The Amazing Spider-Man 2 teszt

Pedig olykor tudtam élvezni a The Amazing Spider-Man 2-t, igaz, én elfogult vagyok: imádom a Pókembert, szóval ha már lengedezhetek picit New York épületei között, elpáholhatok egy-két rosszarcút, és pluszban még Stan Lee-vel is összefuthatok, széles vigyorral az arcomon tapsikolok a képernyő előtt. Azt viszont be kell látni, hogy ez a játék ezen a néhány szórakoztató momentumon túl nem sokat nyújt, sőt ezer sebből vérzik: ahogy az előző epizód, ez sem túl eredeti a koncepcióját tekintve, ráadásul technikai oldalon is találunk olyan negatívumokat, amik erőteljesen rombolják az összképet.

De kezdjük inkább az elején - pont mint a játék. A történet ugyanis egészen odáig ugrik vissza, hogy Ben bácsit lelövik, mi pedig elkezdünk nyomozni a tettes után. Persze ahogy annak lennie kell, a kutatásunk során egyre jobban elmélyülünk New York alvilágában, és egy olyan összeesküvésre is fényt derítünk, aminek a hátterében olyasvalaki áll, akiről mindenki a legjobbakat hinné - nyilván azokat kivéve, akik olvastak már Pókember-képregényt. A játék története alapvetően az új film sztorijával párhuzamos eseményeket mesél el, a moziból viszont nem lő le túl sok poént, ami tök jó dolog. Egyrészt. Másfelől viszont túl sok szépet nem lehet elmondani róla, kiszámítható, unalmas, ráadásul annyira gyengén vannak összedobálva az egyes részletek, hogy az sem tűnne fel, ha a játék főgonoszról főgonoszra vezetne bennünket minden különösebb magyarázat nélkül.

Szinte feleslegesnek érzi az ember megnézni az átvezetőket, feleslegesnek érzi, hogy bemásszon Peter okostelefonjába, és üzeneteket, naplórészleteket olvasson és hallgasson vissza - túl sok érdekeset úgy sem tud majd meg belőle. És furcsa, de a végigjátszás közben több ponton éreztem hasonlóan: oké, hogy ez meg ez a feature bekerült a játékba, de mégis minek? A The Amazing Spider-Man 2 hemzseg a funkcióktól, de valahogy végig az pörgött a fejemben, hogy maga a játék nem elég mély ahhoz, hogy mindezt ki is lehessen használni, így ezek a funkciók sem többek tulajdonképpen felesleges bonyolításnál.

A The Amazing Spider-Man 2 is szabadon bejárható New Yorkkal várja a Pókember-jelölteket, egy rövid bevezető után azonnal nekivághatunk a város felfedezésének. Bár a kezdetektől fogva odamegyünk, ahova szeretnénk, sok meglepetésre nem kell számítani: néhány jellegzetes épület és persze a Central Park lemásolásán túl a metropolisz pár száz gyengén összetákolt kockaépületből van összedobálva, és még annak ellenére is eléggé lélektelennek hat, hogy az utcán egyébként járókelők járnak-kelnek, és autók dudálnak a dugóban. Pókember mozgáskultúrája viszont végtelenül menő: a kontroller bal vagy jobb ravaszának nyomkodásával lőhetjük ki a hálónkat a bal vagy a jobb oldalon álló épületekre, és ha elkapjuk a ritmust - márpedig erre is figyelnünk kell - szélsebesen haladhatunk előre. Nemcsak horizontálisan, de vertikálisan is maximális szabadságot kapunk, az összes épületet meg lehet mászni, hogy aztán egy újabb halálugrás után lengedezzünk tovább.

Üröm az örömben, hogy az irányítás és a kamerakezelés nem lett tökéletes, a játékosnak nem elég beletanulnia, de igazodnia kell a pontatlanságához és a gyengeségeihez is. A kritikus pontot éppen a falon futás jelentette: gyakorlatilag minden második alkalommal elvéreztem, mikor lendületből szerettem volna feljutni egy épület tetejére, mert indulás után a kamera bekattant, össze-visszaforgott, én még egy pillanat alatt a ház egy másik oldalán találtam magam, vagy oldalirányban leszaladtam róla. A kamera ott is szereti tönkretenni az életed egyébként, ahol amúgy a legnagyobb nyugira lenne szükséged, azaz a beltéri jeleneteknél és a harcoknál.

Az első részből már tudjuk, hogy ezek azok a részek, amiket egy az egyben a Batman: Arkham-játékok alapján terveztek meg, de a kivitelezés a fentiek miatt még mindig eléggé suta. Bemész egy épületbe, ahol már járőrözve várnak az ellenfelek, és miután nyíltan szembeszállni velük hosszú és izzasztó csatába torkollna, célszerű, ha lopakodva körbemész a terepen, és egyenként csendben kiiktatod mindegyiküket. Batmanhez hasonlóan Pókembernek is van detektív módja, ez itt nyilván a Pókösztön, amivel vörössel rajzolódnak ki a rosszfiúk, és látszódik az is, hogy merre néznek éppen. Neked a Web Rush-sal célozva kell körbeugrálnod, és akit lehet, azt parkolópályára tenni; ha nem sikerül, és lebuksz, jön a harc, ami - ki gondolta volna - alapvetően ugyanazt az egygombos-ellentámadós rendszert használja, mint amit a Batman-játékok is.

