Dragon Ball Z: Kakarot teszt

A Dragon Ball Z: Kakarot esetében egy félig-meddig nyílt világú akció-szerepjátékkal akad dolgunk, amely tökéletes alapokat fektet le az anime jópofa leképzésének. A tipikusan verekedős játék tesókkal szemben itt határozottan nem az egy-egy elleni küzdelmek vagy a tag team jellegű ütközetek kapnak főszerepet, így a résztvevők erősségei egyáltalán nem kiegyensúlyozottak. Ó, nem: a műfajnak hála a Kakarot harcrendszere bátran beint ennek! Egyik pillanatban látványosan a túlélésért küzdünk egy kemény bossfight keretében Raditz ellen, egy másik ponton pedig egyértelmű favoritként látványos csapásokkal verjük el aktuális ellenfelünket. Mégis akad izgulnivaló, hiszen a folyamatosan változó erőviszonyok szerves részét képezik az elmesélt sztorinak.

Azért akadnak elemek a tagküzdelmekből is: a Namek/Dermesztő-saga környékén két plusz karaktert is vihetünk magunkkal a csapatunkban. Az ő bőrükbe ilyenkor közvetlenül nem bújunk bele, de support támadásokat kérhetünk tőlük a normál csépelés közben, továbbá lekötnek valamennyi ellenfelet a ránk támadók közül. Hármunk speciális támadásait összehangolhatjuk, és egy hatásban és vizuálisan is eléggé csúcs kombót tolhatunk. Habár a lehetséges társak csoportja szűkös, a képességeik kellően különbözőek ahhoz, hogy érdemes legyen váltogatni közöttük.

Amennyiben harcba keveredünk, alapvetés, hogy szabadon repkedünk a pályán, és nagyjából az összes cselekvés előhozható egy, maximum kettő gombbal – ugyan léteznek kombók, de ezek használata nem szükséges a hatékony haladáshoz, inkább iszonyatosan látványos, cool extraként érdemes rájuk tekinteni. Az animékből ismert kitérés és blokkoló manővereket természetesen bevethetjük, haladhatunk folyamatosan rövid távolságokat portolgatva, egy-egy pillanatra előbukkanva, majd közvetlenül feltűnve ellenségünk mögött, és persze ki-repüléssel is odacsaphatunk.

Az ellenünk indított nagyobb svungokat és effekteket érdemesebb egyébként is inkább valahogy kikerülni, semmint blokkolni, hiszen utóbbi hatására azért beszedünk némi sebzést - a záporozó ki-lövedékre pedig javasolt külön figyelni. Az ilyen harci mozdulatokat egyrészt a karakterek körül megjelenő vörös aura, vagy a majdani csapásaik helyét jelölő indikátorok leplezik le, ezeket időben felismerve ütősen tudunk reagálni rájuk, például egy hátbakerülős teleporttal és megszakítással. Repertoárunkban szerepel kitérés, távolsági ki-támadás, közelharci ütés és a ki-töltés, emellett a bal bumperrel aktiválhatjuk hőseink erősebb képességeit, mint a Kamehame. A bal ravasz a blokkolás, a jobb bumperrel a partiban szereplő karakterek képességeit lőhetjük el, míg a jobb ravasszal az átváltozásokat hozhatjuk elő. Utóbbiak életerőt fogyasztanak, így a sorozatban látottak alapján is érdemes a megfelelő pillanatokban elsütni őket, hiszen képtelenek leszünk örökké fenntartani őket.

Összességében a harcrendszer messze nem a legkomplexebb azok közül, amit Dragon Ball-játékokban láttam, viszont talán a legközelebb áll az animékben látottakhoz - lenyűgöző! Engem már az első komolyabb, Raditz elleni küzdelem is megvett kilóra, többször is beletört a bicskám, a próbálkozások révén viszont egyre jobb lettem: hihetetlenül eltalálták azt az adok-kapok dinamikát, amit a TV-ben is láttunk. Ahogy haladunk előre a történetben, természetesen sorra jönnek az ikonikus, élvezetes küzdelmek, rengeteg szereplő szemszögéből élhetjük át sorsfordító összecsapásaikat, viszont már 4-5 óra játékban töltött idő után nyilvánvalóvá válik, hogy az open world véletlenszerű szörnyei, a töltelék saibamenek és koponyarobotok bizony egysíkú, könnyű és idegesítő ellenfelek csupán. 

Ahhoz, hogy a harcokban megfelelően helytállhassunk, különböző módon tápolhatjuk magunkat. Elsősorban elérhető képességeinket kell fejlesztenünk, ezt a nyílt pályákon található, színes gömbök összeszedésével tehetjük meg, amelyek kvázi fizetőeszközként funkcionálnak. További kunsztokat a fő- és mellékküldetések, valamint az edzés segítségével érhetünk el. A folyamatos tréning mellett elengedhetetlen a megfelelő táplálkozás is, azt pedig Goku és társai magas szinten űzik: a pályákon mindenféle ehető növényekre lelhetünk, illetve majdnem minden állatot (beleértve a dinókat is) megfoghatunk a húsukért cserébe.

