Game of Thrones teszt

A több szálon futó regényciklusban repkednek a levágott fejek, a tél folyton közeleg, az asszonyokat meghágják és lemészárolják. A kétes kimenetelű hatalomjátékba talán már maga az író is belefáradt – tény, hogy nem kapkodja el a lezárást. Aki pedig az HBO-n futó sorozattal kezdte az ismerkedést, csupán nagyvonalakban lehet tisztában a Trónok harca milyenségével. Tény, hogy a megrögzött rajongók a vaskos kötetekkel hálnak, naprakészek a Starkok és Lannisterek bibliográfiájával kapcsolatban, de a szerepjáték rajongók sem feltétlen azt szeretik, hogy az orruknál fogva vezessék őket. A Cyanide talán nem az a legpatinásabb stúdió, aki az elvárások kereszttűzében képes lenne megállni a helyét. Egy középszerű, de a politikai szegmenst jó érzékkel szem előtt tartó RTS-sel a hátuk mögött most egy tősgyökeres RPG-t hoztak el nekünk. Habár a fejlesztés még jóval a TV-sorozat által gerjesztett hisztéria előtt indult, még legalább egy év plusz munka ráfért volna az alkotásra.


A Vastrónért folyó harcot átélni interaktív formában talán a legnagyobb szentséggyalázás, ami valaha is kipattant a pénzéhes producerek fejéből. Az egész túl szövevényes ahhoz, hogy minden fant le tudjon hengerelni – a Cyanide sem kínál túl sokat: két játszható karaktert, s egy eddig nem ismert történetet Westeroson. Martin apó pedig rábólintott: ha nem ütközik a saját kisded írásaival, akkor nem lehet baj. S amikor már ott figyelt a gépünkön a steames verzió, mi sem hivatkozhattunk szentségtörésre, máris a dallamos menüben találtuk magunkat. Akik a Király segítőjének, Eddard Stark életére kíváncsiak, miközben Robert Baratheon királlyal harcoltak vállvetve - útba ejtve a békés falvakat törvénytelen gyermekek nemzésének ürügyén - akkor csalódni fogunk. A történet a két új karakterre terelődik, mely új színt visz az addig ismert normákba. Nem mondanák azt, hogy örülünk - már így is elég zűrzavaros az egész, hogy mindennel képben tudjunk lenni. 


Az egyik főszereplőnk Mors Westford, aki a Night’s Watch színeiben a Fal őrzője. Eme söpredék tolvajokból, árulókból és fattyakból áll, kiknek bűnei megbocsájtást nyernek, ha a testvériség soraiba tartozhatnak. A történet oda-vissza ugrál különböző idősíkok között, mégis jól követhető és kellően élvezetes ahhoz, hogy lekösse a figyelmünket. Dacára annak, hogy maga a megvalósítás – enyhén szólva is – hagy némi kívánnivalót maga után. Mors remek vadász, sőt, mi több, az egyik legjobb fejvadászok egyike. Csak a halál az egyetlen út arra, ha valaki el akarja hagyni a Night’s Watch-t, s mégis vannak olyan hitvány alakok, akik szökni próbálnak. Mors pedig az árulók felkutatására szakosodott. Persze, akik felhúzzák a nyúlcipőt nem feltétlenül romlott alakok, ám hősünk erős, hideg jellem és szemrebbenés nélkül kardélre hányja egykori barátait. Morst az északi tundrák edzették keménnyé, nem hiányzik neki a család és vagyon – a bajtársiasság a legfőbb valuta a szervezetben. A történet folyamán lassan elmosódik a határ a halál és az élet között, de vajon meg tudjuk-e őrizni emberségünket?


Másik hősünk Alester Sarwyck, a vörös pap. Azok közül kerül ki, akik nem imádják a hét istent, ahogy a Westeroson élők többsége, helyettük R’hollorhoz, a vörös láng istenéhez fohászkodik. Miután 15 év távollét után visszatér az elszegényedett szülővárosába, hogy apja nyomdokaiba lépjen, aki számára a föld, a kastély és a velejáró uralkodási kényszer mindennél előbbre való. Míg Mors inkább a rideg acél nyelvén ért a harcok során, addig Alester ennek szöges ellentéte. Szerinte a család mindennél előbbre való, számos morális dilemmával néz szembe, a fő cél a politikai ranglistán való előrelépés, s lehetőleg az, hogy a sorsát és gazdagságát saját kezűleg tudja alakítani. Mint az látható, két különböző játékmeneti stílust kínál a Game of Thrones.


A környezet változatosságába bele lehet kötni, elvégre hiába a kidolgozott háttér, csupán egy maroknyi területen fordulunk meg a kalandjaink során. S ami a legfőbb baj, hogy sokszor ugyanazt a terepet járjuk be újra és újra – mozgásterünk korlátozott, igazán nagy és nyílt vidékek nincsenek is. A nem várt kényelmünket tovább erősíti a gyorsutazás lehetősége; az események egy-egy fő helyszínre korlátozódnak, ami alaposan alátesz a szabadságérzetnek. Talán az idő hiánya miatt, de be kell érnünk az újrafelhasznált elemekkel, mindenesetre nem tesz jól az újrajátszhatóságnak. Nem vagyunk mi kérődző tehenek. Hiába az apró pályák, a tetejébe még igen sűrűn kell bámulnunk a betöltőképernyőt. Jól hangzik a 20-30 órás játékidő, amikor a fele unalmas malmozással telik.


