Praetorians - HD Remaster teszt

A 2003-ban megjelent Praetorians a maga idejében joggal hihette magát a Római Köztársaság koronázatlan királyának, ám azóta a dicsősége megkopott, és ezen az Unreal Engine sem tudott már segíteni.

Abban az időszakban, amikor a Pyro Studios játéka megjelent, közel sem volt akkora hiány RTS-ekből, mint manapság, ám a Praetorians még így is képes volt kitűnni a felhozatalból. A Kalypso Media csapata idén látta elérkezettnek az időt, hogy a játékot leporolják, néhány részletében feljavítsák, és adjanak neki egy újabb lehetőséget a tündöklésre. Az biztos, hogy nem egyszerű feladatot vettek a nyakukba, hiszen a játék legtöbb erénye mostanra már jelentéktelenné vált, és megfakult, de még mielőtt elhamarkodott következtetésekbe bocsátkoznánk, nézzük is, hogy miként birkóztak meg a projekttel!

A Praetorians a történelem egyik legizgalmasabb korszakába repíti vissza a játékost, azokba az évtizedekbe, amikor a politikai főszerepet olyan államfők írták, mint Julius Caesar, Crassus vagy Kleopátra, és a csatamezőkön az egyiptomi, a római és a barbár népek harcosai küzdöttek meg egymással. A játék kampányában Kr. e. 59-től ragadhatjuk magunkhoz a stafétát, és vezethetjük győzelemre Caesar seregét a helvétek elleni összecsapásban, 20 izgalmas küldetéssel később pedig a Kr. e. 45-ben mi vethetünk véget a polgárháború könyörtelen vérontásának.

A játék a 2000-es évek közepén népszerű RTS-ekhez mérten egyáltalán nem maradt el az élmezőnytől, a környezeti adottságokat is kihasználható stratégiai lehetőségek, és a három, egymástól alapjaiban eltérő harcmodorral rendelkező frakció a megannyi speciális egységgel tökéletes alapot adott a sikerhez vezető úthoz. Volt azonban a játéknak két olyan tulajdonsága, melytől joggal várhatták a fejlesztők, hogy a toplisták élére repítsék őket.

Az alkotás egyik legérdekesebb ilyen újítása a játékmenetben rejlett; annak ellenére, hogy egy keményvonalas RTS-ről beszélünk, egy másodpercig sem kellett bajlódnunk a bázisunk építésével és fejlesztgetésével. A játékosnak nem kellett megtervezni, hogy hová építi a kaszárnyákat, nem kellett begyűjtenie a nyersanyagokat, és nem kellett minden egyes meccs kezdetén végigzongoráznia ugyanazokat a lépéseket. Ehelyett már az első pillanatban fejest ugorhattunk a csatába, az egyetlen fontos „nyersanyag” pedig nem más volt, mint a dicsőség. Na meg persze a játékos ideje…

A pályákon ugyanis elszórtan kisebb városkákat találhattunk, amit egy őrposzttal magunkénak tudhattunk, és ha odaküldtünk székelni egy hadvezért - akit egyébként az ügyesebb közkatonák közül tudtunk előléptetni -, akkor máris elkezdhettünk egységet toborozni. Az alapvető alakulatok, mint az íjászok, lándzsások, vagy a mezei légionáriusok nem kerültek semmibe, míg az erősebb katonák - például a lovasság, az elit pretoriánusok, vagy a núbiai íjászok - már megköveteltek egy-két dicsőségpontot. Annak érdekében, hogy ilyen pontokat gyűjthessünk, ügyesen kellett kicsikarni a rendelkezésre álló egységeinkkel az apró kis győzelmeket, így aztán a martalócok helyett egyre több veteránt is a csatába küldhettünk.

A másik vonzó tulajdonság pedig a látvány volt. A Praetorians a saját korában olyan volt, mint a stratégiai játékok cirkuszi látványossága. A 3D-s grafika és az aprólékos animációk magasan rávertek a mezőnyre. Ahogyan egy komplett katonai parádéval ért fel, amikor a seregben a katonák egymáshoz igazodva irányt váltottak, vagy amikor a legendás teknősbéka-alakzatba álltak be a légiósaink… az egyszerűen meseszép volt.

De kell-e mindez nekünk felújítva? A játék megjelenése óta közel 17 év telt el, és az imént felvázolt erősségek manapság már nem elegendőek ahhoz, hogy a játék kitűnjön a felhozatalból. Mostanra már tucatnyi olyan RTS jelent meg, ahol a játékos nincs arra kényszerítve, hogy küldje a parasztokat a búzaföldre vagy a bányába, és építkezzen olyan gyorsasággal, mintha csak egy dél-koreai StarCraft-bajnokságra készülne. Ráadásul a grafika felett is jócskán eljárt az idő, szóval az biztos, hogy nehéz művelet lesz a játékot 2020-ban csalogatóvá varázsolni.

