Wasteland 2 teszt

Brian Fargo életművének legfontosabb darabja a 26 évvel ezelőtt megjelent Wasteland, minden posztapokaliptikus szerepjáték ősapja. Olyan címeket inspirált, mint a Fallout, ideje volt hát leporolni a klasszikust, és egy modern folytatással előrukkolni. Persze a mai igények sajnos köszönőviszonyban sincsenek régiekkel, az új generáció már nem szöszöl órákig egy-egy karakter megalkotásával és pontelosztással, ugyanakkor kísérletezni sem szeret, hiszen nincs idejük egy bitangnehéz harc előtt új taktikát előhúzni a tarsolyukból, mert valaki épp rájuk írt az FB-n. A Wasteland 2 kockázatosnak tűnt, de a Kickstarter-kampány masszív sikere után kiderült, van még néhány elszánt veterán, aki fittyet hány az idő múlására, visszasírja a csontkemény RPG-ket és a körökre osztott csatákat. Az inXile Entertainmet 19-re lapot húzva, két év alatt egy hardcore végterméket tett le az asztalra, amely bár kisebb hibákkal küszködik, de posztapokaliptikus hangulatát tanítani lehetne az ihlethiányban szenvedő szerzők körében.


Az élőszereplős bevezető videó nem kevés drámaiságot vonultat fel: a környék békéjének megóvásáért rendíthetetlenül (vagy reménytelenül?) küzdő Desert Rangerek közül egy Ace nevű figura temetésének lehetünk tanúi, miközben bejátszásokat láthatunk az atomháború utáni életképekből. Vannak itt gonosz bűnbandák, kannibálok és maroknyi jó ember, akik egyik napról a másikra élnek – az alaphelyzet nem különbözik más, hasonszőrű alkotásoktól. A rangerek főnöke – komor, szakállas figura – gyorsan vázolja a helyzetet a négyfős csapatunk számára: ugyan menjünk már el kinyomozni az új, rejtélyes rádióadások forrását, miközben a társunk gyilkosait is kézre kell kerítenünk. Szép kis feladat egy zöldfülű bandának, de nem is lehetetlen, főleg, ha könnyebb nehézségi szinteken játszunk. A sztori elején választhatunk, hogy előre gyártott karakterekkel vágunk neki a Wasteland 2-nek, vagy a nulláról indítva, egyedileg alkotjuk meg csapatunk tagjait. Az előbbiek tisztességesnek mondható háttérsztorival rendelkeznek, de bizonyára mindenki sokkal jobban fog törődni a saját keze munkáját dicsérő hősökkel.


Ami pedig a küldetések változatosságát, és a lore-t illeti, az inXile kihozta a maximumot a világvége utáni helyzetből. A bázisunk elhagyása után elénk tárul a senki földje, a kősivatagos Arizona. A világtérképen egy gombnyomással lecsekkolhatjuk azokat a helyszíneket, ahová a küldetések szólítanak. Ha az egyiket kiválasztjuk, vándorútra kelhetünk, minden egyes lépés bizonyos vízmennyiségbe kerül – a céltalan kóborlás azt jelenti, hogy az éltető nedű elfogy, csapatunk szomjan hal a sivatag közepén, ha csak nem találunk egy oázist, ahol feltölthetjük a készleteinket. Az ellenségeket rejtő, fontosabb pályarészekbe – egy rövid töltés után – beléphetünk, szépen feltérképezhetjük és elvégezhetjük a feladatainkat, majd visszatérhetünk a világtérképre. A vándorlás közben gyakran fogunk majd be különféle segélykérő rádióhívásokat, rajtunk múlik, hogy a bajba jutottak segítségére sietünk, vagy inkább takarékoskodunk az erőforrásainkkal.  A maroknyi jótét lélek mellett inkább a fosztogatók, fanatikus szekták és más gonosz frakciók vannak túlsúlyban, a Wasteland egy barátságtalan vidék, de erre ugye mindenki számított. A békés kereskedőket nagyítóval kell keresnünk, de megéri a fáradozás, hiszen megszabadulhatunk az összeharácsolt javainktól. Egy idő után viszont elhagyjuk Arizonát, átkerülünk Los Angeles vidékére, ahol rabszolgatartó törzsekkel, kiborgokkal, járványokkal és zombikkal is találkozunk. A történet érdekes és magával ragadó, hatalmi harcokba csöppenünk, rivális frakciók közti háborúba – tartalomból és remek dialógusokból tehát nincs hiány.


