Vietnam még mindig maga a pokol, nincs ez másképpen most se, kellemes blues zene kíséretében csapunk a ferdeszemű kommunista dzsungelporontyok közé, azaz ezúttal városi környezetbe helyezve a haddelhaddok gócpontját.
Pterodon csapata közel két éve, egy napsütéses tavaszi napon robbant be a köztudatba a Vietcong nevű FPS-ükkel, amely több kiegészítő-csomagot is megélt (egy boltit és két ingyenes expanziót), ezekkel több mint egymillió eladott példány tudatában bonthattak pezsgőt a készítők. A közvéleményt igencsak megosztotta a játék, kétségtelenül hangulatos alkotás kerekedett ki belőle, de a megjelenés után jópár hónappal mondhatta el magáról a cucc, hogy száz százalékos, mivel korábban csak úgy hemzsegett a zavaró bugoktól.
A patcháradat után már bőven megérte a pénzét, érthető át, hogy a fejlesztők csakhamar előálltak a folytatással, teljesen új köntösben, de a régi megszokott játékmenetet meghagyva, azaz felejthető küldetéscélokat elhanyagolva, a lényeg továbbra is az, hogy eljussunk a pálya egyik végéből a másikba, közben eszeveszettül darálva a ránk rontó sárgák tömegein. Nem mondom, mindez a lanyhatag szórakozáshoz elég, de hosszú távon inkább nézünk más elfoglaltság felé – de 2003 tájékán, amikor még nem voltunk ellátva nyakig Vietnámos akciójátékokkal – tökéletesen elég volt a sikerhez, de most alaposan fel kell kötnie az alsóneműt, ha nem akar csúfos uninstallal végződni. Elsőre kicsit ódzkodtam a stuff letesztelésétől, mivel az előzetes kedvcsinálok nem igazán nyerték el tetszésemet – pár hétig porosodott a főszeri íróasztalán – aztán az évi végi uborkaszezonra és az előző részre való tekintettel úgy döntöttem adok neki egy esélyt. Gyakran hozok rossz döntéseket…
Háborúzni a legnagyobb tévedés, ami valaha is érheti az érintett államokat, ennek ellenére még manapság se érték fel ésszel a nagyhatalmak fejesei, hogy egymásnak essenek, hogy az USA-nak mi célja volt egy nagyrendekkel elmaradottabb országban rendet tenni a hatvanas évek végén, még ma is rejtély, a magam részéről én az akkori haditechnika gyakorlatban való „tesztelésében" látom az indokot az amcsik részéről, hiszen 'Nam csak egy apró lépcsőfok lett volna a kommunista fertő ellen vívott háborúban, az igazi ellenfél még mindig derék Szovjetúnió volt számára. Ám ebbe a lépcsőfokba is beletört a G.I. Joe-k foga, hiszen az elmaradott gerillaharcmodor győzedelmeskedett a tökéletesnek hitt éra felett. Ezt az elkeseredett küzdelmet megszámolhatatlanul sok játék szemléltette már, több-kevesebb sikerrel a Vietcong mindmáig sokaknak maradt az etalon, de ezt a megtisztelő címet a második részre nem sikerült megőrizniük. A történettel még nincs is nagy gond, mivel az egész kellemesen indul: egy füstös kis bordélyházban ébredünk, mellettünk az ágyon egy könnyűvérű helyi cafka fekszik, ám minket szólít a kötelesség, az eltávnak vége, jelenésünk van a parancsnokságon. Rögtön meg is kapjuk a feladatunkat, egy civilt kell elkísérnünk a városban tartandó összejövetelre, ahová mi is hivatalosak vagyunk, az állófogadáson kezünkbe vehetünk egy karcsú borospoharat is. A mulatságnak hamarjában vége szakad, ugyanis az utcákat a vietkong özönli el, mi pedig futhatunk az életünkért. A játék két kampányt kínál, az elsőben egy amerikai különleges alakulatának tagjába bújunk, a másodikban pedig az észak-vietnámi haderő egyik katonájának sorsát vehetjük kezeink közé. Az időpont 1968, a Tet offenzíva ideje. Mint már említettem főleg városi ütközetekben veszünk részt, ami sajnos kihagyott ziccer a Pterodon részéről, elvégre az előző epizód nagy pozitívuma volt a perfekt dzsungelharc megvalósításra, erről most lemondani kényszerülünk.
