Négy év telt el a 2013-as Outlast borzalmas eseményei óta, a helyszín pedig ezúttal nem a Mount Massive elmegyógyintézet, hanem az arizonai Sonora-sivatag. Főszereplőnk Blake Langermann, aki Lynn férje és egyben operatőre; oknyomozó riportereink egy brutálisan meggyilkolt nő híre miatt utaznak a nyugati partvidék vadregényes tájára, ám egy furcsa villanás következtében helikopterük meghibásodik és lezuhan. Blake többé-kevésbé sértetlenül ússza meg a szerencsétlenséget, kedvesének viszont csak a hűlt helyét találja, a gépük pilótájának rituálisan meggyilkolt holttestére pedig pár méterrel a roncs mellett bukkan rá. Az Outlast 2 vesszőfutása nagyjából itt veszi kezdetét, a cselekmény fő célja nem más, mint Lynn megtalálása, hogy aztán vele együtt hagyhassuk el ezt a rideg, sivatagi poklot.

Nagyjából másfél óra alatt rájövünk, hogy ez a szintű kegyetlenség és őrültség, ami átjárja Sonorát egy borzasztóan fanatikus okkultizmus köré építkezik, pontosan valami vagy valaki ezt hozza ki a helyi lakosokból. Lynn elrablása, illetve a vele kapcsolatos események rengeteg kérdést fognak felvetni, és nem mondhatom biztosra, hogy a játék vége mindenki számára egyértelmű válaszokkal tud szolgálni. Dióhéjban legyen annyi elég, hogy a Langermann- házaspár két vallási csoport kereszttűzébe kerül; a keresztények és az eretnekek közé. Sajnos egyik oldal sem barátságos, a kopár hegyvidék minden szegletét átjárja a téboly, így mindkét fél inkább egy sátánista, valamint a Biblia tanításait elég sajátos szemszögből értelmező csoportosulásokhoz fognak hasonlítani. A sztori nagyjából dupla olyan hosszú lett, mint a nagy sikerű elődé, nekem úgy nagyjából tizenhárom-tizennégy óra lett első nekifutásra, tehát a szavatosságra nem igazán lehet panaszunk.

A játék jelenkori helyszíne egy alapjaiban nyitott terület  és - a cselekmény végéhez közeledve egyre sűrűbb - hallucinációkkal átitatott iskola lesz némi Silent Hill-beütéssel. Ezekre a furcsa váltásokra csupán a történet utolsó óráiban kapunk választ, nagyon sokáig vajmi kevés utalással fogunk találkozni, az itt történtekkel kapcsolatban maximum a sejtelmünkre hagyakozhatunk. A fentieken kívül megfordulunk még kisebb településeken, sűrű köddel átitatott erdőben, kukoricamezőkön (amik a játék talán legszórakoztatóbb szekvenciái), de többek között ellátogatunk egy bányába is. Mindegyiknek megvan a maga hangulata, viszont a játék erőssége kétségkívül a zárt terekben rejlik.

Ami nekem külön tetszett, hogy nemcsak az iskolai eseményeket, de a sztori végét is magunknak kell összekötnünk, szóval egyáltalán nincs semmi a szánkba rágva, sőt miután lefutottak az utolsó sorok, még akkor sem lehetünk teljesen biztosak a látottakban. Ha a lehető legtöbbet szeretnék megtudni a Sonorában történtekről, akkor nem árt jól körülnéznünk minden szobában, zugban és a nagyobb pályarészeken, mert rengeteg hasznos infót találunk ezeken az elszórt papírokon. Persze felvételük nem kötelező, ellenben nélkülük sajnos nem fogunk teljes válaszokat kapni a történet számos kérdésére.

A játékmenet alapjai mit sem változtak az előd óta, legkedvesebb barátunk Blake videokamerája lesz, pontosabban annak éjszakai üzemmódja és mikrofonja. Harcolni itt sem fogunk tudni, ami - bár a műfaj sajátossága - néhány szituációban abszurd módon jött ki, hiszen a túlélési ösztöneinkre hallgatva, ki ne venné fel az előtte található kést, ha ilyen borzalmakat látva még az életére is akarnak törni. Tehát marad a futás és a bújócska, amiket a Red Barrels munkatársai szerencsére igen kreatívan oldottak meg. Néhány példától eltekintve jól ki tudjuk használni a sötétség adta lehetőségeket, ellenfeleink sem feltétlen látnak minket meg, ráadásul jó pár helyre be tudunk kúszni és mászni. Ha nagyon zűrös lenne a helyzet, akár még víz alá is merülhetünk, de egy vérrel teli hordónál sem lehetünk finnyásak, ha az életben maradásról van szó.