Ellenfeleink mindkét szálon lesznek – ott tesznek keresztbe nekünk, ahol csak tudnak. A narratíva számos döntési helyzetbe kényszerít, rengeteg párbeszéddel. A bizalmatlanság érthető, nem mindig világos, hogy az utunkat keresztező szereplőknek mi a valódi célja. Az öncélú erőszak mit sem ér: pl. hiába beleznénk ki szemrebbenés nélkül egy undok és romlott figurát – név szerint Valarrt –, amikor ezt nem tehetjük meg, mert az etikátlan. Ez is egyfajta kihívás a játék során – megtartjuk-e erkölcsi szilárdságunkat az elejétől a végéig? A beszélgetések során számos lehetőségünk van döntéseket hozni, melyek mindig befolyásolják az adott pillanatot és a végkimenetelt. Sajnos nincsen moralitásunkat kifejező számláló, mégis szembesülünk majd a választásaink végeredményével. A Cyanide mégis kicsapongó a mesélő szerepében: előfordul, hogy az egyik játékossal már eléggé felfejlődünk, majd a váltunk a másik szereplőre és kezdhetjük előröl az egész fejlődési procedúrát. Olyan ez, mintha két lépést tennénk előre és egyet hátra.


Bár egy halom képességet használhatunk a harcok során, a harc a legtöbb esetben ismétlődő. A szintlépés sem a leggyorsabb, s vannak használhatatlan skillek is, jó, ha két-három fajtát használunk. Később az egész mizéria gyorsabbá válik, de lehet, hogy addigra már ráununk az egészre. A harcrendszer körökre osztott, legalábbis ezt akarja elhitetni velünk. Egy vagy két karaktert irányíthatunk a csetepaték során, attól függően, hogy csatlósok is vannak-e a partiban. A harc nem áll meg, mialatt kiosztjuk a támadásokat: az idő egyszerűen lelassul. Alapvető dolog az, hogy megfigyeljük, milyen típusú ellenséggel hozott össze a sors, annak páncélját és fegyvereit tekintve. Ha az illető masszív láncinget visel, hatékonyabban sebezhetünk, ha szúróalkalmatosságokat (tőr, lándzsa) vetünk be, semmint kardot. A vagdalkozás a bőrpáncélba bújtatott haramiák ellen jön jól. Mindennek megvan a maga ellenszere, s ha figyelembe vesszük a részleteket, korrekt taktikákat állíthatunk fel, melyek jól jönnek a játék későbbi szakaszában.


A vérontás közben különböző hatásokra is figyelnünk kell, úgymint a kábulás, kiütés, vérzés, vagy égés. Ezek nem csupán az ellenfelet sújthatják, hanem a karakterünket is. Eme hatásokat más készségekkel kombinálva még nagyobb sebesüléseket okozhatunk és a csapattársaink harcmodorjával kiegészítve már elég szép taktikai véna került a játékba. Ha megtartjuk a fontossági sorrendet, és előbb a veszélyesebb ellenfeleket terítjük le, komolyabb gondunk nem lehet. A Game of Thrones tehát megköveteli a gondolkodást harc közben, ám a történetben előrehaladva és az újabb skilleket megszerezve már túl erőssé válunk, s minden kiszámítható lesz. Egyszer elfogynak a „változatos” ellenfelek, egyszerűen ráállunk a ritmusra. Az eltérő taktikák ellenére a csetepaték túlzottan ismétlődővé vállnak, s már csak a sztori alakulása miatt, összeszorított fogakkal rágjuk át magunkat rajtuk.


A körítés csapnivaló. Technikai oldalról nézve a Game of Thrones egy összecsapott fércmű – s itt vérzik el a játék végérvényesen. A környezet puritán és a főbb szereplők ragyogó páncéljain kívül ronda az egész. Az ellenfelek ismétlődőek, a textúrák elnagyoltak és még az animáció is darabos. Számos bug nehezíti meg westerosi pályafutásunkat, minden vontatott és nyoma sincs a kimunkáltságnak. A külcsín olyan kemény, mint a világ, amiben játszódik. Az átvezetők során unottan és faarccal beszélgetnek a szereplők, s néha még a sorozatból kölcsönvett színészek másai sem emlékeztetnek a hús-vér megfelelőikre. A zenék is akadoznak olykor, a tucat-dallamok nem maradnak meg az emlékeinkben. Káoszba fordul az egész design, szemünkben sokasodnak a vérerek, kapkodva vesszük a levegőt, csikorog a fogunk a leeső framerate-et látva.


Ha minden vágyunk az, hogy a Trónok harca világában kalandozzunk a karakterünkkel, megismerve egy olyan történetet, amelynek nincs oka szégyenkeznie Martin mester kreálmánya mellett, akkor ajánlhatjuk a tesztalanyt. Ha szeretünk kísérletezni, és némi taktikától sem riadunk vissza a harcok során, nem fogjuk a sarokba dobni a játékot. A narratíva kissé szokatlan, de ha eljutunk a befejezéséig, kerek egészet alkot. Minden más tekintetben szokásos Cyanide-minőséget képvisel a program: a kimunkáltság hiánya alaposan rányomja a bélyegét, s csak a vérbeli fanatikusoknak és a türelmeseknek ajánljuk a produktumot. Nem feltétlen volt rossz ötlet a Game of Thrones RPG elkészítése, csak a szakavatott kezek hiánya túlságosan is nyilvánvaló.