The Punisher

Kezdjük egy kis ismerkedéssel, mivel (kivel) állunk szemben, mert őszintén szólva a Megtorló képregény karakter nem olyan ismert, mint Batman, vagy Pókember. A Marvel képregényéről van szó, melyet Jimmy Palmiotti és Garth Ennis írt. Ők írták egyébként a játék történetét is és ezzel segítettek az eredeti hangulat megteremtéséhez. A főhős, Frank Castle, akinek a családját brutálisan meggyilkolták, így elhatározza, hogy New York utcáit járva megállítja az egyre növekvő bűnözést. Nem rendelkezik különleges képességekkel, mint sok képregényhős. Ellenben bosszúvágya nem ismer határokat. Felölti jellegzetes fekete ruháját, melyen egy nagy fehér koponya jelzi a bűnözőknek, hogy bizony az utolsó kenetet nem egy pap fogja megadni nekik. A Megtorlótól fél az alvilág, hiszen tettei rendszerint címlap sztori alapjául szolgálnak. Lelkiismeret-furdalás nélkül képes kiosztani a fejlövéseket, ha pedig meg akar tudni valami fontos információt, akkor azt kegyetlen kínzásokkal ki is szedi áldozataiból. A megteremtett világ tehát meglehetősen sötét, a főhősünk, aki hibáktól nem mentes, próbálja megváltoztatni a világot kétségbe vonható eszközökkel, ámde kétségbevonhatatlan eredményességgel.

A játéknak úgy érzem nagyszerűen sikerült visszaadni a hangulatot, melyhez hozzájárul az a nem elhanyagolható adat, hogy közel 120 féle egyedi kivégzést, kínzást hajthatunk végre, melyek gyakran helyszín függőek is. A készítők, azaz a Volition, a Third Person Shooter típust tartották megfelelőnek, mellyel teljesen egyet is értek. A bevezető animáció mindenképpen plusz pontot ér nálam, hiszen e mellett a játékban látható összes animáció színvonalasra, jó minőségűre sikerült és sikeresen megteremti az alaphangulatot, ami végeredményben a célja is. A történet majdnem a végén kezdődik, amikoris leszámolunk a bűnözőkkel és megadjuk magunkat a rendőrségnek. A Rykers Island-i börtönbe visznek, hogy kihallgassanak. Érdekesség, hogy a valóságban van egy Rikers Island, ahol szintén egy rendkívüli mértékben őrzött börtön van. Egy nyomozó és annak kolleginája faggat minket, hogy is kezdődött ez az egész. Ekkor térünk vissza arra a pontra, ahol a Megtorló pályafutásunk már javában tart, de a szokásos rendrakásunkkal mélyen belekeveredünk az alvilágba. Ahogy haladunk előre a történetben és jutunk el a szálakat mozgató személyekig, úgy visszaemlékezéseinkben játszhatjuk végig a játékot. Mígnem el jutunk a jelenig, amikor a kihallgató teremben ülünk, a legfőbb gazfickók azonban még nem kapták meg a nekik járó büntetést. A történet ezt követő részét úgy gondoltam fedje inkább jótékony homály, habár rendkívüli fordulatokra nem kell számítanunk.

Annak ellenére, hogy itt van nekünk eme történetecske, ne gondoljunk arra, hogy dugig leszünk fejtörőkkel. Szó sincs erről, a pályák a történet ismerete nélkül is minden gond nélkül teljesíthetők, arról nem is beszélve, hogy a fő hangsúlyt a gyilkolás kapta. Nem létezik több megoldás, végig lineáris az utunk, melyen egyedül a velünk szembe kerülő rosszfiúk próbálnak megállítani, noha igen kevés eséllyel. Ami megtorpanást okozhat az az időnkét felbukkanó főellenségek. Őket rendszerint valamilyen trükkel lehet megölni, rendszerint hatástalan a fegyvertűz. Ezzel sokat veszít a játék az időközben felállított viszonylagos realitásából, de ha arra gondolunk, hogy végeredményben egy képregény szolgál a játék alapjául, úgy ez teljesen elfogadható.