A különbség az, hogy míg a Batmanben tényleg szabadságot adott ez a felépítés, itt menetrendszerűen belekényszerülsz ebbe a folyamatba, és az eszközök között sem igazán válogathatsz. Ha akciójelenet következik, már kapcsolod is be az egyébként itt is borzasztó illúzióromboló detektívmódot, hogy átküzdjed magad az ellenfeleken, és ez így megy küldetésről küldetésre. Az általában is elmondható, hogy a sztorit előrelendítő, egyébként nem túl hosszú kampányt jelentő missziók nem sok változatosságot kínálnak, a bossok legyőzése sem követel meg különösebb taktikai húzásokat. Ha épp nem a csihi-puhi kapja a főszerepet, akkor a mellékküldetésekből ad ízelítőt a játék, ergo akkor sem veszítesz túl sokat, ha New York megmentése után a polcra teszed a programot, és elő se veszed többet.

Azért azt meg kell jegyezni, hogy jó open world játékhoz hűen a The Amazing Spider-Man 2 is tele van extra tennivalóval, amivel növelni lehet a kampány játékidejét. A városban véletlenszerűen, gyakorlatilag vég nélkül tűnnek fel a különböző küldetések, az egyikben kisebb-nagyobb bandákat kell helyben hagynunk egy sikátorban, a másikban autós üldözésbe csöppenünk, ahol ki kell rángatni a rosszfiúkat a járgányból, a túszokat pedig biztonságba kell helyeznünk. A kigyulladt épületekből civileket menthetünk, de lehet versenyezni, audionaplókért cserébe fotózgathatunk, sőt háromszáz oldalnyi képregény is szét van szórva a városban, amikből aztán komplett füzeteket állíthatunk össze, hogy elolvassuk őket Stan Lee (!) képregényboltjában.

A mellékküldetések viszont definíciószerűen repetitívek és unalmasak, és bár a Beenox több olyan játékelemet is bevet, aminek motiváló szerepet kellene betöltenie, a változatosság kedvéért ezek is teljesen feleslegesek. Attól függően például, hogy szorgalmasan mentjük-e az életeket, a város lakossága és a média hősként vagy gonoszként tekint ránt, ami pozitívan vagy negatívan érintheti a képességeinket,  utóbbi esetén pedig a rend őrei is fokozottan igyekeznek keresztbe tenni nekünk. A probléma az, hogy ezek így sem befolyásolják túlzottan a játékunkat, és a derék városvédőket is minimális erőfeszítésbe telik elkerülni, ráadásul ha nem akarunk kicsúszni a hős szerepéből, állandóan mellékküldetéseket kellene csinálni, ami nettó időpazarlás.

Oké, ugorjunk: a különböző feladatokért tapasztalati pont jár, amiből fejlesztések vásárolhatók - szintén feleslegesen. Egyrészt a játékba annyi mozdulat került, hogy nem fogjuk kihasználni mindet, másrészt a fejlesztésekkel beszerezhető új támadási formákról lerí, hogy csak ezek miatt hoznak be egy-egy új ellenféltípust, hogy rákényszerítsenek a használatukra. És persze ahogy a legtöbb Pókember-játékban, itt is gyűjthetünk új, egyébként fejleszthető jelmezeket, amik más-más bónuszokat adnak - mondanom sem kell, észre sem fogod venni a különbséget köztük.

A játék legviccesebb momentumai pedig kétségkívül a választható kérdésekkel felvértezett átvezetők: az egy dolog, hogy ezek eleve olyan nevetségesek, élettelenek és unalmasok, hogy az ember szíve szerint azonnal átugraná őket, a Beenox ezt még kibővítette azzal, hogy a párbeszédekben mi választhatjuk ki, melyik kérdést mikor akarjuk feltenni a velünk dumáló szereplőnek. Kár, hogy ennek már megint nincs az égvilágon semmi értelme, a kérdések teljesen jelentéktelenek, és nem befolyásolják sehogy a játékot, arról nem is beszélve, hogy itt csúcsosodik ki a szinkrongárda borzasztó munkája, illetve itt lesz alkalmunk közelről is megcsodálni, hogy a The Amazing Spider-Man 2 grafikailag sincs topon.

Már az előző The Amazing Spider-Man sem akart letérni a biztonságos ösvényről, a folytatás pedig aztán végképp nem. A játéknak gyakorlatilag minden fontosabb elemét összelopkodták, és ami nagyobb probléma, hogy mindezt fogalom nélkül, beledobálták a levegőbe a fejlesztők. De ezek ellenére is: bár a The Amazing Spider-Man 2 ugyan sok szempontból nem úgy működik, ahogy azt a Beenox tervezte, ráadásul sokszor tudja az őrületbe kergetni a játékost, azért tud egy-két szórakoztató órával is szolgálni. Fanatikusként érdemes vele futnod egy kört, mert Pókembernek lenni jó, és úgyis csak két évente tudunk a bőrébe bújni...