltból, de sofőr nélkül. Amit viszont találunk benne, az egy üzenet, melyben a doki a tudtunkra adja, hogy ismét problémák akadtak a múltban, ezért nagyon jó lenne, ha Marty át tudna ugrani, megoldani a helyzetet. Hősünknek több se kell, máris bepattan a legendás járgányba, és visszatér Hill Valley múltjába, egészen konkrétan a szesztilalom idejére.
Többet nem szeretnék lelőni a történetből, mert ennek a pusztán pár órás kis anyagnak gyakorlatilag ez az egyetlen igazi ütőkártyája. S bizony a sztori minden apró elemén látszik, hogy a készítők rajongók voltak: minden karakter pont ugyanúgy viselkedik mint a filmekben, ugyanolyan szövegeket használnak, a kamera pont ugyanolyan szögekből mutatja az eseményeket, és az egész hangulat magával ragadó. Olyan apróságokra is odafigyeltek, mint például Marty nyakvakargatása, amikor valami kellemetlen helyzetbe kerül. Ez persze annak is köszönhető, hogy Bob Gale, az eredeti mozik másik írója tanácsadóként aktívan közreműködött a fejlesztésben. Mindez azt jelenti, hogy a rajongóknak ez egy igazi, valóra vált álom, s furcsa módon akkor sem ábrándulunk ki, amikor karaktereink megszólalnak.
Annak ellenére, hogy az eredeti szereplőgárdából csupán Christopher Lloyd tért vissza, hogy szinkronizálja a dokit, a többiek helyére a készítők olyan színészeket találtak, akik tökéletes eltalálták a karaktereket. A Marty hangját adó AJ LoCascio valószínűleg egész életében ezt gyakorolhatta, mert a nagyon sokatlátott veteránokon kívül senki nem fogja tudni megmondani, hogy nem Micheal J. Foxot hallgatja, sőt még maga Fox is meglepődött rajta, hogy valaki ennyire jól képes utánozni őt. Szerencsére azonban a fejlesztők az összes színész külsejét felhasználhatták, így minden karaktermodell rendben van, habár –mint ahogy az a képeken is látszik- a játék grafikája inkább meseszerű, mintsem realisztikus. Ez elsőre ugyan furcsának tűnhet, de a filmekre jellemző humorral karöltve csodás egységet alkotnak.
Magáról a játékmenetről nem sokat tudok mondani: ahogy azt korábban már említettem, klasszikus point and click kalandjátékról van szó, ahol mászkálunk a városban, dolgokat gyűjtögetünk össze, s azok felhasználásával néha puzzle-öket oldunk meg. Két probléma akad csupán: viszonylag kevés helyre térhetünk be, vagyis az anyag jóval kevésbé interaktív, mint amilyennek kéne lennie, és ez csak rosszabbodik a történet vége felé, ami arra utal, hogy valószínűleg elfogyott a fejlesztésre szánt idő. A másik dolog pedig az előbb említett puzzle-elemek könnyűsége: tudom, pont azt mondtam pár bekezdéssel ezelőtt, hogy nem szeretek gondolkodni, de mivel gyakorlatilag ezek adják az egyetlen kihívást a játékban, egy nagyon picivel azért lehettek volna nehezebbek.
Ezeken kívül még egy dolgot tudnék felemlegetni: a párbeszédek sokszor kissé feleslegesek, mert bármelyik válaszlehetőségre bökünk rá, előfordul, hogy főhősünk teljesen ugyanazt mondja, mint egyébként, s úgy általánosan is, eléggé kevés ráhatásunk van a történetre. Ez ismételten csak azt sugallja, hogy valószínűleg vagy a fejlesztésre szánt pénz, vagy az idő fogyhatott el. De mindettől függetlenül a Back to the Future játéksorozat első része iszonyatosan hangulatos, élvezetes, tele nosztalgiával és jó érzésekkel. Pont egy olyan anyag, ami a hasonlóan hideg, havas, földrengéses téli estékre kell, a folytatás pedig februárban már érkezik is.
a teszthez viszont grat jó lett.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.