Empire of Sin teszt

1920, Chicago. A város a velejéig romlott, a szeszcsempészet virágzik, az utcákon számos banda küzd egymással az irányítás megszerzéséért, a csatákba pedig most mi is beleszólhatunk, méghozzá rengeteg ólommal karöltve.

John Romero neve nem ismeretlen a videojátékiparban, hiszen annak idején az id Software égisze alatt olyan játékokat hozott tető alá John Carmackkel, mint a Wolfenstein 3D vagy épp az első két Doom. Idővel viszont a különféle nézeteltérések miatt megbomlott a sokak által imádott duó kapcsolata, ennek folyományaként pedig Romero lelépett, és egy új stúdiót alapított. Ez volt az Ion Storm, ahol ismét meg akarta reformálni az FPS műfajt, azonban a sokat halasztgatott Daikatana végül akkora kritikai és anyagi bukás lett, hogy sokan a mai napig a világ egyik legrosszabb játékaként emlegetik. Ezt követően a fejlesztő elvonult a rivaldafényből és kisebb projekteken kezdett el dolgozni, hogy aztán a 2019-es E3-on, szinte a semmiből bejelentse az Empire of Sint, ami nem is állhatna messzebb a fejlesztő korábbi diszkográfiájától, amelyben belső nézet helyett egy körökre osztott taktikai menedzserjátékban álmodták meg a 20-as évek ólom áztatta és szesztilalom sújtotta Chicagóját.

A feleségével együtt alapított Romero Games új játékában tehát a bűnözés kapja a főszerepet, a legfontosabb célunk pedig az általunk kiválasztott vezér hatalomra juttatása lesz, amihez rengeteg lehetőséget kapunk kézhez. Elsőként azonban beszéljünk a főszereplőkről, akik egytől egyig egyediek, sajátos bónuszokkal és történetekkel. Egyesek a szeszcsempészetre kapnak előnyt, míg mások a bordélyházakra, valaki a lőfegyverekkel bánik jól, más pedig inkább a késekre szavaz, így érdemes már az elején eldönteni, hogy milyen irányba akarunk haladni a játékidő alatt és ez alapján választani a 14 önként jelentkezőből. Mellélőni nemigen tudunk, hiszen mindenki eredményes valamiben, ráadásul a játék nehézsége remekül skálázható, így szinte bárkit eljuttathatunk a csúcsra, méghozzá komolyabb erőfeszítés nélkül.

A felhozatal egyébként elég változatos, számos ismertebb arc közül mazsolázhatunk, de akadnak olyanok is, akiket direkt a játékhoz hoztak létre, így színesítve tovább a repertoárt. Külön poén, hogy egyiküket, Elvira Duartét John Romero dédanyjáról mintázták, aki a 20-as években ugyancsak bepróbálkozott a kicsit illegálisabb lehetőségekkel, amiket csak egy komolyabb lottónyeremény megnyerése után hagyott maga mögött teljesen. Bárkit is válasszunk, arra készüljünk fel, hogy a többiek ellenfélként térnek majd vissza, de így legalább már tudhatjuk, hogy ki miben erősebb, vagy épp gyengébb, amit aljas módon kihasználhatunk.

Miután kiválasztottuk a számunkra leginkább szimpatikus főnökjelöltet, egy kocsiban találjuk magunkat, amiben a sofőrrel beszélgetve kaphatunk további infót a kialakult helyzetről. A beszélgetések alatt időnként választhatunk is pár válaszlehetőség között, amikkel egyedi mederbe terelhetjük a társalgásokat, így úszva meg egy komolyabb összecsapást, vagy pont ellenkezőleg, így haragítva magunkra mindenkit. Miután kiszálltunk a kocsiból, kezdetét veszi a tutorial, ami pár percben elmagyarázza az alapokat, de szerencsére később sem hagy teljesen magunkra. Ennek hála nem nehéz belerázódni a játék, csak az első pár sokkot kell túlélni, amiket rendszerint a különféle statisztikai menük okozhatnak.

Amint ez megvan, már indulhatunk is felfedezni a virtuális Chicagót, ami remekül hozza a 20-as évek miliőjét. Külön kiemelném az éjszakai városképet, ami elképesztően gyönyörű lett, sokszor minden teendőmet hátrahagyva csak róttam az utcákat fel-alá, és élveztem a hangulatot. Ha kigyönyörködtük magunkat, akkor ideje, hogy megvizslassuk a helyszínt madártávlatból is, hiszen ilyenkor alaposan megváltozik a látkép. Ez lenne a valódi stratégiai nézet, ahol pár kattintással bármit elérhetünk, és ami a legjobb, hogy mindegyik épületről látjuk, hogy éppen ki irányítja őket. Ilyenkor egyébként utazhatunk is, azaz nem kell megvárnunk, míg a város egyik szegletéből átsétálnak hőseink a másikba.

