Brink teszt

Kicsit olyan a Splash Damage és a Bethesda közös játéka, mint az újévi fogadalmak tárgya: az elhatározás, hogy ezentúl nem gyújtunk rá, netán teljes kiőrlésű lisztből készült pékárút fogyasztunk, kevés zsiradékot veszünk magunkhoz, vagy teljesen a vega életmódot választjuk magunknak. Minden olyan jól hangzik kezdetben, aztán a lendület később úgyis alábbhagy. Valami ilyesmi sújtja a Brinket is: többet akart, de számos tényező szólt bele az önfeledt mókába, ahol az elhatározást nem követték tettek. Mindezt úgy, hogy folyamatosan online legyünk: mindegy, hogy a single-nek esünk neki, de egy óra múlva már a pokolba kívánjuk az agyhalott M.I.-t. Sokkal inkább delejes elfoglaltság élő csapatok ellen vívni a küldetésalapú multiplayert, vagy a Challenge módot, ahol maximum négy ember dolgozik össze. Kár, hogy a játék ezt állítja a fókuszba, s minden egyéb kierőszakolt offline mókára magasról tesz.


A közeljövőben bolygónkon komolyan elharapódzott a globális felmelegedés hozadéka: a sarkköri jégsapkák teljesen elolvadtak, így kiterjedt árvizek lepték el a szárazföldeket, s szinte már mindenhol a víz az úr. Az emberiség elkésett, nem talált magának új élőhelyet, a megmaradt száraz talaj Ark városa, az utolsó menedék, amely fejlett öko-rendszerének köszönhetően élhető teret biztosít. Az egyetlen gond az, hogy csupán 5000 ember megélhetését biztosítja, s 50 dühös ember cuppant rá a megmaradt forrásokra. A háború elkerülhetetlen. A feszültségek két frakció között pattannak ki leginkább: a biztonsági erők és a lázadók néznek egymással farkasszemet, a világ egy globális polgárháború szélén áll. A biztonsági erők Arkot tartják a kizárólagos mentsvárként, ezt védik foggal-körömmel, míg a lázadók már nagyban gondolkodnak: szerintünk a város nyersanyagát arra kéne felhasználni, hogy nekiinduljanak új szárazföldeket keresni a végeláthatatlan tengeren.


Elsőként kötelező besorolni a két oldal valamelyikébe, a megfontolt tesztelő szemrebbenés nélkül választotta az ellenállást, már csak a hűvösebb szellemiség végett is, majd aprólékosan testre szabtuk karakterünket és fejest ugrottunk a mély vízbe. A történet alakulásától nem fogunk hangos hümmögéseket hallatni magunkból, szinte csak azért van, hogy ne unatkozzunk a töltőképernyők bámulása közben, majd az ezt követő percekben pár szereplő diskurálását tekinthetjük meg átvezetőként a közelgő misszió kapcsán. Néha erőtlen drámai pillanatokat próbál meg ledugni a torkunkon a Brink, de összességében nincs hatalmas különbség a két frakció küldetései között, hamar kiszámítható minden, lényegében botok ellen vívunk multiplayerre hasonlító meccseket, eköré épül fel a kissé silány sztori. Aztán persze lelkesedésünk is alábbhagy a gépi ellenfelek intelligenciájától, és már ugrunk is fel a Live-ra, emberi riválisokat keresni.


Négy karakterosztály között választhatunk: ezek a Soldier, Engineer, Medic és Operative. Minden kaszt ugyanazokat a fegyvereket használhatja, igazából a különbségek a fejleszthető szaktudásukban vannak: a katona lőszerrel tudja ellátni a társait, az orvos gyógyít, a mérnök a gépi segédleteket javítja, az operative képes álcázni magát az ellenség szeme előtt. Vannak univerzális képességek is, ám a legtutibb perkek azok, melyek kimondottan egy-egy kaszt számára nyújtnak előnyt. A mérnökök lőtornyokat telepíthetnek, ha ezt a speckót már megnyitottuk, vagy pl. a katonák gyorsabb tudnak gránátot hajigálni, és hasonlók. Az operative már más tészta, sőt egy csapásra a kedvenc osztályunk lett: képes az ellenség külsejét felvenni és könnyedén járhat-kelhet az ő soraikban, mindaddig, míg közvetlen közelről le nem kaszabol valakit nevetve. Minden kasztra szükség van a meccsek során, elvégre néhány feladat csak adott típussal végezhető el, a recept kellően változatos, de igazán egyedi dolgokat nem találunk a Brinkben.


Ami viszont tényleg egyedi, hogy kezdéskor kiválaszthatjuk karakterünk testfelépítését is: ha azt szeretnénk, hogy alteregónk minél több fegyvert bírjon el, nosza, válasszuk a heavyt, de ilyenkor mozgásunk lassabb lesz. A medium az arany középút, attól eltekintve, hogy semmiben sem lesz kiemelkedő. Lowra állítva a muszklikat igen kevés mordályt cipelhetünk magunkkal, cserébe viszont tényleg ruganyosan és villámgyorsan mozgunk, a parkour szerelmeseinek ez lesz az ideális választás. Más kérdés, hogy ennek van-e értelme: a küzdelmeket futva és becsúszva, ugrándozva nem lehet megnyerni, kétségkívül szórakoztató, de aki erre vágyik, vegye elő újra a Mirror’s Edge-t.