Minden karakter hat alapvető tulajdonsággal bír, melyek befolyásolják, hogy bizonyos szakértelmekben miként jeleskednek. Mindet felsorolni képtelenség lenne, legyen elég annyi, a skillek felhozatala eléggé impozáns, ám nem árt tudni előre, hogy az adott karaktert milyen irányban szeretnénk fejleszteni. Például ha a lőfegyverek használatára gyúrunk rá, akkor a koordinációra érdemes pontokat áldozni, ám ugyanez a jellemző felel zárfeltörésért és a bombák hatástalanításáért is, így átfedések mindig vannak. Aztán választhatunk, hogy a kisebb kézifegyvereket, a karabélyokat, vagy a sörétes mordályokat preferáljuk. Szintlépéskor az alaptulajdonságokon felül a specializált képességekre is költhetünk pontokat, nem ritkán, a következő szint tucatnyi pontba kerül, így minden egyes döntést alaposan meg kell gondolnunk. Én elsőre nem így tettem, így pár küldetés után a nulláról kellett újrakezdenem a játékot. Perverz módon élveztem a helyzetet és rádöbbentem, hogy a Skyrim és társai után túlságosan elkényelmesedtem.


Az ütőképes parti titka annak összetételében rejlik. Négy nehézgépfegyveressel tutira nem mennénk semmire, kell olyasvalaki, aki távolról írtja az ellenséget a távcsövesével, és olyan is, aki ért a zárfeltöréshez, vagy a robbantásokhoz. Nem árt, ha egy orvos is van a csapatban, vagy egy mérnök, aki bármilyen dolgot meg tud szerelni. Az összeállítás nyilván a játékostól függ, ám nehezebb szinteken már csak magunkat okolhatjuk, amiért korábban rosszul döntöttünk. Később összesen heten csatlakozhatnak hozzánk: a kaland során különféle alakokba botlunk, akik eltérő célokkal és világszemlélettel rendelkeznek. Ha a hitvallásuk egyezik a miénkkel, boldogan szegődnek hozzánk, ha nem, fejlett beszélőkénkkel még mindig meggyőzhetjük őket. A legtöbbször néhány szívességet is teljesíthetünk számukra, de magunkra is haragíthatjuk őket, ha nem úgy végezzük el a feladatot, mint azt kellett volna. Megannyi lehetőség van a Wasteland 2-ben: nem csupán az eltérő képességek használata miatt változik a játékmenet, hanem a küldetéseket többféleképpen is megoldhatjuk, és cserélhetjük a követőinket. Például egy értékes ellátmányt rejtő raktár kódját erőszakkal is kiszedhetjük az ártatlanokból, úgy, hogy szemrebbenés nélkül legyilkoljuk a delikvenst. Ebben a világban nincs tisztelet és együttérzés, ölnünk kell a túlélés érdekében.


A harcokba gyorsan belerázódunk, ha már megfordult a kezeink közt egy-két CRPG. Ha egy ellenséges csoporttal (mutáns állatokkal, emberekkel, vagy szintetikusokkal) találkozunk, a kép kimerevedik, és kezdetét veszik a körökre osztott csaták. Minden karakter bizonyos számú akcióponttal rendelkezik, amit helyezkedésre és támadásra használhat fel. Ha elfogynak a pontok, vége a körnek, így a társunk, vagy az ellenség következik. A fedezékek használata kulcsfontosságú, bónuszokat ad, de nem tart örökké, a koncentrált tűz leamortizálhatja az ideiglenes búvóhelyünket. A fegyverek használata is drága akciópontokba kerül, elképzelhető, hogy egy körben csak újratölteni lesz időnk. A sikeres találat attól függ, hogy milyen messze állunk a célponttól. A vadállatok kedvelt szokása, hogy közvetlen közelről mélyesztik a húsunkba a karmaikat, s ha nincs nálunk közelharci alkalmatosság, minél távolabb kerül kerülnünk tőlük és úgy beléjük ereszteni egy sorozatot. Sörétessel akár egyszerre több ellenfelet is sebezhetünk, de ha nem vigyázunk, akkor a haverjainkat is. Természetesen a robbanóanyagok és a gránátok területre hatnak, de minden fegyvert teste is szabhatunk, ha csapatunkban valaki ért a fegyverkovácsoláshoz, így új kiegészítőkkel és hatékonyabb működéssel vértezhetik fel a meglévő cuccokat.