A többes szám nem véletlen, hiszen egyedül nagyjából esélytelenek lennénk a rivális bandákkal, vagy épp a jarddal szemben. Ha teszünk-veszünk, küldetéseket és akciókat hajtunk végre, vagy csak növekszik a bankszámlánk, akkor idővel hírnevet szerzünk, aminek hála feltűnhetnek olyan arcok, akik szívesen csatlakoznának hozzánk a jobb élet reményében. Összesen tízen tartozhatnak a bandánkba, és természetesen mindenki egyedi statisztikákkal és felszereléssel rendelkezik, de ezeket később bármikor módosíthatjuk, ráadásul a különféle talenteknek hála erősíthetjük is őket, akárcsak főhősünket. Érdemes azonban megfontolni, hogy kit veszünk fel, mert egyesek nem kedvelik egymást, ellenben ha igen, akkor további bónuszokat adnak a kis csapatunk számára. Szintén nem elhanyagolható még a morál és a lojalitás sem, amiket érdemes magasban tartani, mert a boldog gengszter a legjobb gengszter.

Ha a képességeket rendbe vágtuk, akkor irány a feketepiac, ahonnan szinte bármilyen fegyver, vagy egyéb használati tárgy beszerezhető. Ugyan a különféle összetűzések alatt is zsákmányolhatunk ezt-azt, de a komolyabb cuccok, főleg a játék első szakaszában, csak innen érhetőek el. Jó tudni, hogy nem csak vásárolhatunk a portékákból, de el is adhatunk, így a felhalmozott és jóval gyengébb felszereléseket sem kell őrizgetnünk, hanem pár kattintással pénzzé tehetjük őket. Ez utóbbi, azaz a gyors elérés az egész játékra igaz, bármilyen statisztikát, vagy egyéb információt elérhetünk a HUD-ról, és nem kell folyamatosan mindenféle almenüben kotorászni a megfelelő eredmény érdekében.

A csapat tehát kész, pisztolyok a zsebben, szóval indulhatunk, hogy felfedezzük a bűnös várost. A játék teljesen szabad kezet ad nekünk, azaz szinte bármit csinálhatunk, egyedül csak a bankszámlánk aktuális egyenlege az, ami határt szabhat. Olykor azért kapunk véletlenszerű küldetéseket, sőt, egy főbb történetszálat is felgöngyölíthetünk, de ezek nem eléggé egyediek és gyakran ismétlődnek, így idővel inkább csak megyünk a saját fejünk után. Talán egy komolyabb kampány elfért volna a játékban, mert így könnyen kiismerhetővé válik, ami eléggé aláás az újrajátszhatósági faktornak. Persze nem muszáj teljesíteni őket, de abban az esetben elesünk a jutalomtól, amikkel tovább erősíthetjük a birodalmunkat. Ha azonban végleg megunnánk a feladatlistánkat, akkor is akad majd dolgunk bőven, hiszen a biznisz sohasem áll meg, és folyamatosan a konkurencia előtt kell járnunk.

Ennek érdekében a térképen körbenézve láthatjuk, hogy ki, hol és milyen üzletet birtokol, amiket bármikor megszerezhetünk tőlük. Ha elég keménynek érezzük magunkat, akkor berontunk az ajtón, majd miután felvettük a tökéletes taktikai pozíciókat, betámadhatjuk az ellenfeleket. Ilyenkor egy négyzetrácsos taktikai nézetbe kerülünk, ahol különféle képességekkel kell az ellenséget hidegre tennünk. Minden karakterünk két akciópontból gazdálkodik, amiket használhatunk mozgásra, támadásra és skillekre, utóbbiakat azonban nem tudjuk egymás után sokszor használni, várnunk kell pár körig, mire újra bevethetjük őket. A fedezékekről sem kell lemondanunk, azaz tipikus körökre osztott összetűzéseket kapunk, amibe beletartozik az idegesítő random faktor is, ami ugyancsak tiszteletét teszi. A találati arány néha elég érdekes dolgokat produkál, nem egyszer fordult elő velem, hogy pár centire az ellenségtől és 90 százalék feletti eséllyel csak vaktában puffogtattam, ami azért kissé megmosolyogtató. Ilyenkor mindig a Csupasz Pisztoly-féle fedezékharc jut eszembe, de úgy tűnik, hogy ez már a műfaj sajátja, szóval aki irtózik az ilyenektől, az készüljön fel.