A Punisher irányítása gyorsan elsajátítható. Alapbeállításként a wasd billentyűkkel mozgathatjuk Franket. Természetesen elérhetőek a további elvárt mozgások, mint a guggolás, vagy az ugrás. Ez utóbbi nem szokványos, hiszen nem ugorhatunk fel vele semmilyen magasabb helyre, pusztán a Max Payneben megszokott módon vetődhetünk vele. Egyszerre 2 féle fegyver lehet nálunk, melyet dícséretes megszorításnak tartok. Ezek között a t betűvel válthatunk, a g-vel pedig lecserélhetjük azt. Minden fegyverrel van lehetőségünk közelíteni, ami leginkább csak annyiból áll, hogy célzás szempontjából kedvezőbb kameraállást kapunk. Némely fegyveren van távcső is, ezek használatát már inkább nevezhetjük közelítésnek. Ha útközben találunk egy ugyanolyan fegyvert, mint amilyen a kezünkben van, akkor felvehetjük azt, a nélkül, hogy a meglévőt eldobnánk és így egyszerre két puskával is tüzelhetünk. A tesztalanyunk nagyon hasonlít a már említett Max Paynere, azzal a különbséggel, hogy itt nincs bullet time. Viszont megkaptuk az annak megfelelő mészárlás módot, melyet alapból a Tab-bal aktiválhatunk. Ebben a módban elmosódik a kép és lelassul az idő. Főhősünk fegyvereit késekre cseréli, melyeket az ellenfelekbe dobálhatunk. Könnyen lekaszabolhatjuk így a rosszfiúkat, de persze ezt nem tehetjük korlátlan ideig. A hud bal alsó sarkában egy kék skála jelzi, hogy mennyi időt tölthetünk ebben a módban. Minél többet ölünk játék közben annál jobban növekszik ez a skála.

A The Punisher legérdekesebb részéhez érkeztünk, ugyanis ahelyett, hogy rögtön lekaszálnánk fegyvereinkkel az ellent, sokkal célravezetőbb, ha az e betűvel elkapjuk őket. Amint az áldozat mögé kerültünk és elkaptuk, akkor alapesetként élő páncélnak használjuk, de két funkció rögtön elérhető. A q-val rögtön végezhetünk vele, melyet egyébként bármikor alkalmazhatunk, ha közvetlen egy bűnöző mellett vagyunk. Az e-vel azonban elkezdhetjük faggatni, milyen hasznos információja van számunkra. Persze szép szóval nem bírhatjuk beszédre, de 4 kínzás helyszíntől függetlenül rendelkezésünkre áll. Minden kínzás során a célunk nem az, hogy megöljük az áldozatot, hanem, hogy a „stressz mérő”-t egy jelölt szinten tartsuk 3 másodpercig. Ha ezt sikerült elérnünk, akkor megtörik a delikvens és elmondja, mit tud. A négy alap kínzás a következők: fegyveres kényszerítés, ütés ököllel, fojtogatás és a kedvencem, amikor a bűnöző fejét a fölbe döngölhetjük. Óvatosan kell azonban bánni ezen kínzásokkal, mert mivel az egér vertikális mozgatásával szabályozhatjuk az erősséget, egy nagyobb rántással azonnal végezhetünk áldozatunkkal. További nehezítés, hogy a kínzás során veszít az ellenfél az életéből, így sokáig nem próbálkozhatunk.

Sokkal izgalmasak a helyszínhez kötött kínzások, illetve kivégzések, melyet az első esetben ezüst, a második esetben arany koponya jelöl. Itt a legextrémebb eszközöket vehetjük igénybe, mint az asztali fúrógép, konyhai tűzhely stb. A játék során oda kell figyelnünk azokra az ellenfelekre, akik fölött egy ezüst koponya lebeg. Ez jelzi azt, hogy ők fontos információt tudnak, ezért mindig hagyjuk őket utoljára, hogy nyugodtan kifaggathassuk őket. Nem kell azonban megijedni, ha véletlenül meghalna egy ilyen személy, mert nélkülük is teljesíthetőek a pályák. Legtöbbször olyan rejtett helyekre juthatunk el segítségükkel, ahol sok lőszert találunk, vagy hasonló segítséget nyújtanak.

