Leisure Suit Larry: Reloaded teszt

A hosszú című Leisure Suit Larry in the Land of the Lounge Lizards eredetileg 1987-ben jelent meg számos akkor divatos platformra. Noha a sorozat a programozó, szövegíró és zenész Al Lowe nevével forrt egybe, valójában a történet egészen 1981-ig nyúlik vissza, akkor került ugyanis forgalomba Chuck Benton szöveges kalandjátéka, a Softporn Adventure, melynek az első Larry is csupán a kiterjesztett, átírt és grafikával megfejelt átdolgozása volt, így tesztünk tárgya tulajdonképpen ugyanannak az alapnak a negyedik, talán Guinness-bejegyzést is érdemlő inkarnációja. Lowe verziója, ahogy az akkori Sierra-kalandok mindegyike, még pusztán szövegbevitellel működött, hasonló tapasztalatok és segítségek alapján kellett egyszerűbb parancsokat kiagyalnunk, amiket a sok alternatívát és szinonimát ismerő szövegfeldolgozó értelmezett, és többé-kevésbé a középúton evickélve el lehetett boldogulni vele, bár a modern kalandjátékokhoz képest a kommunikációs nehézségek miatt még bitang nehéz volt. Az úgynevezett „VGA remake” 1991-ben gördült ki, ami PC-n kihasználta az MCGA-mód 256 színét, igaz az azzal járó 320-szor 200 pixeles kompromisszummal. Talán ezt az időt nevezhetjük az egérvezérelt point-and-click kalandjátékok aranykorának, a LucasArts és a Sierra egymással versengve ontották a piacra a műfaj jobbnál jobb képviselőit, mi pedig zabáltuk őket két pofára.

Lowe hat epizódot hozott össze a Sierra égisze alatt, a nem létező négyes számú csupán egy újrahasznosítható poén volt, így történhetett meg, hogy utoljára a hatost játszottam újra, illetve a hetest toltam végig. Ezekre még ködösen emlékszem, és bejöttek, ahogy réges-régen a kettes és hármas is, viszont az elsőre és az ötödikre (itt Patti is főszereplő volt, a csajozás helyett pedig darabos, váltakozó szemszögű oknyomozósdi ment, ami eléggé kilógott a szériából) a „felejtősebb” címkét aggattam magamban. Aztán a kalandjátékok kimentek a divatból, mindenki az FPS-eket és RTS-eket csapatta orrba-szájba, a Larry-jogokat pedig fékezhetetlen forgószelek szippantották magukba. Utoljára kilenc éve került a téma a radaromra, akkor készült a Larry azonos keresztnevű unokaöccsét szerepeltető Magna Cum Laude a High Voltage Software boszorkánykonyhájában, Lowe pedig sértődötten nyilatkozgatott, hogy őt teljesen kihagyták a fejlesztésből, csupán a legvégén, a rajongói felháborodásnak engedve vonták volna valamennyire be, feltehetően inkább csak reklámfogásként. A játék masszívat bukott, így ki is hagytam, a folytatását, a kizárólag rekordmélységű pontokkal megszórt Box Office Bustot szintúgy.

Az eredeti sorozat jogai végül a Replay Gamesnél kötöttek ki, ők pedig nagyon korrektül, tisztelettel nyúltak az anyaghoz, több eredeti fejlesztőt is bevontak az N-Fusion Interactive-nek kiadott munkálatokba, és Lowe is végre ismét beleszólhatott a saját gyermeke sorsába. Persze nem maradtak el az anyagi problémák, ez mégis egy határozottan kényes, felnőtt játék, ha messze áll is a pornótól, nem sikerült olyan nagy befektetőket fogniuk, akik nem cenzúrázták volna a terméket, emellett valószínűleg a két bukott rész miatt sem állt jól a franchise szénája. Végül látva az egykori nagy rivális, Tim Schafer kirobbanó sikerét a Broken Age kapcsán, ők is a Kickstarterre mentek, a nép pedig összedobta a félmillió dollárt. Nem kaszáltak akkorát, mint a Double Fine, a 750 ezres sem jött össze, mely átlépéséhez sok további extrát, karaktert, helyszínt, fejtörőt és egyebet ígértek, mindenesetre a tervezett költségvetésből kis késéssel letették az asztalra a Reloadedet, ami jelenleg Windows, OS X, Linux, iOS és Android operációs rendszereket futtató platformokra érhető el. Már kezdetben felmerült az XBLA (Xbox 360) és PSN (talán Vita is a PlayStation 3 mellett) változat, de a bizonytalanabb kalapban, ezekről egyelőre nem találtam híreket, bár a Unity3D motor miatt az átiratok elvileg nem ütköznének különösebb technikai akadályokba, így ezekre is van még esély.

Miután remake-ről van szó, az elmaradhatatlan érettségi kérdőív után beszambázó protagonistánk természetesen ismét „Larry – hehe – Larry Laffer” (mióta élőhangja van, ekképp mutatkozik be James Bond stílusban), a világ egyik legnagyobb lúzere, a majdnem 40 éves szűz szoftverkereskedő, aki azzal az eltökélt szándékkal pottyan a Las Vegasról karikírozott Lost Wages tündöklő városába, hogy végre becsajozik. Nem könnyíti meg a dolgunkat a finoman fogalmazva sem túl daliás külseje, a mérföldekre penetráns bűzt árasztó szája és a nevetséges poliészter öltönye, de ahogy sráckoromban az iskolai tornaterem bejárata fölé valaki szavakba öntötte: „el kell fáradnunk, hogy élvezhessük a pihenés örömeit”, vagyis kihívás nélkül nincs móka. A két lábon járó szerencsétlenséggel – figyeled, hogy kerülöm a hős szót? – a legmenőbb videojátékos bárnak kikiáltott Lefty’s előtt csaphatunk a lovak közé, ahol a kísérletező játékosnak hamar feltűnhet, hogy itt bizony a műfaji trendekkel szemben meg is lehet halni. Az exitus ugyan nem jár komolyabb következményekkel, Doktor Frankenstein vagy egy leszármazottja hamar feltámasztja Larryt, és a fatális lépés előtt már tudni fogjuk, hogy mit ne tegyünk meg még egyszer, talán az egész hajcihő egyetlen hátránya, hogy viszonylag hosszú a szerencsére átugorható animáció, illetve a játék elég lassan tölt, én legalábbis az öregecskedő gépemmel ezt tapasztaltam, persze több memóriánál és SSD-nél talán nem is érzékelhető a dolog.