Ha végeztünk a vérontással, és mi kerültünk ki győztesen a buliból, akkor eldönthetjük, hogy miként is végezze az éppen megszerzett létesítmény. A leginkább javasolt opció rendszerint az átvétel, aminek hála onnantól kezdve a mi üzletünkként funkcionál, így termelve nekünk a pénzt. Ha azonban el akarjuk rettenteni a többieket, akkor kifoszthatjuk, felgyújthatjuk, vagy épp le is rombolhatjuk a helyet, ahová így bármilyen másik épületet felhúzhatunk. Bárhogy döntünk, az hatással lesz a megítélésünkre, így találva támogatókat, vagy épp ellenségeket. Utóbbiak egyébként bármikor megpróbálhatják visszavenni tőlünk az elkobzott helyeket, amiket őrség felállításával erősíthetünk meg, de ugyanitt fejleszthetjük is az ingatlant, amivel további profitot termelhetünk. Ha elég sok helyet betámadunk, akkor idővel megjelenik az ügyeletes banda vezére, akivel egy asztal mellett beszélgethetünk el és dönthetünk, hogy miként rendezzük el a nézeteltérést. A diplomácia amúgy is fontos eleme a játéknak, de az ólom sokszor meggyőzőbb erővel bír, mint egy üres kézfogás, amit bármikor felrúghatnak ellenünk. Jobb a békesség, szóval érdemes mindenkit kinyírni.

A tartalom tehát a helyén, a látvány azonban már hagy maga után némi kívánnivalót. Távolról szemlélve az eseményeket a játék elképesztően jól néz ki, ha viszont ráközelítünk az akciókra, akkor kilóg a lóláb, akarom mondani, a lófej. Az ellenfelek folyamatosan ismétlődnek, ráadásul a mozgási animációk is kissé furcsára sikeredtek, jó példa erre a játék elején autóban ülő főszereplőnk, aki folyamatosan a beletáplált öt másodperces nézelődést ismétli. A szinkron sem az igazi, sok esetben nem is kapunk belőle, ha pedig mégis, akkor a borzalmas szájmozgás okoz majd rémálmokat. Cserébe viszont a zenék remekül hozzák a maffiamiliőt, bár kissé furcsa, hogy mindenféle következetesség nélkül csendülnek fel. Előfordult, hogy a hatalmas öldöklések közepette lágy dallamokra küldtünk mindenkit a másvilágra, máskor pedig egy sima asztali beszélgetés alatt fokozza a tempót.

Szintén problémás még az ellenfelek mesterséges intelligenciája, illetve annak hiánya, mivel többször találkoztam olyan szerencsétlennel, aki mindenféle fedezéket maga mögött hagyva inkább kiállt a tér közepére, várva a halált. Ezért aztán bizonyos helyzetek megoldása felettébb egyszerű, még komolyabb nehézségi szinten is, ami jócskán kiöli a kihívást a játékból. Ugyancsak komoly gond a számos bug jelenléte, amiknek hála nem egyszer kellett visszatöltenem korábbi játékállásokat, de sajnos a fagyásokat sem ússzuk meg, cserébe a játék legalább nem tölt sokat és elég gyakran ment, de így sem kellemes, mikor kidob az élményből, méghozzá szó szerint.

Az Empire of Sinen nagyon érződik, hogy egy kis csapat nagy játéka, akik hiába rakták bele szívüket, lelküket, a végső simításoknál elfogyott a muníció. Ez azért is fájó pont, mert maga a játékmenet kellően mély és érdekes, a hangulat pedig rögtön beszippantja az embert, ráadásul, ha épp működik, akkor remekül hozza a „csak még egy bankrablás” érzést, aminek hála órák hosszat elveszhetünk a 20-as évek alvilágában. Egyelőre azonban ez még bőven egy visszautasítható ajánlat, de ha később a hibák nagy része kigyomlálásra kerül, akkor már a műfaj szerelmesei is bátran tehetnek vele egy próbát, mert a gengszterkedés még sosem volt ennyire szórakoztatóan részletes.

Az Empire of Sint mi PC-n teszteltük, de emellett megjelent még PlayStation 4-re, Xbox One-ra és Nintendo Switchre is.

1.
shorty123
kár érte, pedig nagyon vártam :(
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...