Természetesen most sem egyedül kell nekiveselkednünk a pályáknak, ám csapattársaink nem arra szolgálnak, hogy megkönnyítsék dolgunkat, éppen ellenkezőleg, többször beleakadnak valamilyen tereptárgyba, érthetetlen módon eltűnnek, vagy csak egyszerűen belegyalogolnak az ellenség tűzébe, amely magasabb nehézségi fokokon rögtön a küldetés végét jelenti. Apropó küldetés, hiába vannak kitűzött feladataink, amiket végre kell hajtani, az igazi megpróbáltatások azonban kimerülnek a többszörös túlerő legyakásán, noha élvezetes csetepatékról – okos MI hiányában le kellett mondanom. Még az esetleges döntésekről, válaszutakról is le kell mondanunk, a képernyőn lévő radaron mindig tudni fogjuk merre menjünk, már aki eltévedne a gyakorlatilag teljesen lineáris útvonalakon. A cucc hiába tuszkolta belém töretlenül a háborús feelinget, valahogy az egész túl erőltetetten jött össze, ebből az következik, hogy a Vietcong 2 nem több egy szimpla shooternél.
Megközelítőleg 50 fegyvert vehetünk kezeinkbe, ebbe a számba beletartoznak az amerikai hadifelszerelés gyöngyszemei ugyanúgy, mint a szovjet gyártású, megbízhatóság szempontjából még az ellenfél kínálatánál is jobb dióverők. Ellenben, hogy újabb, valósághűbb hangokat nélkülöznünk kell, mivel egy-két kivételtől eltekintve, azokat az első részből hozták át. Mivel single játékórák szempontjából sem mutat kiemelkedő teljesítményt a stuff, egyhamar rá fogunk fanyalogni a többjátékos összecsapásokra szokásos játékmódok (DM, TDM, CTF) keretein belül, 64 játékosnak teret adva egyszerre, vagy akár a kooperatív lehetőségeket kihasználva. Jó ha pár küzdelmet lezavartam így, valahogy nem füllött a fogam rá, hogy hosszabb távon is nekiüljek, valahogy innen is hiányzik az eredetiség.
Új grafikus motor ide vagy oda, én bátran rá merem mondani az összképre, hogy elkeserítő. Aláírom, hogy az engine kezeli a fejlett shadereket és a különböző mappingokat, de valószínűleg a szegényes és ötlettelen pályaszerkesztésnek köszönhetően puritán kinézet mosolyok vissza ránk a monitorokról. Lehet, hogy az előző rész részletgazdag dzsungeleiben kaptam el a maláriát, de számomra az is sokkalta előnyösebb, mint amivel most kell beérnünk. A karaktermodellek gyatrák, mozgásuk valahogy nem emberi, mintha idióta fabábuk lennének. A kíméletlenül betartott határidőnek tulajdonítom, hogy a kód teljességgel optimalizálatlan, hardverügyileg korrektül megtámogatott erőgépemen is hajlamos volt megálljt parancsolni, ám ismerőseim tapasztalataira hagyatkozva, szerényebb, ám az ajánlott konfigurációt bőven meghaladó masinákon olykor már teljességgel játszhatatlan sebességet produkált, holott a szegényes látvány ezt végképp nem indokolja. Örültem volna, ha a játék zenei része némi deja vu érzést keltett volna bennem, hiszen az első epizód e téren kiemelkedőt alkotott anno, jobbnál jobb lincencelt muzsikát hallgathattunk, amikor két misszió között a táborban mulattuk az időnket. Nos valami égbekiáltó baromságnak érvényt szerezve a játék zenei producere úgy gondolta, hogy a zenei felelősöknek most maguknak kell valamilyen, a régi slágerekre hajazó darabokat összehozni, ami sikerült is, csak éppenséggel tizedolyan élményt szolgáltatva, mint mondjuk egy Jimmy Handix nóta. Egyéb zörejek tekintetében azért hozza az elvárt minőséget, leszámítva a gyatra fegyverropogást, de a szinkront, a környezetek hangjait nem érheti panasz, ugyanakkor elismerés se nagyon.
