Miért játszunk? Élvezzük az adrenalint, amikor vért izzadva sikerül legyőzni az ellenséges csapatot, hogy aztán beírhassuk a közös chatbe, hogy „GG EZ”? Egy öt-hatszáz órát felölelő, epikus kalandra vágyunk, amit aztán nem akarunk befejezni, mert olyan volna, mintha kiürülne az életünk? A saját gyerekkorunkat akarjuk visszakapni, vagy épp a gyermekünkhöz akarunk kapcsolódni valami olyanon keresztül, amit ő is szeret?
Akármi is legyen a motivációnk, általában teljesíteni akarunk valamit, elérni egy célt, amit a játék jelöl ki nekünk. Ezzel az iránnyal ment szembe tavaly a Townscaper, amelyben kedvünkre építgethettünk egy városkát, akár végtelenül is, de ha belegondolunk, ide sorolható az eredeti Minecraft is, ami mindenféle iránymutatás nélkül dobott be minket a kockás homokozóba. És ezt a kategóriát képviseli a Toukana Interactive is a Dorfromantikkal.
Ez a játék olyan, mintha fognánk a Carcassone-t vagy a Catan telepeseit, felmarkolnánk egy adag lapkát, majd a kezedbe nyomnánk, hogy „Hajrá!” Nincs szabály, nincs elvárás, nincs végcél, semmi, csak építs egy világot, ahogyan jónak látod. Jó, ez persze teljesen nem igaz, bizonyos – mondjuk úgy – irányelvek vannak, de nem ketyeg egy óra melletted, nem tudsz veszíteni, és gyakorlatilag rossz lépésed sem lehet.
A Dorfromantikban többféle játékmódot találunk, de a lényeg mindig ugyanaz. Kapunk egy halom lapkát, amelyeken különféle tájtípusokat találhatunk (erdőt, folyót, gabonamezőt, várost, sínt), ezeket pedig egy hatalmas világban pakolászhatjuk le kedvünkre. Oldalt mindig látjuk, miféle elemek jönnek, azokat kedvünk szerint forgathatjuk, aztán ha megtaláltuk a tökéletes helyet számára, lehelyezzük.
Általában nincs semmiféle megkötés, még arra sem kell ügyelnünk, hogy azonos tájegység azonos oldallal találkozzon – ha erdőt raknánk a tó mellé, egyszerűen átalakul a víz széle, hogy lekerekedjen. Ez alól csak a vasút és az egyenes vagy kanyarodó folyószakaszok képeznek kivételt, azok nem tudnak csak úgy belefutni a „semmibe”. De ezen túl, hogy mit építünk, annak voltaképp csak a saját szépérzékünk szab határt.
Ha ez a nagy szabadság nem lenne ínyünkre, a játék nem hagy magunkra minket teljesen. Teljesíthetünk például kihívásokat, amiket a program mindig számol a háttérben, így akkor sem kell elkeserednünk, ha egy kör alatt nem sikerült valamelyiket elvégeznünk. Ha leraktunk X számú mezőt, vagy összegyűjtöttünk Y mennyiségű pontot, újfajta lapkák lehetnek a jutalmaink, esetleg különös színezetek, amik új külsőt kölcsönöznek kis lapkavilágunknak. Ez az egyik módja, hogy olyan újdonságokra tegyünk szert, mint egy malom vagy egy kishajó, de olykor a pályán is felbukkannak a távolban különleges lapok, amiket elérve feltárul az a küldetés, amit teljesítenünk kell, hogy megszerezzük, és később is összetalálkozhassunk vele.
Törhetünk a legmagasabb pontszámra is, minden lehelyezett lapka ugyanis valamennyi pontot ér: a legtöbbet természetesen az, amikor egy csempét minden oldalról a megfelelő szomszéddal építünk körbe. Egyes csempék egyedi feladatokkal is érkeznek, amelyek általában a játék előrehaladtával nehezednek – például azt kérik, hogy egy erdő álljon legalább bizonyos mennyiségű fából, vagy konkrét számú házzal kell várossá bővítenünk a csempén látható vityillókat. Vannak úgynevezett zászlós kihívások, amelyek pedig egy-egy nagyobb tájegység teljes lezárását várják el. Ezek teljesítéséért extra pontokat kapunk, ami nemcsak a ranglétrán mutat jól a nevünk mellett, de ezekért kapunk újabb és újabb lapkákat is.
A klasszikus játékmódban negyven véletlenszerű csempéből áll a paklink, ha ezek elfogynak, véget ér a játék – de még ekkor sem vesztettünk, hiszen minden gond nélkül átválthatunk kreatív módba, hogy ott már tényleg mindenféle korlát nélkül építgessük tovább világunkat. Sőt, ott még olyan eszközöket is kapunk, amelyekkel csempéket is másolhatunk, és akkor nem a randomgenerátor kegyelmére leszünk bízva, amikor pontosan tudjuk, hogy mire lenne szükségünk a tervünk tökéletes megvalósításához.
A nehéz mód szintén negyven lapkával indít, ám a játék közben kapható kihívások nehezebbek, míg a gyors módban huszonöttel kezdünk, de a szabályok más tekintetben változatlanok. A havi játékmódban előre meghatározott beállításokkal veselkedhetünk neki az építkezésnek. Az egyéni módban pedig magunknak határozhatunk meg szinte mindent: milyen gyakran forduljanak elő bizonyos elemek, legyenek-e küldetések, azok bonyolultságát is beállíthatjuk, és ha megvan, még egy seed-kódot is generál a játék, amit átküldhetünk egy barátunknak, ha összemérnénk lapkapakoló képességeinket.
A Dorfromantikban könnyű elveszni, a jó értelemben. Alsó hangon körülbelül húsz perc egy menet, de könnyedén szerzel új lapkákat a kezdőkupacodhoz, azzal pedig szépen tud hízni a játékidő is. Észre sem veszed, és már egy órája ülsz a játék előtt. Ezt a belefeledkezést szolgálja szinte minden: a kellemes kinézetű lapkák, az andalító zene, a tehénbőgés vagy a gőzmozdony-pöfékelés a háttérben.
Bizonyos szempontból nézve a Dorfromantik nem is játék, hanem inkább egy relaxációs gyakorlat, ahol nem sürget az idő, ahol nem tudsz tévedni. Itt nincs győzelem vagy vereség, itt csak az alkotás élménye van, annak az öröme, ahogy menet közben megálmodott világ kibontakozik a szemed előtt. Emiatt kicsit nehéz is játékként értékelni, hiszen ez a fajta időtöltés nem jön be mindenkinek – ahogy például a felnőttszínezőt sem szereti mindenki –, de ha valaki nyitott rá, akkor remek választás lehet. Segít lelassulni kicsit, kikapcsolódni, és nem kell a vereségtől sem tartanunk benne. Csak engedjük meg magunknak, hogy elmélyedjünk benne.
A Dorfromantik PC-re jelent meg.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.