Rush Bros. teszt

Eme írás tárgyáról, a XYLA Entertainment első produktumáról, a Windowsra és Mac OS X-re nemrég megjelent Rush Bros.-ról sem hallottam korábban, míg Daks fel nem dobta tesztelendő anyagként. Mivel a zene is befolyásolja a játékmenetet, és az efféle kísérletek alapban is mindig nagyon érdekeltek, szívesen vittem el egy körre. Mellesleg ez is a Steam Greenlight programjának köszönheti a megjelenési lehetőségét és bizonyos mértékű sikerét, továbbá minden jel arra utal, hogy motorháztető alatt dohogó, nagy portabilitást biztosító Unity3D motor támogatásával rövidesen OUYA platformon is tiszteletét teszi majd.

Akad történet is, bár nyúlfarknyi, felületes, enyhén izzadságszagú és elcsépelt, ráadásul csak lóg a levegőben az indítás után, az anyag nem mélyed el benne, nem nyúl vissza hozzá, ahogy átvezető részek sincsenek, és bár az utolsó szint kifogott rajtam, a már kezdetben minden pályát elérhetővé tevő felépítésből gyanítom, hogy a megnyerés is hiányzik. Mesénk két istenadta tehetségű fivérről szól, akik a közös produkcióikkal a DJ pult mögül gigantikus tömegeket bűvöltek táncra. A jó öreg Yoko faktor helyett a másik leggyakoribb ok, a kevélység főbűne szakította meg a hatalmas sikerszériát, mindkét srác azt szaszerolta ki, hogy ő a jobb, és ballaszt nélkül, szólóban még nagyobb király lehetne, ám az annyira sóvárgott dicsőség ez után mindkettejüket nagy ívben elkerülte. Megoldásként végül egy verseny merül fel, ahol összemérhetik tudásukat, eldőlhet, hogy ki a legény a gáton, és mellesleg a közönség is ismét együtt hallhatja őket keverés közben, így a jegyeket sem nehéz elpasszolni a megismételhetetlen bulira.

Nos, ezek után a bratyókat mozgató játékosok teendői között még közvetve, nagyon távolról sem kapcsolódik semmi a zenéléshez, helyette egy Metroid iskolát követő, nyolc irányba gördülő, kétdimenziós platformerben találjuk magunkat. Klasszikus, bármi módon legyőzhető ellenfelek ugyan nincsenek, ez inkább csak szimpla akadályverseny, vesszőfutás, a lényeg, hogy minél rövidebb idő alatt elérjük a célt. Az újabb rekorddöntési kísérletekre furtonfurt ösztönöz minket a globális és a baráti körre szűkíthető ranglista, a netes vagy az osztott képernyős multiban követhető ellenfél, továbbá a saját legjobb eredményünk elmentett szelleme is, ebben rejlik a játék esszenciája.

Az ugrás nagyjából úgy működik, mint a Super Meat Boyban, rövid ideig megtapadunk a falakon, ekkor elrugaszkodhatunk a túlsó irányba, vagy feljebb is lendíthetjük magunkat, emellett a töméntelen mennyiségű körfűrész is sejteti, hogy Edmund McMillenék elképesztő népszerűségnek örvendő alkotása hatott leginkább a Rush Bros.-ra, természetesen a címben is részlegesen megidézett Super Mario Bros. mellett. Fellelhető még benne egy jó nagy adag Sonic is, ugyanis rengeteg ugratóról dobbanthatunk, ezek mellesleg sokszor cselesek és bosszantók, nem mindig abba az irányba dobnak minket, amerre mutatnak, amíg be nem tanuljuk az adott pályát, mindegyik lutri, lehet potenciális csapda, ami hosszú láncban a fél pályán keresztül pofoz vissza minket, durván rabolva ezzel az oly értékes időnket. A hurkok már nem öröklődtek a kék sündisznós sorozatból, ahogy az azt idéző száguldást is meg-megszakítják bizonyos elemek. Különösen kizökkenti az embert a ritmusból az a kapcsolófajta, ahol pontosan le kell fékeznünk, és hosszabban kell a kart lefele rángatnunk, hogy leeresszünk egy kaput vagy hengert. Hasonló lassító feladvány a kulcskeresés, bizonyos pályákon kapunk utalást, hogy az adott színkódos kapuhoz merre kutassunk a nyitóeszköz után, de általában csak bolyongunk az egysíkú, különösebb tájékozódási pontokkal nem rendelkező terepeken, miközben ketyeg az óra.

