8-Bit Armies teszt

A legtöbb RTS-ről szóló cikk általában úgy kezdődik, hogy a szerző leírja, mennyire kevés cím jelenik meg a stíluson belül. Sajnos jobb hírekkel én sem tudok szolgálni, mivel az elképesztően sikeres StarCraft II ellenére a valós idejű stratégiák tényleg kihalófélben vannak, így meg kell becsülni minden ilyen címet.

Éppen ezért a tavaly év elején megjelent Grey Goo-ra sokan felkapták a fejüket, melyet a játékipari veteránokból álló Petroglyph Games fejlesztett. A csapatot olyan emberek erősítik, akik anno az első Command & Conqueren vagy a Dune II-n is dolgoztak már, de ők rakták össze a Star Wars: Empire at Wart is. A Grey Goo ha nem is taszította le a trónról a StarCraft II-t, azért okozott pár kellemes órát a stílus rajongóinak, és hibái ellenére is szórakoztató volt.

A Petroglyph Games idén egy újabb RTS-sel állt elő, az indie játékok piacára szánt 8-Bit Armies-zal. A pár száz megás címnek nem célja, hogy megreformálja a műfajt, inkább szeretne minket visszarepíteni az időben a 90-es évek közepére, amikor még a stratégiai játékok a harcokról szóltak, mindenféle körítés nélkül.

Ennek megfelelően az 8-Bit Armies egy minden extrától megfosztott RTS, mely a Command & Conquer és a Red Alert által letett alapokon nyugszik. Nincsenek tehát építkező egységek, mint a Warcraftban például, hanem a bázisunkra kattintva húzhatjuk a fel a különféle épületeket. A nyersanyag utánpótlás sincs túlbonyolítva: nem kell többféle erőforrás kibányászásával foglalatoskodni, csak olajra van szükségünk és már gyárthatjuk is a tankokat és helikoptereket. Ennek köszönhetően egészen hamar összeállíthatunk egy ütőképes hadsereget, hogy aztán az akcióé és a taktikázásé legyen a főszerep.

A játékba került egyszemélyes és kooperatív kampány is, de ahogy már fentebb említettem, a fejlesztők igyekeztek minden felesleges extrától megszabadulni, így nincs történet. Nem mondom, el lehet lenni egész hosszú ideig így is a 25 küldetéssel, de azért számomra hiányzik valamilyen apró összekötő kapocs. A missziók egyébként eléggé ötletesek, mivel nem mindig szimplán az ellenfél elpusztítása a cél. Van, hogy csak egy adott épületből kell párat megsemmisíteni úgy, hogy korlátozott számú egységeket gyárthatunk csak. Máskor egy bizonyos időn belül előre megadott mennyiségű nyersanyagot kell kibányásznunk, így fontossá válik a gyors terjeszkedés.

A 12 kooperatív küldetés hasonlóan épül fel, csak természetesen a feladatok itt két személyre vannak kitalálva. Van, hogy míg a társunkat folyamatosan támadja az ellenfél, addig nekünk sunyiban, hátulról kell szabotálni a bázisát. A missziók tehát ötletesek és jól kitaláltak, azonban a történet mégis hiányzik ahhoz, hogy hosszabb ideig odaszegezzenek a monitorhoz.

A mesterséges intelligencia nem igazán van a helyzet magaslatán, így a küldetések alatt nagy részében scriptelten támadnak, azaz ha egyszer láttuk, mit tudnak, akkor legközelebb is pont ugyanakkor fognak megindulni. A nehézség eléggé ingadozó, akadtak küldetések, melyek elsőre sikerültek, máskor négyszer is nekiugrottam, mire rájöttem, mi a nyerő a taktika. Ez egyébként jellemző mindkét kampányra, vagyis miután megfejtettük, hogyan is kell megoldani a feladatot, utána egy pillanat alatt sikerül.

Az alapjátékban egyetlen egy frakció játszható, azonban a fejlesztők nemrég egy ingyenes DLC-vel még egyet elérhetővé tettek. Sajnos azonban ez még így is nagyon kevés, főleg úgy, hogy a második frakció kampánya már csak a pénztárcánk kinyitása után válik elérhetővé, azaz fizetős. A két frakció jótékony hatása természetesen, hogy a multiplayert kiegyenlítetté teszi, de cserébe nem éppen változatosak az online meccsek, így hamar kifullad ez a rész.

Ráadásul sajnos a dizájnerek sem erőltették meg magukat - elég unalmasra és bántóan egyszerűre sikerült a különféle egységek és épületek kidolgozása. Értem a fejlesztők célját, hogy mindent beáldoztak az egyszerűség és letisztultság kedvéért, de ezt már túlzásnak tartom. Hiányoznak a Red Alert ötletes járművei, melyek feldobhatták volna a látványt. A grafikával úgy általánosságban amúgy semmi probléma nincs, természetesen egyszerűsége miatt szuper gyors és akár egy kávéfőzőn is elfut a játék.

Ki kell emelnem a 8-Bit Armies zenéjét, melyet az a Frank Klepacki szerzett, akinek az eredeti Command & Conquer számait is köszönhetjük. A különféle robbanások és hanghatások jól illenek a képi világhoz, azonban nagyon hiányoltam az egységek nyugtázó szövegeit. Biztosan mindenki fejből fúj párat a kedvenc stratégiai játékából (Kirov reporting!), ezek itt is feldobták volna a hangulatot.

A hangulatot, mely nem igazán van a helyén: a fejlesztők túl sok játék- és hangulati elemet egyszerűsítettek le és dobtak ki, így az egyébként stílusos látványvilág ellenére mégsem áll össze az 8-Bit Armies. Túlságosan is steril, a történet hiánya miatt pedig nem válik szerethetővé.

Hogy akkor mégis milyen a játék? Szórakoztató, de nem kiemelkedő alkotás, ez pedig annak köszönhető, hogy a fejlesztők kicsit túlzásba estek az egyszerűsítések terén. Az összkép nem letisztult, hanem inkább fapados és az első Red Alert is többet nyújt nála. Mivel azonban mostanában nem jelent meg új C&C-játék, érdemes lehet ránézni, annál is inkább, mert a multiplayer mód elég aktív és kooperatív társakat is pillanatok alatt lehet találni. 

A 8-Bit Armies kizárólag PC-re jelent meg.