Wolfenstein II: The New Colossus teszt

  • Írta: Daks
  • 2017. november 10.
William Blazkowicz tolószékben ébred. Életét sikerült megmenteni, de úgy tűnik, sosem fog már lábra állni. Kínzó fájdalmak gyötrik, és olyan emlékek a múltból, melyeket lehetetlen lesz elfelejteni.

Halloween hétvégéjén végre megérkezett a Wolfenstein folytatása. A Bethesda Softworks és a MachineGames sorozatának modern kori második felvonása életre kelti előttünk a náci Németország által megszállt Egyesült Államok legsötétebb napjait. 1961-et írunk, egy maroknyi szabadságharcos vívja csatáját a germán megtorlógépezet ellen, mely sosem látott technológiákat, ismeretlen fegyvereket használva uralkodik zsarnokként a világ egykoron volt legfejlettebb, legszabadabb nemzete felett.

Egy rémálommal kezdődik minden. Apánk arcon csapja édesanyánkat otthonunk nappalijában, míg mi a szekrényben elbújva, gyermeki tehetetlenséggel nézzük végig a jelenetet. A férfi aztán feltépi a biztonságot adó ajtókat, és lehurcol minket a pincébe, kutyánkat egy csőhöz láncolva. Puskát ad a kezünkbe, és utasít, hogy húzzuk meg a ravaszt - mindennek sok éve már, de az érzés még mindig úgy él bennünk, mintha csak tegnap történt volna. Verejtékben úszva ébredünk fel, tolókocsinkra pillantva a gyengélkedő sarkában - sokáig merengeni sorsunkon viszont nincs idő, a folyosókról hirtelen gépfegyverek zaja töri meg a csendet.

Németek szállták meg átmeneti menedékünket. Kigurulva az ajtón, egyenként vesszük fel velük a küzdelmet szinte élet-halál közt lebegve, a nácik nem finomkodnak, ha parancsot kell teljesíteniük. A Wolfenstein II: The New Colossus egy régi stílusú, klasszikus élményeket nyújtó FPS lett, hosszú és viszonylag egyszerű, mégis élvezetes történettel, illetve semmihez sem hasonlítható, magával ragadó játékvilággal. Öt hónap telt el az előző részben átélt események óta, és míg mi lábadozással töltöttük ezt az időt, a nácik nemcsak megerősítették védelmüket, de csapatot is küldtek felkutatásunkra. Akik épp most találtak ránk.

Az ellenséget egy véres kezű, megszállott náci tisztasszony vezeti. Frau Engel már a történet elején beköszön, amikor épp kivégezni készül társainkat és minket, és bár sikerül megmenekülnünk, az átmeneti lépéselőny nem jár áldozat nélkül. A kalandok pedig ekkor válnak csak igazán izgalmassá! Egy különleges páncélöltözéknek köszönhetően újra lábra tudunk állni, megszabadulva üldözőinktől pedig kezdetét veszi a bosszúhadjárat. Elhajózunk New York városába - vagyis oda, ami a bombázás után maradt belőle -, az Empire State Buildingnél megismerjük az ellenállók egy nagyobb csoportját, majd utunk Texasba és Blazkowicz szülővárosába, Mesquite-be vezet. Ahol nemcsak apánkkal, de Engellel is újra szembe kell néznünk.

Az akció őrült és kegyetlen. Hősünket irányítva náci katonák ezrein kell átverekednünk magunkat, hogy megállítva Engelt, harcra hívjuk egész Amerikát. Az új Wolfenstein atmoszférája ezúttal is valami egészen elrugaszkodott lett, utunk titkos földalatti bunkereken, és atomkatasztrófa sújtotta városokon át vezet, harcolunk óriásrobotokkal, és megjárjuk a világűrt is, persze csak miután exhumáltak minket, majd fejünket egy náci szuperkatona testére varrták. A kalandok minden másodperce kegyetlen disztópiát fest elénk, ami sokáig emlékezetessé teszi a játékot, míg a szinte megfékezhetetlen alkotói szabadság a játékmenetet varázsolja egyénivé és klasszikussá - valahogy úgy, ahogy az új DOOM esetében is történt.