Sajnos pont e miatt teljesíthető a játék azt a taktikát követve, ha egyszerűen odarohanunk minden ellenfélhez és egyenként kivégezzük őket a quick kill-el. Ez a lehetőség látványos, hiszen a játék gazdag tárházát mutatja be a kegyetlen kivégzéseknek, de egy idő után túl egyszerűvé és unalmassá válhat a játékmenet. A szomorú, hogy meg is tehetjük ezt, hiszen a géppuskatűz nem sokat árt nekünk. Nem találunk egészségügyi csomagokat, de nincs is rájuk szükség, mert lassan alapból regenerálódunk, ahogy gyilkolunk, továbbá a mészárlás módba váltás során növekszik az életerőnk.

Bevezettek azonban egy pontozás rendszert, mely stílus pontot ad minden tettünkre, ezzel kordában tartanak viszonylag, hiszen egy megtört ellenfelet kivégezni negatív dolog, így negatív pont is jár érte. Más kérdés, hogy vallatás után ha ismét magunk elé szorítjuk páncél gyanánt és nincs tovább rá szükségünk, akkor nyugodtan megölhetjük, ekkor már plusz pont jár érte. A speciális vallatásokért sokkal több pont jár, mintha csak ölnénk halomra az embereket. Ami pedig ösztönöz arra, hogy gyűjtsünk minél több pontot, az az, hogy a küldetések végén érmekkel jutalmaznak, illetve minden pályának van valami speciális feladata, melyet szintén teljesíthetünk.

A játékmenetet összegezve, arra a következtetésre jutottam, hogy érdekes a kínzás/kivégzés újítás, de hamar rutin munkává válik minden vallatás. Az ellenfeleinkkel könnyen elbánhatunk, így a játék nagy része értelmetlen, véres pusztításból áll. Ezért külön kihangsúlyozom, hogy értékelése szerint is csak 18 éven felülieknek ajánlott, melyet jelen esetben tényleg fontosnak tartok. A játék érdekesen keveri a valósághűséget a fantáziával, hiszen a normál pályákon úgy érezhetjük, hogy lehetséges harcot vívunk, noha itt is feltűnően nagy az előnyünk. A fantázia oldala pedig a főellenségek, akikben szintén van valami valós, mert sima emberek ők is, csak legtöbbször hatástalan ellenük az ólom. Ezen felsorolt negatív tulajdonságok ellenére elegendő játékélményt nyújt egy kis feszültség levezetéshez, te többhöz nem nagyon.

A technikai oldalra térve engem meglepett a The Punisher grafikája. Nagyon szép lenne a játék, a modellek is szépen vannak kidolgozva, részletesek. Az egyetlen hiba a textúrák felbontása. Ha erre jobban odafigyeltek volna akkor igazán impozáns képet kaptunk volna. Ennek a megoldásnak viszont az az előnye, hogy szép grafikát kapunk viszonylag kis gépigény mellett. Itt említem még meg azt is, hogy a modellek mozgásáért a havook motor felel, mely szintén pozitívum.

A mesterséges intelligencia néha produkált szépet is, de hamar kiismerhetővé vált. Gondolok itt arra, hogy remekül használják az adott terület adta lehetőségeket és fedezékbe vonulnak, majd onnan tüzelnek. Ugyanakkor könnyen mögéjük lehet kerülni, így nem tudják komolyabban megnehezíteni a dolgunkat.

A hangok szerintem egész jókra sikeredtek, különösen a szinkron hangok, illetve az effektek. De ezen megemlítésnél többet nem érdemelnek meg.

Mikor befejeztem a játékot, nem igazán éreztem azt, hogy lenne valami nyomós ok az újrajátszásra. De néhány pályára még megéri visszanézni. Így a The Punisher szavatossága nem túl hosszú, sőt, maga a játékidő sem tesz ki sokat. A kissé értelmetlen gyilkolászás lazításnak jó, de ha normális TPS-el akarunk játszani, akkor válasszuk inkább a Max Payne-t. Végeredményben úgy érzem, hogy sok társánál többet tudott nyújtani a The Punisher, de nem lesz maradandó alkotás.