Lost Ember teszt

  • Írta: szlav
  • 2019. december 13.
Mi történik azokkal, akik előtt nem nyílik meg a mennyek kapuja? A Yanren törzs szerint néhányan állatok képében járják a földet, hogy újra szembesülhessenek a múltjukkal. Erre a sorsra jutott a farkas és az elveszett szikra is.

Bármennyire is furcsának tűnik, a Lost Ember egy klasszikus sétaszimulátor. Adott a békés utazás során elénk táruló történet és a szemkápráztató környezet felfedezése, a Mooneye Studios azonban egy határozott mozdulattal csavart még egyet ezen az egyszerű formulán. Nem a hagyományos belső nézetből ismerhetjük meg a gondos kézzel rajzolt világot, hanem egy vándorló lélek szemszögéből, aki farkasként, vagy egy tucatnyi más állat bőrébe bújva ölthet alakot. Ez az egyedi perspektíva pedig önmagában is elég ahhoz, hogy a Lost Ember egy igazán emlékezetes kalanddá váljon.

Az ősi Yanren spiritualitás szerint a halál után minden igaz lélek a Fény Városába jut. Vannak azonban néhányan, akik előtt nem nyílnak meg egyből a túlvilági kapuk – ezek a lelkek izzó, elveszett szikraként keresik a megváltáshoz vezető utat. A testi és a szellemi világ között pedig a lélekvándorok élnek, akik egy lábbal a fényben, a másikkal pedig a földi világban járnak. Egy ilyen lélekvándor szerepében fedezhetjük fel mi is a Yanren törzs elfeledett történetét, az út során pedig elénk tárul főhősünk és az őt követő idegen szikra múltja is.

Be kell ismernem, hogy az első pár órában nem igazán kötött le a múltba veszett törzs vontatottan kibontakozó legendája, ami vörös álomképekként vezette a cselekményt. A játék második felében viszont sokkal személyesebbé válik a hangvétel, és a sztori is kicsúcsosodik néhány érdekes revelációban, az utolsó fejezetekre pedig azon kaptam magam, hogy még az arctalan, többnyire teljesen ismeretlen árnyalakok sorsa is magával ragadott. Sajnos hiába vártam azt a kirobbanó érzelmi töltetet, ami miatt az ehhez hasonló művészi indie fejlesztések rajongója lettem, de ennek ellenére is szívesen lófráltam a színes diorámaként berendezett természeti paradicsomban.

Mert ugyan technikai szempontból valószínűleg senki nem dobna hátast a Lost Ember grafikai megoldásait látva, ezek az elnagyolt, baltával faragott formák mégis olyan ízlésesen lettek megrajzolva, hogy néhány helyszínen ténylegesen tátva maradt a szám. Talán a növényzeten és a kamera centrumában lévő állatokon látszik leginkább, hogy nem a részletgazdagság volt a grafikusok első prioritása, de ez egy pillanatra sem vesz el az összképből, hiszen ezeket a durva, vázlatszerű formákat jól összetartja az egységes művészi megvalósítás. Ez az egység pedig különösen fontos egy olyan címnél, ahol a környezet felfedezése ilyen kulcsszerepet játszik.

A nagyjából négyórás kaland során kívül-belül bejárjuk majd ezeket az idilli tájakat, mégpedig több, eltérő nézőpontból, hiszen a fejezetek közti továbbhaladáshoz szükségünk lesz a helyi fauna segítségére. Egyszerű farkasként sebesen átvághatunk az erdőn és mezőn, de akadnak olyan helyszínek, ahol a vakondokok, kacsák vagy éppen a szirti kecskék szakértelmére lesz szükségünk. Az apróbb állatkák utat találhatnak a földalatti járatokban, a madarak pedig szárnyra kelhetnek az égbe nyúló hegycsúcsok közt. Egy hal bőrébe bújva felfedezhetjük a vízalatti világot, a hatalmas bivaly vagy elefánt alakját öltve viszont áttörhetünk olyan akadályokon, amelyek a kis farkasnak zsákutcát jelentenének.