Persze kameránk akkumulátorának kapacitása is véges, de a pályákon elszórva elemeket vehetünk fel, amiket egy gombnyomással tudunk cserélni. Nehezebb fokozaton természetesen sokkal kevesebbet fogunk találni ezekből, így nem árt spórolni velük, mert sokszor élet-halál kérdése lehet, hogy mennyire leszünk képesek tájékozódni sötétben. Hasonló a helyzet a kötszerekkel, amikből maximum négyet hordhatunk magunknál. Ellenfelünk típusától és fegyverzetétől függően simán túlélhetünk egy-két vágást, így csupán a vérzést kell velük elállítanunk. Közepesen fokozaton kényelmesen lesz mindkettőből elég, ettől függetlenül nem árt, ha ésszel használjuk fel őket.

Rengeteg, a horrorfilmek rajongóinak ismerős klisét soroltat fel az Outlast 2, de mindezt ízlésesen és ügyesen teszi; abszolút nem érezzük úgy, hogy sok lenne, hiszen kiváló érzékkel tárják elénk őket az alkotók, ráadásul eszeveszett jól néznek ki. A kezdő képsorok egyikében a Ragyogás (Shining) című film ikonikus vérfürdős jelenetéhez hasonlót élhetünk át, de lesz itt minden, amit csak elvárnánk egy tizennyolc pluszos játéktól. A téma kedvelőinek külön öröm lehet, hogy az elmegyógyintézetben megismert félelem a második részben ugyanúgy gyomorforgató látvánnyal párosul. Nem részletezném, mert itt tényleg csak a képzelet szab határt, amit egy ember képes a másikkal tenni, az itt nagyjából meg is történik. Mindez pedig olyan részletességgel ábrázolja a Red Barrels, amit ritkán látni videojátékokban - nem véletlen ugye az ominózus, Ausztráliában kitört botrány.

Az egyik legfontosabb kérdés, hogy az első részhez képest mennyire jön át a játék félelmetes atmoszférája, hiszen alapjaiban nyílt területeken fogunk bújócskát és üldözöttet játszani, emiatt pedig sokkal nehezebb megteremteni a játékost körülvevő állandó szorongást. A klausztrofóbia és a „jump scare”-érzés sajnos elég vegyesen van jelen ebben a bő tizenhárom órában, és ezen az sem segít, amikor a ködös és velejéig ható sötét erdőben kellett túlélnem. Szerencsére ezt a hiányt ügyesen ellensúlyozzák a már említett iskolai víziók. A katolikus iskolában tett látogatások jó párszor kecsegtetnek szívrohammal, ráadásul az első részből is ismerős nyomasztó légkör talán itt jön ki leginkább, egyben pedig a legjobb vizuális jeleneteket is élhetjük át. A játék grafikája ezeknél a részeknél a leggazdagabb, a zenei körítés pedig teljes egészében fenomenálisra sikeredett.

Néhány hibája azért akad a programnak, jó pár frusztráló résszel találkozhatunk, például rögtön a játék elején lévő csákányos főellenfélszerűséggel, aki előtt hosszú perceken át próbáltam észrevétlen maradni. Körülbelül a tizedik próbálkozásnál már valamiért nem látott meg, pedig ugyanazt csináltam, mint előtte. Az olykor bugyuta mesterséges intelligenciát szerencsére sokszor a javunkra fordíthatjuk, néha simán elosonhatunk az ellenfelek orra elől anélkül, hogy macsétájukat megmártanák bennünk. Ezektől függetlenül még így is egy rakat halállal sikerült zárnom a játékot, nagyrészt annak köszönhetően, hogy a szűkösebb tereknél számtalanszor megakadtam valamiben, a szoftver ezeket a bakikat szinte mindig halállal honorálja, ami egy idő után borzasztóan frusztrálóvá válik.

Összességében az Outlast 2 méltó utódja az előző eresztésnek, a kamera-centrikus játékmenetnek még mindig megvan a maga varázsa, az elvont sztorira se lehet panaszunk, az ijesztgetős részeket pedig ügyesen pakolták egymásra a készítők. Érzésem szerint leginkább a néhány technikai hiba veheti el kicsit a kedvünk tőle, illetve sajnálom, hogy a menekülős szekvenciákat nem sikerült hasonlóan kreatívan, a játék többi részéhez mérten megoldaniuk a srácoknak. Ha el tudunk vonatkoztatni mesterséges intelligencia furcsaságaitól, ráadásul még vasból is van a gyomrunk, akkor a Little Nightmares mellé bátran ajánlhatom a horrorzsáner minden kedvelőjének Blake Langermann tortúráját!

Az Outlast 2 PC, PlayStation 4 és Xbox One platformokra jelent meg, mi utóbbin teszteltük.