Az OSome Studio bemutatkozó alkotása leginkább a kultikus Alone in the Darkkal áll rokonságban, ami nem véletlen. A fix kameranézet, a végletekig komor hangulat és limitált számú erőforrások kiválóan mutatnak a monokróm látványvilággal operáló túlélőhorror ajánlólevelén. Ráadásul a csapat fejese, Ronan Coiffec már dolgozott az Atari klasszikusának 2007-es rebootján, és legutóbb a Dontnod színeiben rakta össze a Remember Me-t és a Life is Strange koncepcióját. Bár ez még nem garancia a sikerre. Ha valaki egy oldschool horrort készít, hatalmas kockázatot vállal, de a White Nightot szerencsére nem kellett féltenem. A némaságot megtörő lassú zongoraszólamok és a noir stílusjegyek hamar utat találtak a szívemhez, és az sem mellékes, hogy egyébként a játékmenet is működőképes.


Az 1930-as évek Bostonjában járunk. Hősünk éppen hazafelé siet autójával egy átdorbézolt este után, amikor az út monoton melankóliáját hirtelen egy fehér nőalak töri meg. Fekete kalapos fickónk elrántja a kormányt, és felcsavarodik az útszéli fára. Ilyen késői órán nem jár erre senki, így felettébb furcsa az egész, ugyanis nem találja nyomát a leányzónak. Arra még van ereje, hogy elbotorkáljon az 1800-as évek stílusában épült magányos kúriához, abban a reményben, hogy telefonon segítséget kérjen. Ám ott túlságosan is nagy a csend, látszólag senki sincs otthon. Szereplőnket ez nem tántorítja el céljától, de nem is sejti, hogy ami ezután jön, azt nem felejti el könnyen. Feltéve, ha ép bőrrel megússza, a birtok ugyanis megannyi titkot rejt, lassan felszínre kerül az itt élt család balsorsú múltja. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy néhány lakó még holtában sem lel nyugalomra.


A White Nightot szoknom kellett, elvégre egyfajta időutazásnak is felfogható. A játékmenet a nagy elődök előtt tiszteleg, ugyanakkor egyedi ötletekben sem szenved hiányt. Itt van mindjárt a látvány. A láthatatlan és látható dolgokat szimbolizáló fekete-fehér képi világ abszolút telitalálat, ami nem csupán a végletekig depresszív hangulatnak tesz jót, hanem a mechanika fontos részét képezi. Mivel sérült hősünknek nincs fegyvere, legfontosabb eszköze a gyufa lesz, amivel fényt csinálhat a kastély koromfekete sötétjében. A világosság életmentő, elvégre, ha huzamosabb ideig az árnyékban maradunk, gyorsan végeznek velünk a homályban lapuló entitások. Ugyanakkor az itt-ott elszórva található gyufaszálból keveset találunk, így nem időzhetünk túl sokáig egy helyen, futni viszont azért nem tanácsos, mert akkor gyorsabban elég a kezünkben tartott gyér fényforrás. A rendszer tehát folyamatosan sakkban tartja a játékost, elképesztő feszültséget teremtve. Ha fogytán van a gyufa, szinte pánikszerűen kutatunk egy újabb doboz után, bár ilyenkor legtöbbször már az életünknek is búcsút mondhatunk.


A fix kameranézet manapság már nem a legkényelmesebb, ám itt a játékmenet szerves részét képezi, a fejlesztők tudatosan választották ezt, egyfajta klausztrofóbiát eredményezve. Olykor totál félreeső sarkokból ugrik a nyakunknak egy ordítozó kísértet, mi pedig elfutunk előlük, hacsak nincs a kezünkben elektromos fényforrás, amivel elpusztíthatjuk őket. A legfontosabb az, hogy ahol lehet, kapcsoljuk fel a villanyt, amihez többször egy-egy fejtörő is társul. Néha mindkét kezünkre szükség lesz egy interakcióhoz, ami gyufával a kézben nem lehetséges, sötétben pedig az orrunkig sem látunk. A megtalált tárgyakat előbb-utóbb használnunk kell, ahogyan az eszünket is, bizony, a White Nightban a leleményességünket vetjük be a továbbhaladáshoz, semmint a nem létező fegyverarzenálunkat. A tempó lassú, a láng pedig serceg, egy perc nyugtunk sem lesz.


Hősünk irányítása nem a legjobb, kezdve azzal, hogy a nyomva tartott iránygomb a kameranézet váltása után teljesen máshova visz, mint korábban. Továbbá a fickó irtó lomhán mozog, egy sima megfordulás is nyögvenyelős mozdulat számára. Természetesen ez csak a játék elején lesz szokatlan, vagy akkor okoz galibát, amikor egy kísértet elől menekülünk. A White Night 95 százalékában a felfedezés és a fényhez kapcsolódó fejtörők megoldása dominál. A történet a megtalált feljegyzések, újságcikkek és képalbumunk böngészésével teljesedik ki. Nagy meglepetések nem érnek, tipikusan szomorú kísértetházas sztori ez, az igazi ízt a noir jegyek adják.


És persze a mélabús hangulat, amihez minőségi zenék is nagyban hozzájárulnak. A White Night nem egy hosszú kaland, kényelmes tempóban 3-4 óra alatt letudható. Nem az volt a cél, hogy megreformálja a műfajt, viszont látszik rajta, hogy értő kezek alatt formálódott kerek egésszé, és ennek tudatában lehetetlen nem szeretni. Hibák persze akadnak, de maga a rideg monokróm misztikum bőven feledteti velünk az idejétmúlt megoldásokat.