Mega Man 11 teszt

  • Írta: zoenn
  • 2018. október 26.
A Capcom ezúttal a tősgyökeres rajongók kedvében jár a Mega Man 11-gyel. Csak a kézzel rajzolt látvány lett modernebb, a bitang nehéz játékmenet a harminc évvel ezelőtti állapotokat idézi. Készülj fel, mert kettétöröd a kontrollert!

Noha a harmincéves évfordulóra nem jött össze – az első Mega Man még 1987 decemberében futott be NES-re –, majdnem egy év csúszás után megérkezett a boltokba az ikonikus akcióhős következő számozott kalandja. Már évek óta rágták a rajongók a Capcom fülét egy igazi Mega Manért, ami érthető, hiszen az előző epizód még 2010-ben jelent meg. A designer, Keiji Inafune azóta lelépett a kiadótól, és rajongói pénzből rakta össze a Mighty No. 9-et, amely bebizonyította, hogy hiába van elég kreativitás egy fejlesztő agyában, egy kicsi és független csapatnál a spórolás nyomai és a buktatók előbb-utóbb a felszínre kerülnek. Sebaj, most a Capcom zseniális japán elméi olyan szerelmes levelet címeztek nekünk, amit megkönnyezünk. Gyönyörűségünkben és keserűségünkben.

Ha már volt dolgod Mega Mannel, egy csapásra nyeregben érzed magad. Visszatért a kíméletlen nehézség, az egymás sarkát taposó szívatós szakaszok, de a perfekt pályadesignt lehetetlen elvitatni a folytatástól. A Mega Man 11 hiába egy 2D-s platformer, a ritmusjáték titulus sokkal inkább illik rá. Egy pályát – beleértve a csapdákat és a kisebb-nagyobb bossokat – csak akkor gyűrhetünk le, ha sorozatos kudarcok árán bemagoljuk az egészet, és amikor kell, milliméterpontosan kivitelezzük a megfelelő ugrást, kitérést és lövést. A kihívás az, ami miatt a türelmes játékosok imádni fogják a Mega Man 11-et, és külön öröm, hogy a precíz játékmenet mellett minden eleme a helyén van, nincsenek technikai gondok. Jót tett a programnak az egy év extra fejlesztési idő.

De mit tehet a műértő újonc, ha még nem volt dolga ilyen régivonalas anyaggal? Választhatja az Easy módot, amelynél az elhalálozásnak nincs igazi tétje, nem kell az egész pályát újrakezdeni. Nem úgy, mint a normál vagy a hard nehézségi szinten – ez utóbbihoz már szinte emberfeletti idegek, doppingszerek használata és olyan türelem szükséges, amivel simán elmehetne a delikvens buddhista szerzetesnek. Alapjáraton tehát meg kell becsülnünk az életeink számát, hiszen egy apró hibának, megtorpanásnak is olyan következményei lehetnek, amitől a hosszú szakaszokat esélyünk sem lesz végigvinni.

A történet persze gyermekien blőd, mondhatni nem egészen szimbolizálja azt a fajta könyörtelenséget, ami a motorháztető alatt vár ránk. Ezúttal is a meg nem értett őrült tudós, Dr. Wily kelti a zavart, az ő ifjúkorával is megismerkedhetünk. A sorozat örökös főgenyája betör Mega Manék laboratóriumába és elrabolja barátainkat, a Robot Mastereket – szám szerint nyolcat –, nekünk pedig minden pálya végén meg kell küzdenünk az átmosott agyú robotokkal. A sorrend ránk van bízva, rögtön a bevezetés után olyan sorrendben szabadítjuk fel őket, ahogy csak jólesik. Persze a bossig tartó út sem fenékig tejfel, fifikás mezei robotok, kiborgállatkák, húsdaráló csapdák és sok más hasonló – legtöbbször idegesítő – figura vár csak arra, hogy megfékezze a kék páncélba bújt igazságosztót.

Kezdetben bitang nehéz dolgunk lesz, mert hiába debütált itt a hangzatos Double Gear System, azért mégis akkor leszünk kevésbé védtelenek, amikor a későbbi pályákon elcsakliztuk a legyőzött főellenfelek képességeit és fegyvereit. Alapjáraton Mega Man fut, ugrál, vetődik és lő, ahogy a csövön kifér. Olykor nagyobbat, ha van időnk feltölteni a lövés erejét. A Double Gearrel pedig egy időre lelassíthatjuk az időt, vagy növelhetjük a blasterünk sebzését, esetleg mixelve a kettőt. Ugyanez érvényes a főellenségektől megszerzett mordályokra is, ám páncélunk extra kunsztjait nem használhatjuk a végtelenségig, irtó gyorsan lemerülnek és csak az elpusztított ellenségek után felvehető energiákkal tölthetjük fel őket. Néhány menekülős szakasznál életmentő lesz a lelassított idő, de a bossok lövedékeit is kikerülhetjük így – rajtunk áll, hogy mikor vetjük be. Lehetőleg mindig, hiszen, ha sokáig nem sütjük el, akkor vészesen túlterhelődik, és sokkal több időbe telik, mire újra használni tudjuk.