Ha a taktikánk beválik, okosan helyezkedünk és viszonylag kevés sérüléssel ússzuk meg az összecsapásokat, akkor valószínűleg jó úton járunk. Ám ezt csak folytonos tanulással és alkalmazkodással érhetjük el. A Wasteland 2 legveszedelmesebb ellenfelei a robotok, egy csapat, nagy tűzerővel rendelkező szintetikus egyed könnyen a földbe döngölheti a partit, pedig egy kis leleményességgel, azaz a hackelési képességünk csillogtatásával egymás ellen fordíthatjuk őket. A lopakodás jelenlegi formájában gyakorlatilag nem létezik, ha a világtérképen kolbászolunk, akkor még nincs baj, bizonyos büntetés mellett elkerülhetőek az ellenséges területek, de ha már „terepen vagyunk”, bármennyire sem szeretnénk, szinte mindig vérfürdőbe torkollik a találkozás. Egy idő után már hagytam a fenébe a humánusabb megközelítést.


A Wasteland 2 sajnos nem hibamentes, néhány technikai malőr rontja a beleélést. A kamera, bár szabadon mozgatható, néha egészen rossz szögből mutatja az eseményeket, előfordulnak útkeresési hiányosságok, illetve a látvány sem igazán lenyűgöző. Távolról szépnek mondható a játék, de közelről már eléggé idejétmúltnak tűnnek a karaktermodellek, ráadásul sokszor újrahasznosították azokat a fejlesztők. Ugyanez a helyzet a környezettel is, egy idő után már monotonnak tűnnek a sivatagos helyszínek, a lerombolt kisvárosok látványa, bármilyen ügyesek is voltak a pályatervezők. Habár a természet újra átvette a hatalmat Los Angelesen, nem tűnik erőteljesnek a grafika, ugyanakkor az óriásira megnövő zöldségek és gyümölcsök néha viccesnek hatnak. Viszont a kezelőfelület és az irányítás tényleg elsőrangú, a párbeszédek többségét csak szöveges formában élvezhetjük, a szinkron csak a fontosabb szereplők kiváltsága. A zenék jól megbújnak a háttérben, de egyetlen epikusabb dallamot sem tudnék felidézni belőlük. És még egy dolog: a kooperatív mód hiányával nem tudtunk kibékülni.


Dicséretes Brian Fargo csapatának munkája, hiszen egy rég elfeledett címet visszahozott a köztudatba. A rajongók által összedobott hárommillió dollár is mutatja, van igény a komplex szerepjátékok visszatérésére, de felhozhatjuk példának a Divinity: Original Sint is. Az már csak hab a tortán, hogy a Wasteland 2 tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, hiszen egy hosszú és érdekes történettel felvértezett, megannyi döntéshelyzetet, lootot és mély testreszabási lehetőséget felvonultató, kőkemény RPG lett belőle. Első nekifutásra is hozza az 50-60 óra játékidőt, de az alapos játékosok nem árt, ha ennek sokszorosával számolnak. A Wasteland 2 egy igazán időrabló elfoglaltság, a klasszikus Fallout-részek óta nem volt részünk ennyire lebilincselő, világvége utáni állapotokat bemutató szerepjátékkal. Szerencsére az inXile nem pihen ezután sem, a srácok már javában kalapálják a zseniális Planescape: Torment folytatását, a Torment: Tides of Numenerát.