Slender: The Arrival teszt

Minden egyes alkalommal ugyanaz történik. Vagyis, nem történik semmi. A hangos és súlyos léptek egyre közelednek, megfordulok, és nincs ott semmi a sötétségen kívül. Kezdek megőrülni? A távolban pislákoló fényre leszek figyelmes, nincs mit veszítenem, ám ekkor sercegni kezd a kezemben szorongatott kamera képe, szívem úgy kalapál, hogy majd’ kiugrik a helyéről. S akkor meglátom Őt. A Slender: The Arrival készítői talán maguk sem gondolták volna, hogy egy internetes mém ennyire kinövi magát, és az ingyenes előd, a Slender: The Eight Page kibővített formában, új történettel és mechanikával felvértezve – immáron fizetős címként – is megjelenik. A Blue Isle Studios sietett a független Parsec Productions segítségére, ám ettől még a The Arrival nem lesz egy szavatos szórakozás. Az viszont tény, hogy első-második nekifutásra olyan félelmetes élménnyel gazdagodunk, ami abszolút hiányzott a legutóbbi Dead Space-ből, vagy a Resident Evilből. Olyan, mint egy rövid LSD-trip, viszont annál töményebb.


Kezdésnek nem sok támpontot kapunk: egyedül annyi a teendőnk, hogy elérjük barátunk, Katy házát. Ám az autóval megtett utunkat kidőlt fák hiúsítják meg, így gyalogszerrel kell nekivágnunk az útnak. Szép őszi nap van, a falevelek sárgán hullanak alá, barátságos napfény borít meleg árnyékokat a vidékre. Az első percekben még semmi nem utal arra, hogy életünk egyik legdurvább hideglelős élménye vár ránk. Ahogy haladunk tovább az ösvényen, az események hátborzongató fordulatot vesznek: a nap perceken belül eltűnik és meg mernénk esküdni rá, hogy léptek zaja hallatszik a hátunk mögött. Rövidesen rálelünk Katy házára, amelyben igen nagy a felfordulás: bizarr firkák vannak a falakon, a telefon süket, az ajtókat gondosan elreteszelték ismeretlen okból, a garázsban megtaláljuk barátunk autóját, de a tulajdonosa sehol sincs. A rajzok, egy arctalan, titokzatos és nyurga embert ábrázolnak – szegény Kate látszólag képtelen szabadulni az alaktól. A nyomokat jelentő lapokat követve mi is belecsöppenünk az események sűrűjébe.


A recept ideáig hasonló az első játékhoz, ám jó néhány apró módosítással szembesülünk. Hősünk, Lauren egy sebezhető ember, akinek nincs fegyvere, s bármikor a fűbe harap, ha nem vigyázunk. A kötelező grafikai tuning mellett új helyszíneket is felfedezhetünk, persze csak akkor, ha bírjuk cérnával. A program folyamatosan méri az időt, s ha nem vigyázunk, hamar vége szakad a félelmetes kalandunknak – ez elsősorban úgy következhet be, ha a Slender Man karmai közé tévedünk, vagy nem menekülünk el előle. A cél az, hogy összegyűjtsük az összes lapot, így nagyjából körvonalazódik a rejtély – rajtunk áll, hogy meddig jutunk el a játékban. Ez lehet 15-20 perc, vagy akár pár óra is – még szerencse, hogy a játék öt fejezetre oszlik, s nem kell mindent a legelejéről kezdenünk. Mindössze egyetlen árva elemlámpával és egy kézikamerával indulunk útnak, az előttünk lévő utat gyér fény világítja meg, az erdő zajai hátborzongatóak, a titokzatos hangoktól egy perc nyugalmunk sem lesz. Erőteljes és végletekig kimunkált rémisztgetéssel szolgál a Slender: The Arrival, amely már-már az Amnesia: Dark Descent szintjét is képes megütni. Unikumdarab a műfaj szerelmeseinek.


