Wonderbook: Book of Spells teszt

Először is nem árt tisztázni, hogy a Wonderbook gyerekeknek készült. Olyan kis lurkóknak, akik ájtatos szemmel nézik a Harry Potter-filmeket. A vaskos köteteket már nem annyira nekik találták ki, lévén megterhelő feladat átrágni magukat rajtuk. Így aztán a J.K. Rowling által kitalált világnak csupán a felszínét karcolgatja a Sony londoni stúdiójának munkája, de esetünkben ez bőven elég. Az AR-játékok már minden bokorban nőnek, a készítők mégis kellő műgonddal vonták be a játszmába a PlayStation Move kontrollert és a csomagban helyet kapó könyvet. A TV előtt, törökülésben feszítve magunk elé rakjuk a könyvet és elmélázva hagyjuk, hogy a varázslatok világa betöltse az egész helységet.

A Move beállítása után ki kell választanunk a megfelelő varázspálcát és azt, hogy Roxfort Boszorkány- és Varázsképző Szakiskola melyik házába kívánunk elhelyezkedni. Kapásból a Mardekárt választottam abban a reményben, hogy gyilkos átkokat szórhatok majd diáktársaimra, de erről szó sem volt. Az Eye-kamera segítségével egy mozgó avatárt is létrehozhatunk, amely az én becses ábrázatomat rejtette, meglehetősen obszcén módon – a részletekbe inkább ne menjünk bele. Innentől kezdve ékes magyar nyelven beszélt hozzám a program, a képernyőn keresztül láttam, hogy a Move fagyija immáron egy varázspálcává alakult, míg az előttem heverő, krikszkrakszokat rejtő könyv egy ódon, bőrkötéses mágikus kötetté avanzsálódott. A narrátor szépen, kényelmes tempóban végigvezet minket az alapokon, s már alig várjuk, hogy elsüthessük a kedvenc igéinket.

A tartalom és a technológia nem mindig jár kéz a kézben, ám esetünkben a történet csupán megágyaz a húsz megtanulható varázslatnak. Mi alakítjuk azt a zöldfülű tanoncot, aki a Roxfort könyvtárába merészkedik, és rábukkan egy mágikus könyvre, amibe készségesen belelapoz. A játékidő tetemes hányada azzal telik, hogy bemagoljuk az egymást követő igéket, majd időnként kihívásokban veszünk rész, pontokat gyűjtünk a saját házunknak, miközben kötött formában látogatást tehetünk az iskola különböző helyein és a környező területeken. Persze csak úgy, hogy még véletlenül sem kell felemelni a hátsónkat: a Wonderbook egy railshooterhez hasonlóan mindent a kezedbe ad. A Potter-univerzum mellékágát leginkább a rajongók fogják imádni, de ők nagyon. A virtuális tanórák között humorosnak szánt animációkat tekinthetünk meg az adott varázslat kiagyalójáról és hátteréről. Korábban nem is gondoltuk volna, hogy Rowling világa ilyen mély is tud lenni.

A nagykorúak persze csak ásítoznak a temérdek – és a játékmenet szempontjából lényegtelen – háttérinfón, főleg, hogy a cserfes történetből néha még szavak is kimaradnak, s a két lehetséges kifejezés közül nekünk kell kiválasztanunk a megfelelőt. Természetesen a varázspálcánkkal a megfelelő szót kihúzva a lapok közül. Néha olyan porosak az oldalak, hogy a felgyülemlett szennyeződéseket a kezünkkel törlünk le - apró és vicces momentumok, elsőre talán érdekesek is. A sztori szerint a könyvet Miranda Goshawk állította össze, a kötet öt fejezetre oszlik, mindegyik két külön részből áll. Egymást követik a varázslatok ismertetései, valamint a hozzájuk tartozó gyakorlati foglalkozások. Szépen felvázolják a mágikus igéket, kezdve a zárnyitó, lebegető, vízfakasztó, fényidéző hókuszpókuszokkal, mígnem eljutunk arra a szintre, hogy a már betanult rigmusokat egymással kombinálva oldjuk meg a fejtörőket. Mindegyik ismerős a Harry Potter-ből, ámbár a Wonderbook meglehetősen lineárisan vezet minket végig a fejezeteken.