Sajnos a Kalypso Media sem birkózott meg maradéktalanul a feladattal. A legnagyobb újítás az, hogy a komplett játékot átültették az Unreal Engine-re, viszont aki áll-leejtő látványra számít, az csalódni fog. Szinte minden téren van némi javulás, de csak kis mértékben. A textúrák egy picit élesebbek, az animációk egy picit gördülékenyebbek, a színek egy picit élénkebbek, és így az összhatás is csak egy picit kedvezőbb. Viszont legalább a felbontást feljebb húzhatjuk.

A játékmeneten sem sokat csiszoltak a fejlesztők, így megmaradt a legtöbb olyan apróság, ami már hajdanán is roppant bosszantó volt. Az egységek továbbra is nehezen találják a megfelelő irányt, gyakran mennek máshová, mint ahova küldtük őket, és a csata még mindig nehezen követhető. Ráadásul vannak olyan hiányosságok is, amelyek egyszerűen elfogadhatatlannak tűnnek. Ilyen például aaz érintetlenül hagyott, 240p körüli felbontású átvezető videók és intrók, illetve az, hogy harc közben hiába kattintunk támadáskor az ellenséges egység textúrájára, az mintha ott sem lenne, muszáj eltalálnunk a fejük felett lebegő apró ikont.

A harc ábrázolása sem öregedett túl szépen; ha egy légióban 30 katonánk van, és megtámadunk vele egy 16 fős íjász alakulatot, akkor a 30-ból 16-an harcolnak, míg a többiek csak bámészkodnak mellettük, és passzivitásukkal csökkentik a csapat sebzését is. Illetve a kiegyensúlyozottságon sem sokat javítottak, ha az AI képességeit vesszük alapul, akkor tízből tíz alkalommal az a csapat nyer, melynek soraiban több a római, és kevesebb az egyiptomi katona.

Persze azért megvan ennek a visszafogott felújításnak a pozitív oldala is; a gépigény szinte elenyésző, a töltési idő még egy másodperc sincs, és végre az olyan kompatibilitási glitcheknek is búcsút inthetünk, mint az alapverzió esetében a modern videokártyákon hiányosan megjelenített víz volt. A stúdió további nagydobása, hogy a játéknak picit átalakítják, lényegében kontrollerbaráttá teszik az irányítását, mivel a tervek szerint még 2020-ban ellátogat majd PlayStation 4-re és Xbox One-ra is. Az már más kérdés, hogy ezzel a megkopott külcsínnel hány konzolos érdeklődését fogják majd felkelteni.

Szóval összességében eléggé felemásak az érzéseim a Praetorians - HD Remasterrel kapcsolatban. Egyrészt az tényleg remek, hogy a felújításnak hála ismét gond nélkül kipróbálhatjuk magunkat az ókori hadvezérek szerepében, és a jelenleg akciósan 16,99 eurós ár sem olyan vészes talán (bár az eredeti Praetorians is megvásárolható a Steamen, jelenleg 4,99 eurós áron).

Ugyanakkor a játék ütőkártyáit felemésztette az idő vasfoga, a látványosság köddé vált, és az apró hibák is megmaradtak. Ilyenformán aligha lehet benne bízni, hogy túl nagy sikerre számíthatnának a fejlesztők, ami miatt a multiplayer szavatossága is megkérdőjelezhető. Jelenleg a konkurencia minden téren képes többet nyújtani, gondoljunk csak a felépítésében kísértetiesen hasonló Ancestors Legacyre, mely rendszerint 10 euró környékén tanyázik a boltokban. Egy RTS játék fejlesztése manapság nagyon kockázatos, viszont a Praetorians rendelkezett annyi tartalékkal, hogy a remaster helyett egy alapjaiban felújított és korszerű remake-kel akár még nyugodt szívvel ajánlható alkotás váljon belőle. A jelenlegi felállással viszont még a rajongóknak is érdemes alaposan megfontolni a vásárlást.

A Praetorians - HD Remaster jelenleg kizárólag PC-n érhető el, ám a játék még az idei év során elrajtol PlayStation 4-en és Xbox One-on.

1.
anr96
Már az eredeti demójával többet játszottam, mint más teljes játékkal és aztán az egyik első játék volt amit megvettem eredetiben. Többször végigtoltam, utoljára olyan 1,5-2 éve, teljesen maxon egy kis driveres okosítással nekem még bőven vállalható, sőt még egészen pofásnak is mondanám.

Azért 20€-ért nem ugrok fejest, mert még úgy járok vele, mint az AoEII-vel. Inkább felrakom az eredetihez a modokat és megvárom míg ez lemegy 5€ alá.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...