Főszereplőnk, Tungdil az emberek között nevelkedett, fajának más képviselőjével sosem találkozott. Ugyan a sört szereti és a kovácsmesterség nagy szakértője, inkább olvas, mint csatabárdot forgat. Előítéletekkel és rasszizmussal kell szembenéznie még az otthonának nevezett erődítményben is, melynek ura a vidék hat főmágusának egyike. Hősünkben természetesen dolgozik a kalandvágy, a főmágus pedig egy laza küldetéssel bízza meg: egy egykori tanonc holmiját kell visszajuttatni a tulajdonosnak.
Természetesen minden rövid úton borul, az ősellenség orkok hadseregével találjuk szemben magunkat, és a különösen kegyetlen sötételfszerű älfar nép is bekavar. Szerencsénkre végül összefutunk egy minket kereső ikerpárral is, akik sokkal inkább a klasszikus sztereotípiákból előlépett harcosok, mint mi, így örömmel vezetnek be az igazi törplét rejtelmeibe.
Tungdil meséjét alapvetően kétféleképpen prezentálják számunkra: a nagy utazásokhoz ott a megszokott világtérkép, ahol meghatározott pontokra, fontos helyszínekre lépkedve érhetünk el célunkhoz, illetve a másik nézetben fedezhetjük fel a világot közelebbről és élhetjük át a csatákat. Az utazás közbeni események valamelyest véletlenszerűek, egészen aprók is előfordulnak, de akár különálló sztoriszálakba is beleütközhetünk. Ha elértünk egy várost vagy tavernát, egy dialógusablak segítségével választhatjuk ki következő cselekedetünket, ahol az összes párbeszéd szinkronizált, emellett egy kedves hölgy is narrálja történetünket, akárcsak egy asztali szerepjáték mesélője.
Ez egyébként egy cool, bizonyos RPG-k esetében kézenfekvő ötlet, de az extra szöveg elkészítése hatalmas plusz meló, ami nyilván nem biztos, hogy megtérül. Mivel a játék eredetije egy könyv, a készítők remekül sáfárkodtak a rendelkezésre álló anyaggal, ezt az akadályt simán vették. A játék szövegezése kiválóan sikerült, világa könnyedén magába szippant. A cselekmény és az univerzum első blikkre generikus fantasy benyomását kelti, de a színes-világos grafika és a kezdeti könnyed hangulat ellenére találkozunk majd egy adag komolysággal, sőt horrorelemekben is bővelkedik a sztori. A The Dwarves rendelkezik egy sajátos, működő bájjal, így nem csak a könyvek rajongói számára élvezhető - ez azért is fontos, mert azok magyarul nem jelentek meg.
A The Dwarves taktikai szerepjáték, méghozzá a bármikor megállítható, valós időben kibontakozó fajtából. Mozgás közben karaktereink automatikusan mérnek közelharci csapásokat az ellenre, ezért fő feladatunk a helyezkedés és a speciális támadások időzítése lesz. A bevethető képességek meglehetősen változatosak: többfajta csapás is elérhető a zöldbőrűek padlóra küldéséhez, kiütéséhez, melyekkel kivégzésekhez és kritikus támadásokhoz juthatunk, de végigrohamozhatunk az orkok seregén messzire repítve bárkit, aki elénk áll, vagy beugorhatunk a csata közepébe.
A törpök választható képességei nagyrészt ugyanabból a merítésből származnak, de a változatosság kedvéért a partyhoz később csatlakozik egy mágus és testőre is, ők teljesen más kunsztokkal szolgálnak majd. Az ütközeteknek gyakran nemcsak az a célja, hogy elpusztítsunk mindenkit, számos különböző feladat vár ránk. Megeshet, hogy egy rohanó ork őrszemet kell megállítanunk, mielőtt riadóztatja a tábort, vagy a horda mélyén lévő célpontnál lévő varázstárgyakkal teli zsákot kell megszereznünk, esetleg átverekednünk magunkat a pálya túloldalára.
A harc elsőre nem tűnik kifejezetten mélynek, ám a játék stílusának megfelelő, kellő kihívást nyújt akár közepes fokozaton is - de ha hagyjuk embereinket random csapkodni, garantáltan nem fogunk jól szórakozni. Támadáskor, főleg a különleges akciók használatakor érdemes odafigyelni a többiekre is, ugyanis baráti tűz is helyet kapott a The Dwarvesban. A harc sajnálatos módon nemcsak a mechanikából adódóan nehéz, az anyag több sebből vérzik. Az egyik ilyen fájó pont a kamera, amivel hiába lehet madártávlatból vagy akár szakáll-közelből látni az ütközetet, valahogy mégis átláthatatlan marad minden, a kezelés pedig túlontúl darabos.
A következő marhaság, hogy a hegyormokról, illetve magaslatokról simán le lehet sétálni, amit a játékmenetben semmi sem indokol, nyilván instant halállal büntet érte a cucc. Ez még amúgy tűrhető lenne, ha nem öregednék éveket, mire a pályák hajlandók végre betölteni... Ezen nem segít, hogy fennáll valamiféle programozásból eredő erőforrás-felszabadítás probléma is, ugyanis minél többet játszunk egyhuzamban, úgy zuhan a teljesítmény, és növekszik a töltési idő. Ráadásként a mostani konzolokon egy vizuálisan nem túl penge indie címtől vagy egyáltalán bármilyen játéktól elfogadhatatlan, hogy szaggasson, itt pedig még ebből is jutott.
A The Dwarves egyébként egy sikeres Kickstarter-projekt eredménye, habár olybá tűnik, mintha a fejlesztés felénél elfogyott volna a pénz. A történet eleje és a cselekmény kidolgozott, később azonban ez az egész szétesik. A rendszer különböző bónuszokat ajánl fel, ha a csapatunk tagjai közti viszony jó, de az interakciók igazából hiányosak, barátságukat előnyösen befolyásolni alig lehet, ez pedig egy félig lefejlesztett funkció benyomását kelti. A kamerakezelés csapnivaló, furcsa fejlesztői döntéseket is bőségesen látni a rossz technikai megvalósítás mellett. A grafika egyébként kielégítőnek mondható, bár erősen látszik a modelleken és textúrákon, hogy miféle helyekről inspirálódtak a látványért felelős dizájnerek.
A végigjátszás nagyságrendileg 12 órát emészt fel, amely szerepjátékhoz mérve igen csekély, bár hibái ellenére kétségkívül szuperül szórakoztam vele - a karakterek szerethetők, a sztori mozgalmas, egy-két meglepetést azért tartogat, a törp-orientált kaland izgalmas és hiánypótló, a narráció menő extra. Erényei éppen túlmutatnak a hátrányain, így leértékelésen javaslom beszerzését, de csakis RPG-kedvelőknek.
A The Dwarves PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra érhető el. Tesztünket az utóbbi platformon végeztük.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.