Pedig amúgy maga a játékmenet nem mutat sok újat. Mennünk kell előre és gyilkolni - amit tehetünk őrült módjára, pusztító sugárágyúval, vagy két gépfegyverrel a kezünkben egyszerre, de a sötétben lopakodva is, egyenként kiiktatva az őröket. A pályák nagy részén mindig van egy-két tiszt, akiket érdemes elsőként kinyírni, ha ezek meghallják ugyanis a lövöldözést, akkor azonnal erősítést hívnak- mi pedig ott vagyunk, hogy háromszor annyi katonával nézünk farkasszemet, mint előtte. Külön finomság pedig, hogy hősünk a melee takedownokat egy tűzoltófejszével hajtja végre, változatos ütéseket mérve ellenségeinkre. Ha például a tiszt a kezét hátratéve strázsál vigyázzban, akkor belevágva a fejszét a fickó csuklójába, odaszegezve azt a derekához, hogy még csak esélye sem legyen visszatámadni, majd utána töri el a nyakát, vagy vágja el a torkát.

Fegyvereink között korabeli stílusú, mégis különleges képességekkel felszerelt darabok találhatóak. Van pisztolyunk, kétfajta géppuskánk, shotgununk, gránátvetőnk, forgótáras gépágyúnk, lángszórónk és hamvasztónk - kézifegyvereink pedig fejleszthetőek is. Tehetünk rá robbanó, vagy felforrósított golyókkal teli tárat, távcsövet, új irányzékot, és még a fene sem tudja még, hogy micsodát - mindegyik három ponton fejleszthető, a küldetéseknél fellelhető weapon upgrade toolokkal. Külön kiemelném pedig, hogy a játékban van fejlődési rendszer, és automatikus fedezék is. Ha bebújunk egy doboz mögé, akkor hősünk meghúzza magát, egy kicsit arrébb osonva finoman kinéz mögüle, ha pedig kitartjuk a fegyvert, akkor ráhajol a tetejére, mi pedig már tüzelhetünk is.

A játék sajátossága, hogy életcsíkunk szakaszokra van osztva. Magától újratöltődni csak egy-egy szakasz tud, a teljes életcsík nem, azokat felvehető medkitekkel orvosolhatjuk, életünk és páncélunk pedig túltölthető - százról akár kétszázra is. Ilyenkor viszont lassan magától visszacsökken az eredetire, de a nagy összecsapások előtt mondanom sem kell, hogy mennyire hasznos tud lenni. Vicces dolog pedig, hogy klasszikus akciójátékhoz hűen a játék előre jelzi nekünk a nehéz részeket azzal, hogy fel tudunk venni egy rakat lőszert és életet. Ha ilyet találunk, akkor a következő szobában tuti, hogy lesz egy tucat náci, vagy néhány óriásrobot.

A történet két szálon fut. Először is ott van a németek elleni harc, melyben szórakoztatóan tömény lövöldözésben lesz részünk végig, másodszor pedig a főhős apja elleni kiállás, mely belső vívódásokkal, visszaemlékezésekkel kezdődik és a szülői ház meglátogatásánál csúcsosodik ki. Az akció és a dráma közötti időt pedig egy atom-tengeralattjárón üthetjük el. A hajó minden zuga bejárható, lehet beszélgetni a társainkkal, oldhatunk meg kisebb mellékküldetéseket a kedvükben járva, de néha csak szülinapozunk, vagy terveket szövögetünk velük. Aki pedig szeretné a játék egészét tökéletes aprólékossággal kivégezni, az innen érheti még el az Über Kommandant-küldetéseket, melyeket a tisztektől zsákmányolt Enigma-kódrészletekkel lehet elérhetővé tenni. Ezek egy-egy magas rangú katonai vezető meggyilkolásáról szólnak, és tökéletesen kitolják a játékidőt azok számára, akik nemcsak átrohanni akarnak az egészen, illetve itt van még a Vault is, mely a játék megjelenése után egy héttel élesedett - tartalma viszont legyen meglepetés. Mindenkinek az volt.