Ilyenkor nincs más teendő, mint elvinni az alapanyagokat egy tanult szakácshoz (khm, Chi-Chi), aki egy vagy több fogást készít belőle, amellyel többperces buffokra tehetünk szert. Magunknak is süthetünk ezt-azt a tábortűz mellett, de azért az mégsem olyan. Emellett beszerezhetünk gyógyító tárgyakat is, ha a harcban inkább a blokkolást preferáljuk, vagy nehezen térünk ki a területre ható effektek elől.

A végigjátszás során persze rengeteg karakterrel összefutunk a Dragon Ball és a Z cselekményéből, néha irányítva, gyakran mellékküldetéseket teljesítve velük, a találkák révén pedig a szokványos jutalmak mellett úgynevezett Soul Emblemeket kapunk. Ezeket a közösségi rendszerben használhatjuk fel, ahol hét tematikus közösséget kell kiépítenünk: ilyen a Z-harcosok köre, a kalandorok, az istenek, a szakácsok, a szerelők, a notórius edzők és a felnőttek csapata. Minden megszerzett karakteremblemhez megtalálható ez a hét érték, őket lehelyezve a közösséget jelző táblára további bónuszokat kapunk.

Egy-egy közösségen belül is kialakíthatunk tematikus csapatokat, amivel további buffokat kapunk jutalomként. Első kombónak nyilván kézenfekvő az Apa-fia kapcsolat, amelyet Goku és Gohan Z-harcos táblán való szerepeltetése miatt kapunk, de a megtért gonosztevőket lehelyezve is extrák járnak. Minden karakterhez tartozik továbbá egy szint, amelyet a jutalomként kapott kacatnak tűnő tárgyakkal tudunk növelni, Zseniális Teknős például boldogan zsebeli be a végtelen mennyiségű felnőttmagazint, amelyet kalandjaink során találunk.

A Dragon Ball Z: Kakarot emellett tartalmaz egy rakás tennivalót és felfedeznivalót, azonban mire ezeket megkapjuk, már jócskán több, mint 10 órát bele kellett tegyünk a játékba, és csak a későbbi sagák környékén érezzük úgy, hogy a teljes tartalommal játszhatunk végre. Emellett a repetitív trash-mob küzdelmek és a sekélyes gyűjtögetés mellett akadnak minijátékok is, cserébe ezek sem túl komplexek. Amik a játék mellett szólnak mégis, azok a mellékküldetések és a slice-of-life elemek, ezek a hátukon cipelik az anyagot. A nosztalgikus, könnyed, humoros szálak miatt tehát nem érdemes lemondani a Kakarotról, mert itt elég sok olyan szereplővel interaktálhatunk, akikkel más játékok nemigen foglalkoznak.

A külsőségeket az Unreal-motor hajtja meg, a karakterek, animációk és akciók ütősen néznek ki, azonban a pályák meglehetősen csupaszok és egyhangúak, ebbe igazán tehettek volna több energiát - igaz, akad pár fontosabb helyszín és épület, amit végre bejárhatunk 3D-ben is. Muzikális fronton rengeteg ismerős dallamot hallhatunk így vagy úgy újrahangszerelve, azonban egy adott területen hamar irritálóvá válik a loopolt zene. A szinkront én mondjuk kapásból átkapcsoltam japán nyelvűre, így azt nem vizsgáltam meg, hogy az angol nyelvű fordítás milyen minőségű, de elméletileg a szokásos hangok tértek vissza ott is.

Ez a Dragon Ball-szerepjáték összességében egy csiszolatlan gyémánt. A Z-sztorit számtalanszor láttuk már, ott azonban kevés figyelem jutott a harcokon kívül másra – itt csillagos ötösre teljesít a Kakarot, vigyorogva-nosztalgiázva figyeltük a barátnőmmel a cselekményt a kanapéról. A nevesebb, izgalmasabb ütközetek szintén lélegzetelállítók, de az átvezetők legtöbbször csak az okés kategóriába férnek bele. A minijátékok és a gyűjtögetés faék egyszerűségű, a végtelen számú, inkább idegesítő kisebb ellenfelek lezúzása pedig megszakítja az amúgy meglehetősen badass, ki hajtotta repkedést. Kicsit több munkával egy mindenki számára ütős cím lehetne a Kakarot, így azonban egy könnyed RPG, amely inkább csak a sztori rajongóinak ajánlott és annak, aki nem akar háromszázvalahány anime-epizódot megnézni.

A Dragon Ball Z: Kakarot PC-n, PlayStation 4-en és Xbox One-on elérhető. Mi az alap Xboxon teszteltük.