Insurgency: Sandstorm teszt

A pályafutását Source-modként kezdő Insurgency-franchise legújabb epizódjával sikeresen felnőtt az AAA-kategóriás lövöldék nyakára, és noha még mindig akadnak hiányosságok, összességében egy remek alkotással gazdagodtunk.

Sajátos utat járt be a New World Interactive fejlesztőcsapat az elmúlt évek során. A stúdió megalapítása előtt 2007-ben az egész Insurgency-franchise nem volt több, mint egy Source motorra letölthető mod Insurgency: Modern Infantry Combat néven. 2014-ben a készítők azonban úgy döntöttek, hogy megpróbálnak saját lábra állni, és a csapat kiadta az első önálló játékát, az Insurgencyt, mely alapjaiban változtatta meg az indie fejlesztésű lövöldékről alkotott képünket. Az elmúlt években a Day of Infamy címmel érkező világháborús kitérő után most ismét a modern kori hadviselés kapta a főszerepet, ezúttal viszont az amerikai-arab konfliktus helyett az arab felkelők és a szintén arab biztonsági erők összecsapásain van a hangsúly. A játék rajtját illetően nem alakultak rózsásan a dolgok; a 2016-os bejelentés után eredetileg 2018. szeptember 18-ra lőtték be a megjelenést, amit azonban el kellett csúsztatniuk. A kiadó hivatalos indoklása szerint nem várt optimalizációs problémákba futottak, illetve a bétából leszűrt információk alapján néhány pályát is újra kívántak tervezni. És hogy jót tett-e az alkotásnak végül a csúszás? Nos, azt kell mondanom, hogy bárcsak több AAA-s játék csúszott volna az elmúlt években három hónapot, ha cserébe ilyen mértékű javulást kaphatunk!

Kezdjük is talán ott, ami sokszor a legtöbbet árulja el egy játék minőségéről; a fejlesztők hozzáállásával. Sokatmondó, hogy a kapkodással és félkész munkával teli korai megjelenés helyett a játékot decemberig bétaállapotban hagyták, így akit érdekelt a dolog, az szeptember óta játszhatott vele, ha pedig a végső rajtig nem elégedett meg a minőséggel, akkor akár három hónap folyamatos játék után is visszatéríthette az eredeti vételárat. Ez már magában igencsak ritka jelenség, mint ahogyan az is, hogy végül tényleg remek optimalizációt kaptunk; míg a szeptemberi bétaverzió számos grafikai buggal rendelkezett, és hajlamos volt egy középkategóriás gépen még alacsony beállítások mellett is 30fps alatti értéket produkálni, addigra mindez már a múlté. A végleges verzió csak úgy szalad egy GTX 960 videokártya, 16 GB DDR3 RAM és egy i5-ös processzor társaságában, sőt, a maximális részletesség mellett sem elérhetetlen a stabil 60fps.

Egyébként ez azért is érdekes, mert az Insurgency: Sandstorm az Unreal Engine 4-et használja, azt a grafikus motort, amit többek közt a PUBG is, így igazán rémisztően hat, hogy a megfelelő szakemberek kezében mire képes a motor a látvány és a játékmenet fluiditásának terén egyaránt. A grafika részletgazdag, a remek fényhatások pedig az egésznek egy sajátos arculatot adnak, a vakítóan napos sivatagos utcákról egy-egy épületbe berontva a kontraszt és a kép élességének dinamikus változtatása tényleg olyan érzetet kelt, mintha mi is az események középpontjában lennénk. És akkor még nem is beszéltünk a látványos robbanásokról és a remekbe szabott hangeffektekről. Talán még egyetlen játékban sem találkozhattunk ennyire élethű hangokkal mind a fegyverek és lövések, mind pedig a járműveket illetően; felkelőként tényleg összeszorul az ember gyomra, amikor meghallja az amerikai hadsereg AH-64 Apache helikopterének mindent átsüvítő motorzaját.

Azt azért fontos hozzátenni, hogy a játék büdzséje még mindig az indie kategóriába pozicionálja az alkotást, ennek megfelelően természetesen a látvány azért nem mérhető mondjuk a Battlefieldet is mozgató Frostbite motorhoz. Leginkább úgy lehet leírni, hogy pont azt kapjuk, amire egy ilyen játéknak szüksége van; nem fogunk órákig gyönyörködni a játék nyújtotta meseszép világban, viszont kilépésünk oka sem valószínű, hogy a grafika lenne. Ráadásul a célnak megfelelő technológiai kivitelezéshez tökéletesen passzolnak a játékmeneti részek is. Az egységeink mozgása és irányítása nem olyan gyors és könnyed, mint mondjuk egy Call of Duty epizódban megszokhattuk, ugyanakkor távolról kerüli az ArmA-széria körülményes módszereit is. Lényegében egy, a korábbi epizódok által már némileg kitaposott ösvényre lépett az Insurgency: Sandstorm, mely a mainstream és a túlzottan is szimulációközpontú háborús játékok közt húzódó arany középút.