A már említett húsdarálók és csalafinta ugratók mellett még álló, mozgó, sőt néha rakétaként elstartoló tüskék, pengék és kések is nehezítik az életünket, továbbá akadnak halálos lézerek, ágyúk, savval teli tartályok és ingatag platformok is. A mi oldalunkon csak két felvehető eszköz áll csatasorba: a gyorsító és a helyből dupla ugrást biztosító, mindkettő rövid, visszajelzés híján ismeretlen ideig aktív, mindenesetre a kulcsokhoz hasonlóan kombinálhatjuk is őket. Nagyon kis szerepben csillogtathatja tudását a fizikai motor is, néhol hasznos, ez esetben üvegszerű hengerekkel is találkozhatunk, melyek a LittleBigPlanetben szereplő rokonaikhoz hasonlóan segítenek minket, blokkolják a lézereket vagy akár mozgó platformként is funkcionálnak. Amikor nem egy más síkban levő sínpályán mozognak, tologathatjuk és lökdöshetjük őket. A haláltól mellesleg alapban, a kivételt képező „glitch” pályákat leszámítva nem kell tartanunk, amint fűbe harapunk, azonnal újra fel is támadunk, mint Lázár, alig pár lépéssel hátrébb, ez csak akkor zavaró, ha szédítő magasságból zúgtunk le, és lent is talajt, vagyis ellenőrzőpontot értünk, mielőtt kileheltük a lelkünket. Amennyiben ezt túl nagy könnyítésnek érezzük, a remix menüben bekapcsolhatjuk, hogy minden halál visszadobjon minket a kezdőpontra, ugyanott hasonlóképp választható nehezítés az egész játék jelentős felgyorsítása.

Bár a saját zenék beizzításának lehetősége sem nevezhető különösebb nóvumnak az Úr 2013-adik esztendejében, mégis e téren mutat csak fel némi eredetiséget vizsgálatunk tárgya. Az MP3 vagy OGG formátumban betölthető muzsikák ugyan a pályákat nem befolyásolják, nem generálódik ennek függvényében új terep, ahogy azt a Vib-Ribbon és társai esetében láthattuk, de bizonyos akadályok felveszik a ritmust, a pumpáló késekbe, equalizerként pogózó platformokba és néhány társukba belecsusszan a bugi. A témára leginkább fogékony, sőt mással nem is működő tereptárgyak a hatalmas hangfalak, ütemre minden irányba erőlökést fejtenek ki, mint a Vissza a jövőbe híres jelenetében, ez hátráltat is minket, de néhol ugyanakkor meg kell lovagolnunk a hullámot az előrejutáshoz. Tapasztalatom szerint egyes helyeken bizonyos zenék szinte egyáltalán nem működnek, például a géppuskaként dübörgő hangszóró masszív falként állja az utunkat, de menet közben is bármikor válthatunk számot, így trükközve bár, de lebírhatjuk az ilyen akadályokat is.

Természetesen ebben vastagon benne van a személyes ízlésem, de összességében a Rush Bros. nagyon nem lopta be magát a szívembe. A játékmotor többé-kevésbé rendben van, hozza a kötelezőt. A gyári zenéket elvileg híresebb bandák hordták össze, de én mostanáig nem hallottam a The Ones You Lovedról, Kwanza Jonesról, az Infected Mushroomról vagy a többiekről, és e téren sem érzem igazán kiemelkedőnek a végterméket. A pályatervezés eléggé alattomosra sikerült, különösen a már említett csalóka ugratók és a változó forrás miatt szintén kiszámíthatatlan hangfalak miatt, a többi nehezítés persze rendben van, mármint az a jó platformjáték, ami alaposan megizzasztja az embert. A legnagyobb mínuszt nálam a grafika kapja, ugyan nincs problémám a fekete sziluettek dominanciájával, sőt a Limbo és a Patapon esetében különösen jól működött a dolog, de ez itt mégsem nyerő, gyenge, unalmas, valahogy túl kevés, suta. Tömören: nem nyújtott túl nagy élményt, és szerintem másnak sem fog, csak a legmegszállottabb platformőrülteknek ajánlanám, akik az összes műfajba tartozó játékukban minden csillagot megszereztek már, és jobb alternatíva híján erre fanyalodnak, más inkább nagy ívben kerülje el.