És ha már bossok, mindenkinek van egy gyenge pontja, amit kihasználhatunk. Pontosabban, muszáj, mert e nélkül tehetetlenül nézzük, amint a derék Robot Master újra és újra a földbe döngöl. Nem meglepő módon, ugyanazokat a képességeket használhatjuk később, melyekkel pont ő szívatott minket a pályák végén. Tundra Man például egy vihart idéz a testéből, Block Man betondarabokat szór ránk az égből, Bounce Man helyszínén pedig színes lufikat kerülgetünk, de ha nem vigyázunk, olyan pályarészre pattanunk, ahol faramuci lövedékek várnak. Torch Man lángba borítja az egész kócerájt, és nem egyszer lángfal ered a nyomunkba, amely felperzsel mindent, ami az útjába kerül. Szóval lesz itt futás, nem is kevés. A bizonyos főellenség legyűréséhez legalkalmasabb fegyvert és képességet nem könnyű megtalálni, és persze a játékos sem ugyanolyan hatékonyan bánik az egyikkel, mint a másikkal.

Az a nyolc lineáris pálya kicsit karcsúnak tűnhet első olvasatra, de ne aggódjon senki, kellően hosszúak és alattomosak ahhoz, hogy az átlagosnál több időt töltsünk rajtunk. Például azért, mert a készítők az ellenőrzőpontokat nem restek egy nagy küzdelem utánra elhelyezni, így a minibossig tartó utat is végig kell szenvednünk újra és újra. Pedig iszonyúan élvezetes és változatos helyszínekről van szó, elszórt titkos helyekkel, trükkösen felépített platformokkal. Nyilván nem egyszerű végigszáguldani rajtuk, kapunk szívatást rendesen, de nagyon rendben van a felhozatal.

A pályák között a megszerzett krediteket különféle könnyítést adó cuccokra költheted, például extra életre, energiatartályra, vagy egy olyan robotmadárra, ami egy zuhanás után a grabancodnál fogva visszarepít az előző platformra. Bárhogy is van, a Mega Man 11 nehézsége legalább testreszabható, mindenki megtalálja a kihívást. A Hardcore mód persze minden segédletet kigyomlál, ha valaki szuicid hajlamú lenne.

Még mindig ritka manapság az olyan cím, amely a veterán játékosokat sem helyezi a margóra a szélesebb közönség végett. A Mega Man 11 megtalálta az egyensúlyt, aki fejlődni akar, fejlődhet, de az Easy mód lényegében a széria esszenciáját öli ki a játékból. Szenvedni kell, persze csak úgy, hogy közben tanuljon valamit az egyszeri gamer. Elképesztő, hogy milyen ugrásokat lehet kivitelezni a játékban, főleg, hogy hősünk robotkutyája, Rush még egy extra ugródeszkát is megidézhet egy gombnyomásra. Emellett az irányítás hűen követ minden egyes parancsot, hiszen egy ilyen cím esetében nagyon fontos az input lag mértéke - ez egyébként a tapasztalatok alapján PS4-en a legmagasabb.

Az újrajátszhatósági faktor amúgy is nagy, de milyen extráknak örülhetünk még? Ott van a Score vagy a Time Attack mód is, ha legmagasabb pontszámra vagy időre gyúrunk, mindez persze online ranglistával is kiegészül. Szóval rengeteg időt bele lehet ölni a Mega Man 11-be, főleg, ha még különböző kihívásokat is teljesítünk önszorgalomból: vidd végig a pályát minimális lövéssel vagy ugrással, lehetőleg időre, máris megmutatkozik, ki mondta fel a házi feladatot a legjobban.

A rajzfilmszerű grafika hűen idézi a klasszikus részek képi világát, és bár itt nincsenek pixelek, minden egyes textúra és animáció a helyén van, mégis olyan érzése van az embernek, mintha beröffentette volna a retrokonzolját. Hiába 2D-s az egész, olykor egy fél dimenziót csalnak a készítők a látványosabb effektek, robbanások miatt. Külön öröm, hogy minden platformon betonstabil 60 fps-sel száguld a játék, de ugye ennél nem lehet lentebb adni egy ilyen cím esetében. A zenék talán kevésbé fülbemászóak, mint egykoron, de nem lehet ok panaszra, a hangzás terén is jelesre vizsgáztak a Capcom öregjei.

A Mega Man 11 tehát kisujjból hozta azt, amiért a hagyománytisztelő, de végső soron amatőr csapatok odaadnák a fél veséjüket. Egy minden tekintetben régivonalas, ugyanakkor az újoncokat is mézesmadzaggal berántó platformerről van szó, amelyben tobzódhatnak az ügyes reflexszel megáldott játékosok, hiszen a három évtizedes lényeghez nem nyúltak. Ha elég bátor vagy, olyan sikerélményt kapsz a kitartásodért, ami nem múlik el olyan gyorsan, mint a műfaj könnyedebb darabjaiban. Büszke leszel magadra, hogy megcsináltad a pályát, ezért szenvedtél annyit, s ezért kellett új gumikupakot venni a kontroller analóg karjára, mert a nagy igyekezetedben elkopott az egész. Pofátlanul nehéz játék a Mega Man 11, de csak annyira, mint a műfaj aranykorában. Az újítások, ha nem is állítják a feje tetejére az alapokat, legalább működnek, de legközelebb kevesebb fan service-szel is beérném.

A Mega Man 11 PC-re, Xbox One-ra, PlayStation 4-re és Nintendo Switchre jelent meg. Mi az alap PS4-en teszteltük.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...