A fegyverek kezeléséről is valami hasonló mondható el; ha csípőből tüzelünk az automata fegyverekkel, aligha érhetünk el velük valamit, viszont azért nem is kell órákat tölteni egy-egy precíz lövés röppályájának kiszámolásával. Az Insurgency készítői lényegében rátaláltak az egyensúlyra realisztikus akció és a még teljes mértékben élvezhető játékmenet közt. Mivel azonban nem egy közönséges lövöldözős játékról van szó, hanem sokkalta inkább egy taktikai alkotásról, vessünk is egy pillantást a játék alaposan átgondolt, taktikázós részére: a csapatmunkára.

A játékmenetet az egyes meccsek elején kiválasztható különféle feladatkörök és felszerelések határozzák meg. A hadsereg gerincét a lövészek adják, akik az adott frakció leggyakoribb fegyvereivel indulhatnak a küzdelemben, ám speciális eszközökkel nem igazán rendelkeznek, cserébe viszont nincs megadva a létszám, a többi egy-két fős feladatkörrel szemben bármennyien besorolhatnak erre a pozícióra. Persze azért annyira nem érdemes ezt tenni, hiszen találhatunk érdekesebb szerepeket is; vannak, akik távolabbra alkalmas fegyvereket kapnak, mint például a mesterlövészek az akár hétszeres nagyítású távcsövekkel felszerelve, de akadnak olyanok is, akik elsődlegesen a csapat támogatására és fedezésére alkalmas nehéz géppuskákkal szerelkeznek fel. Más egységek a zárt terekben tudnak igazán érvényesülni, mint például a sörétes puskákkal felszerelt behatolók, vagy a robbanószerekkel bazírozó specialisták.

Az imént felsorolt kasztok ideális manőverezését elsősorban a fegyvereik határozzák meg, azonban nem beszéltünk még a két legfontosabb szerepről; a parancsnokról, aki többek közt dróncsapást, mustárgáztámadást, helikoptereket és légicsapást tud kérni a pálya adott pontjaira, illetve a rádiósról, aki a hátára rögzített adóvevővel képes összekötni a parancsnokot a támogatást szolgáltató bázissal. Pont emiatt a kommunikáció is remekül sikerült; nem vár el mindenkitől folyamatos egyeztetést minden apró mozdulat után, ám ha a szükség úgy hozza, kis szervezéssel hatalmas löketet adhatunk egy-egy közös rohamnak.

És itt kezdődik igazából a móka: nem mindegy, hogy mikor és hogyan hangoljuk össze az egyes támadásokat, tüzérségi csapással vagy dróntámadással akár az ellenséges csapat felét is elsöpörhetjük a 20-30 másodpercenként ismétlődő újraéledési hullámig, így támadóként sokkal könnyebb dolgunk lesz a fennmaradó időben elfoglalni a célobjektumot. Ha viszont egységeink szanaszét futkároznak, és nem kapnak időben észbe, akkor az ellenség ismét képes rendezni sorait, és a célpont körül olyan védelmi stratégiát alakíthatnak ki, amely támogatás nélkül szinte áthatolhatatlan.

A játék három jelentősebb játékmóddal várja a harcolni vágyókat. Az első a Co-op játékmód, melyben offline üzemmódban négy számítógép által vezérelt társunkkal, online módban pedig hét barátunkkal közösen dacolhatunk az ellenséges rohamok hullámaival. Ugyan a Co-op mód is teljesen élvezetes lett, ám az ellenfeleket kizárólag a számítógép irányíthatja, így nyilván vannak korlátok. Az egységek intelligenciája közel sem csapnivaló, ám gyakran használnak logikátlan megoldásokat, illetve a füst átláthatatlansága is nehezen kezelhető a számukra. A kompetitív küzdelmek során pedig a szokásos 5v5-ös felállással találkozhatunk, ám feltehetőleg nem fogunk sokat vesződni vele, mivel a játékmód igencsak kihalt, sok-sok percet kell várnunk a meccsek indítására.

A legnagyobb durranás egyértelműen a 16v16-os meccseket felvonultató multiplayer része a játéknak. A létszám ugyan elmarad a Battlefield-franchise 64 fős összecsapásaitól (hogy a 150 fős War of Rightsot már ne is említsük), ám a pályadesign és a metaszabályok egyértelműen erre a létszámra lettek belőve, így tökéletes teret kapunk a taktikai érvényesülésre és a folyamatos akcióra. A legtöbb játékosnak a Push játékmód örvendhet, melyben az egyik csapat folyamatosan védekezésre kényszerül, míg az ellenség minden egyes pontot hat újjászületési lehetőség keretein belül próbál elfoglalni. Találkozhatunk még a kevésbé leszabályozott Firefight móddal, mely során a térképen található ellenőrzési pontok többségét kell uralnia csapatunknak a győzelemért, illetve a nagyobb hadműveletek kedvelőinek ott a Skirmish, melyben egyszerre az egész pályán megoszlik a hadakozás - leginkább a Battlefield Conquest módjára emlékeztet, így lényegesen nagyobb szerepet kapnak a járművek is.