Persze nem ilyen egyszerű az egész: hősünk mozgásba csigalassú, az ajtókat eléggé esetlen módon nyitja ki. Slender Man random módon teleportálgat ide-oda – ahogy csak kedve szottyan, s mindig közelebb és közelebb. A játékban egy új, barátságtalan női karakter is tiszteletét teszi, aki bizonyos szempontból veszélyesebb, mint Slender Man – a vele való találkozástól az ereinkben is meghűlt a vér. Sokat látott játékosként is képes meglepetést okozni a produktum, amely elsősorban nem az olcsó ijesztgetésre épít, hanem a folyamatosan nyomasztó hangulatra. Úgy tűnt, hogy derék ellenségünk immáron bárhol megjelenhet a játékban, nincs jól működő taktika ellene, ami nagyban hozzájárul a feszültség megteremtéséhez. Minél tovább haladunk, úgy növekszik a kihívás is, mely olykor már túlságosan is igazságtalanná válik. Ez designeri döntés következménye – rajtunk múlik, hogy elfogadjuk-e, vagy sem. Az eseményeket a kameránkon keresztül látjuk, amely csavar egyet a korábbi megoldáson: kevésbé statikus a játék, figyelnünk kell a fehér zajokra, az elmosódás-effekt filmszerűvé varázsolja az egészet – így legalább nem tűnnek fel annyira a grafika sarkalatos pontjai.


A klasszikus helyszínek még most is remekül vizsgáznak: találunk kukoricaföldeket, gyengén megvilágított belső tereket, farmházakat és persze végtelennek tűnő erdőt. Soha nem leszünk biztonságban, a veszély folyton a sarkunkban lohol, s amikor megpillantjuk a távolból, az ütő is megáll bennünk. Lehet, hogy észrevétlenül settenkedik oda hozzánk? Nem hörög, nem lóbál pengeéles karmokat, csak áll egy helyben, arctalanul mered ránk – mi pedig idegesen kapkodunk, menekülni próbálunk, mígnem csúfosan elbukunk. Nem kis szerencse kell ahhoz, hogy mind a nyolc lapot összegyűjtsük, alighanem alaposan megizzadunk majd a végére, s talán idő előtt le is teszünk a tervünkről. Egy biztos: egyhamar nem fogjuk elfelejteni a játékkal töltött perceket. A Slender: The Arrival nem egy tökéletes játék, hiába csiszolták tovább, még mindig az előd hagyatékára épül – e tekintetben nem is tud újat mutatni. Néhány zavaró hiányosság belerondít az összképbe, a kód optimalizálatlan - indokolatlanul kerregteti a gépet -, bugok is vannak, de azért simán lehet szeretni.


Kétségtelen, hogy az épkézláb történet felé tett lépés jót tett a játéknak, ám korántsem olyan zsigeri és újszerű az élmény, ami az elődöt naggyá tette. De mi mást is várhatnánk egy bővített változattól? Egy biztos, kíméletlen meglepetéseket tartogat a régi rajongók számára is, de lehet, hogy az új irány nem nyeri el a tetszésüket. Hanghatások tekintetében a játék még mindig képes a székbe szegezni, minden apró nesz felgyorsítja a pulzusunkat, a zene vasmarkokkal szorongatja a torkunkat, a hirtelen zörejektől tutira lesz néhány ősz hajszálunk. Első nekifutásra a játék logikája szokatlan lehet, főgonoszunk móhóbb, mint valaha, de amint minél jobban beleássuk magunkat, a láthatatlan kötelek egyre szorosabban fonódnak ránk, a varázslat kiteljesedik, ám gyorsan abba is marad. A cím legnagyobb hibája a rövidsége, a játékidő többszörösét is elviseltük volna, ha némileg szelídebben adagolják a feszültséget, még több felfedezéssel. Van még mit javítaniuk a fejlesztőknek és bízzunk benne, hogy potenciális horrorfrencsájzzá érik a Slender.