Időnként persze az előttünk heverő könyv végére érünk, ilyenkor meg kell fordítanunk és újra felütnünk. Az utolsó fejezet már tényleg elegendő kihívást tartogat, persze csak casual-szinten. A játékot ajánlott apró darabokban fogyasztani, hiszen a kötött tempó könnyedén unalomba hajlik, viszont a gyerekeket ez a tény nem zavarja – úgy kell majd elrugdosni őket a TV elől. Minden egyes szöveg megjelenik a képernyőn is, amit a narrátor is készséggel felolvas - számunkra talán túlságosan szájbarágós az egész, de nem is nekünk találták ki a Wonderbookot. Ha nem tudunk elvonatkoztatni, talán kínzó fájdalmat is okoz az egész felhajtás, viszont az alkalmazott technológia mindenki számára – legyen az fiatal, vagy deres halántékú – kipróbálásra javallott.

A legfontosabb tanács a könyv és a Move forgatása közben, hogy nem szabad kapkodni. Illúzióromboló tud lenni, amikor a képernyőn eltűnik az eszközök textúrája és szembesülünk a valósággal. Az Eye kamera szilárdan érzékeli, hogy a könyv hol hever előttünk, olykor rázoomol, vagy távolodik, ahogy a dramaturgia éppen megköveteli. A kötetet néha döntenünk is kell – főleg, ha valamilyen tárgy jelenik meg rajta. A TV-n látjuk, ahogy mozdulatainknak megfelelően egy kupa, vagy éppen egy egzotikus teremtmény a fizika törvényeit szem előtt tartva leesik, megmozdul, ha nem vigyázunk. A Move-kontroller a varázspálca szerepét tölti be, az adott varázslatokhoz tartozó suhintásokat nekünk kell kiviteleznünk – szerencsére a program még akkor is elnéző, ha nem vagyunk kellően pontosak. A megjelenő tárgyakkal aztán kölcsönhatásba léphetünk különféle változatos módokon. Ügyes.

A kalapba némi hangirányítás is bekerült, ám csak a látszat szintjén. A varázslatok betanulásakor egyszer-kétszer hangosan be kell nyögni az adott ige nevét – a tévesztési ráta meglehetősen széles. Gyakorlatilag bármit kiálthatunk, ami úgy-ahogy emlékeztet a kívánt szóra, a Wonderbook el fogja fogadni. Még hangos háttérzajnál sem okoz különösebb ördöngösséget, gyakorlati jelentősége pedig nem sok van. A feladatoknál és a kihívásoknál elég csak a pálcával felrajzolni a levegőbe a kívánt mozdulatot, semmit nem kell kimondanunk. Nehogy feleslegesen terheljük a jövő generációját.

Olykor a rivális boszorkányokkal és mágusokkal szemben kell megvédenünk magunkat a Capitulatus igével, netán mandragórákat emelhetünk ki a földből a lebegetéssel, hogy azokat a megfelelő cserépbe helyezzük. Roxfort ismert, vagy kevésbé ismert szegleteiben fordulunk meg – szerencsére a grafika igazán pazar, bőven túlmutat egy gyerekjáték szintjén. A belső terek kellően részletgazdagok, a fények és árnyékok a helyükön vannak – még megcsillanó porszemcséket is kivehetünk. A látványnak viszont ára van: a gyorsan mozgó kamerától és sok csillivilli effekttől hamarjában leesik a framerate. Csak az a nagy kár, hogy a játékidő kis hányadában találkozunk valódi, lemodellezett helyszínekkel, s azok is meglehetősen szűkösek. A narrátor hangját Fazekas István kelti életre, aki meglehetősen túljátszotta a szerepét, ám Menszátor „Ripley” Magdolna kisujjból hozza az elvárt szintet.

Még a leglustább varázslótanoncok számára sem nyújt többet a Wonderbook két-három délutánnál, a 20 betanulható kunszt és a hozzájuk tartozó kihívás, háttér sztori és miegyéb nem éppen szavatos szórakozási forma. Technológia szempontból mindenképpen dicséretes a Sony törekvése, a kiterjesztett valóság egy lépcsőfokot lépett felfelé, s mindenképpen kedvező jövőképet fest le előttünk. A Wonderbook rövidsége ellenére ideális választás lehet az ifjonci korban lévő Harry Potter-rajongóknak és egy-két órán át a gyermeklelkű felnőttek számára is, utóbbiak egy-egy matiné során alig bírják majd kivárni, hogy az utódjuk néhány percre átadják nekik a Move-ot. Eme tényt persze soha nem vallanák be maguknak. Hosszú még az út egy hardcore AR-címig, de a fél vesénket odaadnánk érte!