A játékelemek folyamatosan változnak. A történet elején egy tolószékben kezdünk, majd megkapjuk a páncélöltözéket, és végül a szuperkatona testét, ami megint, és már megint megvariálja egy kicsit a képességeinket. A páncéllal például tudunk dobbantani, így beütve a padlóba épített lejárókat, szervizajtókat, míg szuperkatonaként nekünk kell választanunk, hogy három különleges képességből melyiket akarjuk elsajátítani, és később használni. Kérhetünk gombnyomásra kinyíló gólyalábakat, melyek segítségével pillanatok alatt felmászhatunk a második emeleti folyosókra, vagy elérhetünk magasban lévő eszközöket, tárgyakat, de van romboló és mászós mód is. A rombolóval zárt ajtókat, megrepedt falakat tudunk átütni, míg mászva apró réseken férhetünk át, így jutva el új területekre. Játékmenet szempontjából egyébként mindegy, hogy melyiket választjuk, mert a pálya végét mindegyikkel ugyanúgy el lehet érni, csak a módszer változik - hozzáadva egy kicsit ezzel is az újrajátszási faktorhoz.

Multiplayer mód nincs a játékban, de nem is hiányzik. A Wolfenstein egy single player cím, ami így önmagában nyújt tökéletes élményt, ez viszont nem jelenti azt, hogy tökéletes is lenne. A játékban sajnos elég sok a darálás, ami főleg a végére tud fárasztó lenni, és ezt csak ritkán ellensúlyozza a családi dráma, vagy maga a cselekményszál változatossága. A fordulatok nagyon jók benne, két olyan rész is van a játékban, amitől le fog esni mindenkinek az álla, időnk nagy részét viszont azzal fogjuk tölteni, hogy húzzuk a ravaszt, és megyünk előre, mint egy tank. Ráadásul a játék sokszor feleslegesen is szívat minket. Míg néha olyan gyorsan átjutunk egy pályán, hogy azt sem tudjuk megmondani utána, hogy hol jártunk, addig máskor ötször, tízszer is neki kell rugaszkodni egyetlen szoba kitisztításának, akkora túlerőt szabadítanak ránk. Még jó, hogy bárhol menthetünk manuálisan, és a töltési idő sem nagy - ez azért megmenti a dolgot.

A látvány viszont elképesztő. A grafikáért az új DOOM-ban már bizonyított id Tech 6 motor felel, ami valami egészen brutális módon tudja életre kelteni a világot. A színek és a fények fantasztikusak, a felbontással konzolon sincs gond, a játék PS4 Prón 2560x1440-ben, PS4-en 1920x1080-ban, Xbox One-on pedig 1440x810-ben fut, illetve az 55-60 közötti fps is megvan, és akkor az átvezetők minőségéről még nem is beszéltem. Az csuklóból hozza a legmagasabb elvárásainkat, még ha csak 30fps-ben is. De ugyanígy nem lehet panaszunk a prezentációra sem, a pályatervezés, a helyszínek, a 60-as évek amerikai és náci hangulatelemeinek keresztezése mind profi munkára vall, talán csak a külső, füves-fás helyszínek minőségébe tudok belekötni, de abba sem szívesen. Mert még így is ver sok hasonló játékot.

A Wolfenstein II: The New Colossus összességében egy hihetetlenül hangulatos és rendkívül egyéni játék lett, ami elrugaszkodott ötleteivel olyan egyjátékos élményt nyújt, amit mindenkinek látnia kell. Hosszú, de nem kegyetlenül hosszú (én 13 óra alatt vittem végig csak a főszálat, és akkor még jönnek az epizódok), nehéz és tökéletesen ki tudja kapcsolni az embert - ilyennek kell lennie egy fontos single player címnek!

A játék PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg, valamikor jövőre pedig elkészül a Nintendo Switch-változat is. Mi Xbox One konzolon teszteltük.