A játék végtelen könnyedséggel engedi a fajok közti váltást: ha egy pályaszakaszon csak egy bizonyos állat adottságaival juthatunk tovább, akkor biztosak lehetünk benne, hogy találunk belőlük néhányat a környéken. Innentől egyetlen gombnyomás, a farkasunk szelleme pedig vörösen szikrázó lélekenergiaként szállja meg a kiszemelt jószágot. Ahogy azt elképzelnénk, jócskán eltér a különféle fajok irányítása, de mégis pillanatok alatt ráérezhetünk erre. Érdekes megfigyelni, hogy az irányítást illetően játék még a hasonló állatok közt is különbséget tesz: egy kövérebb kacsával folyamatosan csapkodnunk kell a szárnyakat, ha a levegőben szeretnénk maradni, egy könnyű papagáj vagy büszke sas viszont elegánsan, erőfeszítés nélkül szárnyalhat. Náluk is könnyebb dolga van az apró kolibrinek, aki már szinte rovarként cikázik az égen, egy nagyobb szélcsapás viszont valóságos tornádóként érheti őt.

Elképzelhető, hogy csak én nem találtam a Yanren törzs történetszála és az állatokra fókuszáló játékmenet közti kapcsolatot, de mindvégig úgy éreztem, hogy a játék két egymással párhuzamos szálon halad, ezek a szálak pedig csak ritkán keresztezik egymást. Talán nem árulok el nagy meglepetést, hogy a farkas szerepet játszik az elveszett népcsoport történetében, de ez a sztori mégis olyan érzést keltett, mintha afféle utógondolatként készült volna a lélekvándorlás ötletéből fakadóan. Hasonlóan felemás lett a főszereplőnket kísérő szikra is, aki betölti az aktív narrátor szerepét is. Kis túlzással ő a játék egyetlen beszélő karaktere, így gyakran feltűnt, ha a hangjáték élettelennek, máskor pedig kifejezetten erőltetettnek hatott - sajnos elég gyakran éreztem ezt.

Minél jobban próbáltam elmerülni a játékban, annál nyilvánvalóvá vált, hogy a Mooneye egy nagyon erős koncepciót talált ki, de újra és újra elbuktak, amikor az alapvető játékmenet mögé mélyebb tartalmat próbáltak kerekíteni. A pályaszakaszokat néhol puzzle-szekciók és QTE-k „nehezítik”, ezek azonban sosem jelentenek mentális vagy ügyességi kihívást. Emellett minden fejezet során összegyűjthetünk egy rakás gombát, emlékfoszlányt, elveszett tárgyat, vagy fényesen izzó legendás állatot. Ezek mennyiségét nézve azt gondolhatnánk, hogy a játék vetekszik a klasszikus collectathonokkal, de mivel a gyűjthető tárgyaknak semmi funkciója nincs, ezért igazából nem is érdemes velük foglalkozni. Hiába próbálták tehát a fejlesztők mindenféle mellékes tennivalókkal inflálni a játékukat, ezek többnyire csak még jobban rávilágítottak arra, hogy hiányzik mögülük a tényleges, érdemi tartalom.

És végérvényben talán ez az üresség a Lost Ember egyetlen igazi hibája. A játékmenet és a sztori kezdeti disszonanciáját és a szinkron sutaságát könnyen meg tudom bocsátani, mint ahogy az itt-ott feltűnő aprócska bugokat is. Az igazi probléma ott rejlik, hogy a történet végére érve nem éreztem szinte semmiféle érzelmi katarzist, arra pedig főleg nem éreztem késztetést, hogy ismét nekivágjak a játéknak, hogy megpróbáljam összegyűjteni az elrejtett kacatokat. Ennek ellenére mégis azt mondom, hogy egy kisebb árleszállítás mellett bátran adjatok neki egy esélyt, mert az állatalakok felöltése pont annyira jó móka, mint amilyennek látszik!

A Lost Ember PC-n, PlayStation 4-en és Xbox One-on jelent meg, később pedig megérkezik Nintendo Switchre is. Mi a PS4-es változatot teszteltük.

4.
user101
A Titanic is kapott 11 oszkárt, még is elsüllyedt! :)
3.
atedolgod
#2: Mint amikor véletlenül ráfröcskölnek egy kis festéket a vászonra, majd megmagyarázzák hogy az az emberiség tragédiájának története, egy pár szegecselt bőrcsizma perspektívájából...
1.
Őrnagy
Pozitívum: kapott 97 díjat.
Negatívum: unalmas, semmitmondó, csúnya.
De akkor milyen szempotok alapján osztogatják a díjakat?
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...