A grafika kézzel rajzolt, aprólékos, egész jó, viszont aránylag kevés a helyszín. Ez valószínűleg részben a Softporn sztorijából következett, részben abból, hogy az eredeti első rész látványelemeit négy hét alatt alkotta meg Mark Crowe, ráadásul főállás mellett, esténként és hétvégeken, és így is remek munkát végzett. (Mellesleg régi cimborájával, Scott Murphyvel tavaly futtatta meg sikeresen a Kickstarteren a Space Quest nem hivatalos folytatását, ami bizonyára szintén jó hír a Sierra-kalandjátékok rajongói számára.) Hasonló visszafogottságot fedezhetünk fel az animáció terén is, Larry mindig odacsámpázik, ahova kell, de az esetek többségében nem történik semmi, csupán a narrátor vázolja számunkra a lepergett jeleneteket, amiket képzeljünk el magunknak. A műfaj menürendszerének evolúciója, amit ma divatosabb az UI/UX rövidítésekkel emlegetni, valahogy mindig különösen foglalkoztatott, emiatt üdvözöltem, hogy itt számos alternatíva él együtt harmóniában. A klasszikus menüsor nem látszik mindig, csupán akkor moccan be, ha az egeret a felső részre húzzuk, sajnos az animáció, ha a stopper szerint nem is fut rossz időt, szerintem pont annyira lassú, ami már határozottan zavaró. Hosszabb bal egérgombbal egy körmenüt varázsolhatunk elő, ennek lassúsága valamennyire indokolt, egyébként minden kattintásra előugrana, de a középső gombhoz is rendelhették volna. A jobb egérgomb sorban váltja a parancsokat, az eredeti széria utolsó részei emlékeim szerint ezt alkalmazták, de kevesebb lehetőséggel, itt túl sok van. Végül felfedeztem egy negyedik megoldást is, amit a gyakorló rész nem is ismertetett, nekem leginkább ez vált be: a görgővel is tallózhatunk az utasítások között előre-hátra.

Az ikonoknál maradva, itt meglepően széles a választék, ahogy azt a point-and-click korszak hajnalán megszokhattuk, sok utasítás ugyanakkor a legtöbb helyen az előrehaladás szempontjából haszontalan, ezért is alakult át, vált puritánabbá az idők során a rendszer. Ez a játék a poénokkal mégis kihasznál mindent, és az említett viszonylag kevés helyszínen is valami eszméletlen mennyiségű humorbonbonnal bombázza azt, aki nem csak végigrohan a kalandon, hanem minden őrült kombinációt kipróbál. A lábakkal az adott pontra mehetünk, a szemmel bármit megvizsgálhatunk, a kéz a használat vagy tapogatás, a szövegbuborék a beszéd (igen, a legtöbb tárgy megszólítására is jön egyedi poén), a bőrönd nyitja a tárgylistánkat, a fogaskerekeknél egyebek mellett állást menthetünk és tölthetünk, és természetesen külön ikon jelképezi a kezünkbe vett tárgyat, ha éppen van ilyen. A hab a tortán a nyelv és a slicc, ezek tényleg csak a vicceket szaporítják elképesztő mennyiségben, előbbivel mindent megnyalhatunk, illetve sok esetben Larry inkább az orrával vesz mintát, utóbbi funkciója szintén a véletlen vagy az adott helyzet szerint változik a villantás, „megjelölés”, összemérés, és persze a nemrég elhunyt Tótisz András által ismét divatba hozott „döfölés” között.

Hányattatásaink során akad számos viccesen perverz helyzet, ahogy néhány igazán humoros szöveg is, de például a folytatások legemlékezetesebb „Larry megint felsült egy csajnál, és nagyobbat égett, mint a Reichstag” jeleneteiből itt csak egy felejthetőbb fordul elő. Egy rajongó számára, az eredeti alapjait figyelembe véve szerintem teljesen vállalható a némi extra tartalommal is megfejelt anyag, a lassabb irányítás és töltés is csak kezdetben zavaró, aztán megszokja az ember. Akinek viszont mindez új, esetleg nem vevő erre a fingósnál némileg magasabb szintű, de mégis erősen altesti humorra építkező témára, azért alaposabban mérlegeljen, mielőtt vásárlásra adná a fejét, ez elsősorban kétségtelenül fan service. Jelenleg nem is áll túl jól a szénája, a szaklapok többsége lehúzta, de remélem, ez nem tántorítja el a csapatot a maradék öt rész hasonló módon tervezett aktualizálásától. Lowe-ék nem titkolt mesterterve pedig az, hogy megszerezzék egy teljesen új folytatás elkészítésének jogát, ami jelenleg a Codemastersnél van, és nagyon drága. Igaz technikailag és újabb, mókásabb jelenetek hozzáadásával többet is ki lehetett volna hozni Leisure Suit Larry: Reloadedből, ez mindenesetre mégis jobb, mint a DOSBox és ScummVM emulátorozás.