Kapcsolódó cikkek

20.
Darksiders84
#19: Megjelenéskor első naposan vettem és kb egy hét múlva már eladtam miután végigvittem. Valószínűleg utána jöttek a javítások.
19.
csabuszflash
#4: Nekem sima ps4en teljesen jól futott minden. Patchelted? Mert kijött hozzá szerintem már több is.
18.
Ecneb
#7: Köszi, hogy a hozzászólásomból annyi jött le hogy 4 óra és nem az, hogy a story rohadtul rövid volt.
17.
Gykrizsi
Január, február tájékán biztosan beszerzem, nagyon érdekel, de sajnos most már nem volt rá keret, se idő.
16.
MzperXD
Hatalmas élmény volt! Kötelező darab!
Néha eltévedtem, nem találtam a jó irányt/megoldást, de lehet én vagyok a béna :)
Grafika rendben van és jó gépen megy gond nélkül.
14.
logic5
#7: Az örök klasszikust idézném. "ÜLJ LE, EGYES"
13.
ayreon
Nem lattam a cikkben, de igaz hogy csak 4gb-os vga-val indul el? Kicsit tulzasnak erzem...
12.
Macifasz
#7: Aha persze. Csak az átkötő videók hossza eléri a 3 és fél órát és még ha ne adj isten el is nyomtad őket, akkor sem érhettél a végére ennyi idő alatt. Még bébi fokozaton se. De azért próbálkozásnak nem volt rossz...ja de még is.
11.
Yanez
#7: Akkor biztosan elakadtál benne valahol, mert két óra alatt is kilehet tolni.
10.
vmiki88
#7: Te mindig ennyit hazudsz?
9.
KopyAti
#7: Jó sokat megérthettél a sztoriból! Így csak magaddal csesztél ki.
8.
Daks
#7: Még a nagyon easy-n is nehéz elképzelni, hogy 4 óra alatt ki lehet pörgetni. Mondjuk ha igaz, akkor nem sokat élvezkedhet vele, aki így nyomja, csak a speedrun meg a cutscene skip mehet. Egyébként a legtöbben 10-15 órát írnak - nekem 13-ba telt normálon, úgy hogy keményen megszenvedtem pár helyen. Van a statról screenshotod?
7.
Ecneb
Kellően hosszú történet? 4 óra volt végigvinni és csak 1 dolog nem tetszik benne, hogy minden volt csak nem kellően hosszú!
6.
Jó lett a teszt, rég olvastam ilyen klassz írást és teljesen meggyőztél vele, most már beszerzem XD

Úgyis szabad lesz a hétvégém, végre kicsit pihenek, azt szerintem nyomatok a régi idők kedvéért egy éjszakába nyúló hentelést, kajákkal a jobbomon.
Engem nem zavar a darálás, s mivel ahogy nézem megvan az újrajátszhatósági faktor többször elő lesz véve.

Főleg ha ez a csuklóba vésett fejsze ilyen fasza gyilkolásokat rögtönöz, nagyon szeretem az ilyen gyilkoló mozdulatokat.
Kőkemény klasszikus single player vonal, én az ilyen címekért élek.

Azért pedig köszönet, hogy leírtad a nácik tisztekről ezt a dolgot, s épp ezért én egyet se fogok kinyírni, hadd jöjjenek 10-szer annyian, én beléjük hasítom a lövedéket XD
5.
Adritt7
a ww2 multija baromi unalmas ...ha működik egyáltalán !!!
4.
Darksiders84
Nekem év fps 9 pont. Viszont ami zavart és érdekelne régi Ps4-en másnál is nagyon lassan töltött vissza és a videók is hihetetlenül akadoztak. Pron is ?
3.
logic5
#2: Azért a WWII kampánya qrva ütősre sikerült. Azt meg kell hagyni, ma vettem meg, holnaptól mehet a multi...
2.
Yanez
" ilyennek kell lennie egy fontos single player címnek!"

Pontosan! Én pl pont ezért nem akarok belekezdeni egyik CoD-ba sem, mert engem kizárólag a single érdekel, de az ugye nem arra van kihegyezve, míg itt maximálisan érezni lehet az egyjátékos kampányba öntött lelket. Utálom a darálást is, de ez az egyetlen olyan cím, ahol elnézem ezt, és széles vigyorral csinálom végig. :) Ha mondjuk az utóbbi Doom-ot raknának elém, azzal pont az ilyen hent miatt nem tudnék fél óránál többet nyomulni. A Wolfi viszont ezt pompásan képes tálalni!

Egyébként nagyon jó lett az írás!
1.
hedzsooo
OFF: 92+ órám az ELEX-ben, baromi hangulatos annak is a világa, a történet csak egyre jobban beszippant, nálam GOTY2017, a Piranha Bytes talán eddigi legjobb játéka nálam! :)

ON: A Wolfi 2 korábbi része is szépen összevolt kalapálva, mondjuk h 2017-ben a gyorsmentés opciót még ki kell emelni, mint pozitívum... Mindenestre majd ezt a részét is beszerzem, csak ennyi pénzt én sajnálok kidobni rá, így h kb. 20 óra alatt kijátszható (2 előző Wolfihoz is kb. 20 óra kellett nekem) és mondjuk az újrajátszhatósága is kissebb sokkal, mint pl. 1 ELEX-nek de persze ízlések + igények mindenkinél más-más.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...