Rain villámteszt

A lágy zongoraszólam akár feledteti velünk, hogy az asztráltestet öltött lelkek világa mennyire is reménytelen. A Rain tökéletes példa arra, hogy egy játék valódi érzelmeket válthat ki belőlünk. Félelmet, kíváncsiságot, melankóliát – egy megelevenedett festményt alkotott a SCE Japan Studio. A médium képes arra, hogy valódi művészi értéket közvetítsen, mindezt úgy, hogy meg sem próbálja felülírni a műfaj szabályait. Esőáztatta világ ez – talán egy háború sújtotta városban, ahol élőknek már nincs is hely, a gyermekek kezét nem fogják gondoskodó szülők, a remény csupán a lánnyal való találkozásban csúcsosodhat ki.  Évente talán kétszer-háromszor találkozunk hasonló címmel, amely merően szokatlan, ám kétségkívül marasztaló élményt nyújt. A PS3 mindig is remek táplajt biztosított a trendektől elrugaszkodott daraboknak.


A bevezető képsorokon az álmából riadt fel a kisfiú, kinéz az ablakon, s látja, hogy egy hasonló korú lányt ijesztő és erőszakos lények üldözik az utcán. Felülkerekedik, követni kezdi a társaságot, majd azzal szembesül, hogy ő maga is láthatatlan – pontosabban csak félig, elvégre, ha szellemtestét eső éri, alakja láthatóvá válik a szörnyetegek előtt. A Rain műfaját tekintve puzzle-platformer, néhány, nem túl nehéz fejtörőt kell abszolválnunk a kaland során, akadályokat küzdhetünk le és próbálunk észrevétlen maradni az ellenség előtt. Utcákon és sikátorokon keresztül visz az utunk, kisebb terek, templomok, gyárak váltják egymást, mialatt mi a kis hölgy után loholunk és kerülgetjük a szörnyeket. A környezet egy régi, világháborús hangulatú európai városra hasonlít. A falakon árulkodó propagandaplakátokat, ellenállásra buzdító feliratokat találunk, olykor felborult teherautók, mindenféle törmelékből összetákolt barikádok állják az utunkat.


És közben az eső szüntelenül zuhog, ám esetünkben a nedves időjárás számunkra még inkább barátságtalan. Az esőcseppen láthatóvá teszik sziluettünket, ám a pályák hemzsegnek fedett kapualjakban, boltíves beállókban és teraszokban, ahol már szinte láthatatlanok leszünk. Egyedül hősünk kis lábnyomát látjuk. Ugyanez érvényes a rémségekre, bár azok nem zavartatják magukat: kisebb-nagyobb behemótok járják az utcákat, s ha elkapnak, vagy utolérnek, az azonnali halált jelent. Belső tereken lábaink csupán porfelhőt vernek fel, olykor tényleg nehéz kitalálni, hogy hősünk pontosan hol található. Ha pocsolyába ugrunk, annak hangja rögtön odacsalja a szörnyeket – a zajkeltést figyelemelterelésre is használhatjuk. Míg a lény felkeresi a hang forrását, addig mi a fedett szakaszok között rohanva kereket oldhatunk. Az ötlet meglepően jól működik, folyton arra sarkall, hogy kihasználjuk az adott pályaszakasz előnyeit. Általában csak egyetlen megoldás létezik, lineáris játékról lévén szó, ezzel a jelenséggel muszáj lesz megbarátkoznunk.


A későbbiekben folyamatosan bonyolódik a szituáció. Például ha sáros pocsolyába lépünk, akkor lábunk láthatóvá válik a ráragadt sártól, s mindaddig rajta marad, míg tiszta vízzel le nem mossuk. Ilyenkor teljesen kiszolgáltatottá válunk, s csak a menekülés az egyetlen járható út. Amire sokszor kerül sor, elvégre találkozunk a mezei társainál sokkal nagyobb rémekkel is, akik minden összezúznak, ami az útjukba kerül. Ha nem a legrövidebb úton rohanunk, ha nem úgy fordulunk a kanyarban, ahogy kell, akkor egy szempillantás alatt nyakon csíp a bestia, tévesztésre nincs lehetőség. Bár a Rain nem egy hosszú játék, körülbelül egy óra alatt kiismerhetővé válik, a fentebb vázoltakon kívül új ötletekkel nemigen találkozunk, csupán a meglévők váltják egymást, kulcsokat keresünk, de körülbelül ennyi.


A Rain fix kameraállásokat használ, főként oldalról látjuk az eseményeket, de a belső terekben egy az egyben visszatér a régi Resident Evilekre jellemző nézőpontot. Kicsit olyan az egész mintha visszaugrottunk volna az időben. A statikus kamera egyáltalán nem zavaró, sőt, némi sejtelmességet is kölcsönöz a játéknak. A játékban egyetlen kimondott szó sem hangzik el, a történet a falakra írt szövegekben gördül előre, olykor kis segítséget nyújtva a továbbjutáshoz. A zene viszont annál inkább beszédesebb: iszonyatosan szívbe markoló vonósdarabok és zongorajátékok ringnak végig a produktum alatt, amely a legrendíthetetlenebb jellemeket is megállásra, gondolkodásra késztet. A látvány kissé felemás: a rémek túlzottan elnagyoltak, néhány objektum kissé puritán, viszont szinte végig zuhog az égi áldás, a színek szürkék – szinte már felüdülésnek hat, ha egy piros virágú bokrot, azaz némi életet pillantunk meg. 


Attól eltekintve, hogy az erőteljes hangulat és narratíva miatt a Rain nem tud egy kihívással teli alkotássá válni, mindenképpen ajánlható a művészetre fogékony játékosok számára. A láthatatlanság egy kiváló ötlet, de a játék túl rövid ahhoz, hogy ki tudja forrni magát, de azért még több fícsőrt és feladványt el tudunk volna viselni. Merészkedj ki az esőre, fogadd be az illatokat, hagyd, hogy a monoton zúgás megbabonázzon, s gondolj eltávozott szeretteidre, akik még biztosan nagy utat járnak be. Hogy ezt felfogd, nem kell nyitott szemmel járnod.

Nagy József és Vágó "Laz'lo" László emlékére