És ha már a járműveknél tartunk; az eredeti trailerekben többször is feltűntek mindenféle járgányok, melyek közül a játék jelenlegi verziójában sajnos csak a géppuskával felszerelt pick-upokat lehet irányítani, illetve a co-op pályák elején egy teherautó platóján is utazhatunk, de a helikoptereket és a különböző repülőgépeket csak a távolból szemlélhetjük. Az előzetesben feltüntetett tervekhez képest egyébként igencsak megnyirbáltak a játékot; korábban szó volt egy kurd katonanő életét bemutató egyjátékos kampányról is, ami elvileg a jelenlegi Közel-Kelet konfliktusait egy teljesen új megközelítésből mutatta volna be, ám ezt sajnos időközben elvetették.

De nem csak itt történtek visszalépések. A játék legnagyobb hibája egyértelműen a tartalom mennyiségében keresendő; olyan, mintha a technológiai húzásaikkal és szabályrendszereikkel megalkották volna az egyik legélvezetesebb FPS keretet, melybe aztán eléggé kevés tartalmat dobáltak bele. Ugyan a pályák tényleg hatalmasak lettek, és rendkívül jól passzolnak a legtöbb játékmódhoz, ám mégiscsak összesen hat darab van belőlük. A helyszínek közt egyébként találkozhatunk olajfinomítókkal, szétbombázott luxushotelekkel, sivatagos pusztaságokkal, baljós sikátorokkal, mecsetekkel és nagykövetségekkel egyaránt - szóval minden olyasmivel, ami a TV-ben látott híradók és akciófilmek alapján eszünkbe jutna a térségről.

Az animációkat illetően szintén nem felhőtlen a kép; csapattársaink futása némileg darabos hatást kelt, mi magunk pedig sokszor találkozhatunk különböző problémákkal, mint amilyen például a kezünk ideiglenes eltűnése. A matchmaking-rendszer kapcsán is érheti még kritika a játékot, hiszen egy kör lejátszása utána mindig manuálisan kell elindítani az újabb menetet, mely során sokszor kerülünk be olyan szerverre, ahol pont az utolsó másodpercek vannak csak vissza az adott összecsapásból. A játék mentségére szóljon, hogy a legtöbb ilyen problémát tényleg folyamatosan javítják a fejlesztők, illetve további jó pont, hogy az orosz játékosok külön régiót kaptak, így az európai szerveren nem visszhangzik folyamatosan az ember fülhallgatója a „cyka blyat” beordításoktól.

Összességében valahogy úgy lehetne leírni az Insurgency: Sandstormot, mintha a készítők megpróbálták volna elkészíteni a lehető legjobb multiplayer akciójátékot a hardcore játékosok számára úgy, hogy elvetettek minden olyan dolgot, amit nem szeretünk például a Battlefield-, és a Call of Duty-játékokból, de a mérsékelt költségvetés miatt sokszor azokat a tulajdonságokat sem tartották meg, amik miatt az előbbiek naggyá lettek. Nem kapunk lehengerlő grafikát, csak pont azt, ami kellhet egy ilyen játékban. Nem kapunk 64 fős világrengető összecsapásokat, csak pont akkorákat, amekkora még jól kezelhető a játék szabta kereteken belül. Nem kaptunk az épületeket elsöprő és az egész pályát teljesen átalakító fizikát, sem pedig hatalmas járműarzenált, mégis, nem volt még játék, ahol ilyen élményt nyújtott volna egy teherautóra szerelt géppuskával szitává lőni a sunnyogó ellenséggel teli házakat. Szóval azok, akik vevők a régebbi korszakok hardcore akciójátékainak modern változatára, azok garantáltan nem fognak csalódni az Insurgency: Sandstormban. Azok viszont, akik számára az autentikus játékmenet, a gördülékeny csapatmunka és az élménydús akció csak másodlagos a valós idejű sugárkövetés és battle royale-módok mögött, jobban járnak, ha más felé keresgélnek tovább.

Az Insurgency: Sandstorm jelenleg kizárólag PC-n érhető el - melyen mi is teszteltük -, ám még 2019 során várható a PlayStation 4-es és Xbox One-os verziók érkezése is.

3.
Glek
Nagyon megfogott a cucc, szerintem az elmúlt 6-7 évben az Overwatch volt az egyetlen multis játék ami megmozgatott. Ha valakinek van kedve csapatba verődve casual lövöldözni az szóljon. :)
2.
kopic
Darude: Sandstorm tesztetnek olvastam.
1.
Razielhu
Az első részt megkaptuk ugye ingyen, akkor kipróbáltam, de nem tetszett annyira csak a coop haverokkal ökörködve. Az angry bots custom szerverek újdonságot is nyújtottak :D
Viszont mostanában elővettem újra és eszméletlenül élvezem az egészet, hihetetlen szórakoztató tud lenni és meglepően izgalmas egy-egy ütközet és még mindig átlag 100an játszanak azzal is.
Szóval ha csak a színvonalat tudja tartani az előző résszel a Sandstorm, akkor egy durván jó játékot csaphattak össze!
Ha szerzek egy erősebb procit és egy vidkártyát egyből beszerzem ezt
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...