A játékmenet viszont élvezetes lenne: attól függően, hogy melyik oldalon állunk a fő feladatunk a támadás, vagy a védekezés lesz, amely köthető egy bizonyos helyhez vagy személyhez – akit el kell kísérnünk egy megadott helyre, netán minden áron ki kell iktatnunk. Időnként meg kell próbálunk egy objektumot visszaszerezni és elfoglalni, netán minden energiánkkal megvédeni azt. A mellékküldetések célja minden esetben a karakterünk kasztjától függ, bár ezek csak 1-2 perces egyedi feladatok, ezek nélkül is peregnek tovább az események, s hiába akarják ilyen különcségekkel színesíteni a játékkal töltött időt, a lényeg mindig az, hogy több ellenséget öljön meg a mi csapatunk, mint a másik.


Mégis célszerű offline-ban nyomulni egy darabig, mivel szükséges gyorsan minél több tapasztalati pontot és pénzt begyűjteni. Máskülönben nem hinnénk, hogy a történet bárkit is lekötne, mert jelen állás szerint társaink gógyija egy fogyatékos papucsállatkához konvergál. A legnagyobb probléma az, hogy véletlenül sem megfontoltan haladnak előre, sőt, mosolyogva rohannak bele az ellenség géppuskatüzébe, s egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy hopp, egyedül maradtunk a csatamezőn. Ami a VIP-személy megvédésekkor szinte lehetetlen küldetés. Persze innen szép nyerni.


A Challenge módban kicsit jobb a helyzet, tekintve, hogy azok zárt területen, egyetlen célért zajlanak, három nehézségi szinten. A célok változóak: lehetnek sima, fokozatos kihívással kecsegtető torony-versenyek, vagy parkour megmérettetések, de ide már inkább hívjunk online társakat, hiszen a megnyitható fegyverek miatt szinte kötelező egyszer végigzongorázni magunkat rajta. Szóval, kedves magányos játékos, ha csak a single miatt szeretnéd megvenni a Brinket, kérjük, ne tedd, takarítsd meg a pénzed, költsd inkább nőkre, tedd takarékba, vagy vegyél inkább hálózati kábelt és kösd rá a netre.


Kapunk egy raklap fegyvert is, melyekben az a szép, hogy nagyrészük már a játék elején elérhető, néhányuk viszont bizonyos kihívás teljesítése, vagy tapasztalati szint megszerzése után nyílik meg. Első pillantásra számos mordály bitang jól néz ki, de a látszat csal: különbségek szinte alig vannak, hiszen a gyakorlatban a legtöbbjük szinte azonos statisztikával rendelkezik. Nagyítóval kell keresni az igazán használható darabokat, mint a szinte egyetlen lövéssel mindenki leterítő Bolt Action Rifle, bár ennek újratöltése meglehetősen lassú. A legtöbb játékos – tapasztalataink alapján – megelégszik a sima gépkarabély+SMG kombóval. Persze fejleszteni is lehet a szintén megnyitható kellékekkel, mint a lézeres irányzék vagy távcső, s külön öröm, hogy ha már egy kiegészítőt megszereztünk, akkor az már rendelkezésre áll az összes fegyvernél is. Bár ez sem menti meg a játékot a tengernyi, szinte ugyanolyan csúzlik jelenlététől, ami jelentős hiba egy FPS esetében. Elfogyott volna a fantázia? Az irányítással nincs baj, a célzás viszonylag könnyű, a gránátdobás az elején kiszámíthatatlan, szokni kell, mire ötvözni tudjuk a mozgékonyságot a gyilokkal.


A látvány viszont éppen megfelelő, szinte hihetetlen, hogy a Doom 3 motorból még ennyi év távlatából mi minden ki lehet hozni. Ez főleg a nyílt terepekre igaz, maga a rajzfilmes, karikatúraszerű karakterekkel operáló stílus nekünk nagyon bejött. Más kérdés, hogy a mozgás kissé sete-suta, néhol a spórolás jelei mutatkoznak, meg aztán mindenbe belerondít egy tekintélyes fekáliát a szinte elviselhetetlen lag. Bárhol, bármikor előfordul, az első patchben radikális változtatásokat hoztak a fejlesztők: leredukálták a résztvevők számát 8-ra, de ez olyan, mintha félbevágták volna az egészet. Nem titok, hogy folyamatos foltozgatásra vár a Brink, megy is hajtépés rendesen, dacára annak, hogy az első DLC-t ingyenesre tervezi a Splash Damage, mintegy engesztelésképpen. A kevés zenére és a túljátszott szinkronra nem lennénk büszkék, de ez a legkevesebb, ami miatt szó éri a ház elejét.


Kicsit többet vártunk a Brinktől, noha a végeredmény egy erős közepes játékként kerül rögzítésre a bizonyítványba. Nem kellett volna erőltetni az egyjátékos kampányt, ha már ilyen gyatra a mesterséges intelligencia, az instabil netkód szintén nem egy jó ajánlólevél, ráadásul a késő tavaszi felhozatalban könnyedén víz alatt maradhat és megfulladhat a Brink, így hiába a pár ötletes újdonság és az egyedi látvány. Oké, hogy a multi mindenek felett áll, a lagot és a kevés pályát lehet később orvosolni, az ismétlődő játékmenetet már nem annyira. Erősen megosztja tehát a közvéleményt a játék, azok tényleg szórakoztatónak találják, kiknek bejön ez a támadó-védekező szisztéma és a hamisítatlan csapatjáték feeling, ahol tényleg mindenkire szükség van. Visszakanyarodva a cikk eleji gondolathoz, az ígéretek és a kivitelezés tényleg két eltérő fogalom, a Brink az élő példa erre. Álljon itt okulásként: még lehet menteni a menthetőt, kedves Spash Damage!