Szapulni, mint látjátok, rendesen tudok, ellenben dicsérni már kevésbé. Mivel a szeretet ünnepének tájékán vagyunk, úgy gondoltam mégis erőt veszek magamon és próbálok némi pozitívum után kutatni, hátha azzal rózsásabb bizonyítványt állíthatok ki. Ha valaki nem olyan kényes ízlésű, mint amilyen jómagam, annak még lehet, hogy tetszeni is fog az elcsépelt háborús atmoszféra, ideig-óráig, ha szerencsétek van addig pont kihúzza, míg véget nem ér a single kampány. Aztán legyen valakinek bátorsága még kipróbálni a multi-részt. Ha tényleg apait-anyait beleadtak volna a programba és valami letisztult, rovartalanított engine-t raktak volna alá, kicsit taktikusabb intelligenciával felvértezve, némi odafigyeléssel párosulva akár egészen remekül elszórakoztuk volna vele így az év végén, ám mindez egy teljes értékű második részhez igenigen kevés. Őszintén sajnálom a nagy előd rajongóit, hogy a második rész megvásárlásával kicsit pofára estek, a régi hangulatot – a teljesen más környezetnek hála – még részletekben sem találják. Töretlen lelkületi Vietnámos cuccok kedvelő bepróbálkozhatnak vele, szigorúan csak óvszerrel!
A patcháradat után már bőven megérte a pénzét, érthető át, hogy a fejlesztők csakhamar előálltak a folytatással, teljesen új köntösben, de a régi megszokott játékmenetet meghagyva, azaz felejthető küldetéscélokat elhanyagolva, a lényeg továbbra is az, hogy eljussunk a pálya egyik végéből a másikba, közben eszeveszettül darálva a ránk rontó sárgák tömegein. Nem mondom, mindez a lanyhatag szórakozáshoz elég, de hosszú távon inkább nézünk más elfoglaltság felé – de 2003 tájékán, amikor még nem voltunk ellátva nyakig Vietnámos akciójátékokkal – tökéletesen elég volt a sikerhez, de most alaposan fel kell kötnie az alsóneműt, ha nem akar csúfos uninstallal végződni. Elsőre kicsit ódzkodtam a stuff letesztelésétől, mivel az előzetes kedvcsinálok nem igazán nyerték el tetszésemet – pár hétig porosodott a főszeri íróasztalán – aztán az évi végi uborkaszezonra és az előző részre való tekintettel úgy döntöttem adok neki egy esélyt. Gyakran hozok rossz döntéseket…
Háborúzni a legnagyobb tévedés, ami valaha is érheti az érintett államokat, ennek ellenére még manapság se érték fel ésszel a nagyhatalmak fejesei, hogy egymásnak essenek, hogy az USA-nak mi célja volt egy nagyrendekkel elmaradottabb országban rendet tenni a hatvanas évek végén, még ma is rejtély, a magam részéről én az akkori haditechnika gyakorlatban való „tesztelésében" látom az indokot az amcsik részéről, hiszen 'Nam csak egy apró lépcsőfok lett volna a kommunista fertő ellen vívott háborúban, az igazi ellenfél még mindig derék Szovjetúnió volt számára. Ám ebbe a lépcsőfokba is beletört a G.I. Joe-k foga, hiszen az elmaradott gerillaharcmodor győzedelmeskedett a tökéletesnek hitt éra felett. Ezt az elkeseredett küzdelmet megszámolhatatlanul sok játék szemléltette már, több-kevesebb sikerrel a Vietcong mindmáig sokaknak maradt az etalon, de ezt a megtisztelő címet a második részre nem sikerült megőrizniük. A történettel még nincs is nagy gond, mivel az egész kellemesen indul: egy füstös kis bordélyházban ébredünk, mellettünk az ágyon egy könnyűvérű helyi cafka fekszik, ám minket szólít a kötelesség, az eltávnak vége, jelenésünk van a parancsnokságon. Rögtön meg is kapjuk a feladatunkat, egy civilt kell elkísérnünk a városban tartandó összejövetelre, ahová mi is hivatalosak vagyunk, az állófogadáson kezünkbe vehetünk egy karcsú borospoharat is. A mulatságnak hamarjában vége szakad, ugyanis az utcákat a vietkong özönli el, mi pedig futhatunk az életünkért. A játék két kampányt kínál, az elsőben egy amerikai különleges alakulatának tagjába bújunk, a másodikban pedig az észak-vietnámi haderő egyik katonájának sorsát vehetjük kezeink közé. Az időpont 1968, a Tet offenzíva ideje. Mint már említettem főleg városi ütközetekben veszünk részt, ami sajnos kihagyott ziccer a Pterodon részéről, elvégre az előző epizód nagy pozitívuma volt a perfekt dzsungelharc megvalósításra, erről most lemondani kényszerülünk.
Természetesen most sem egyedül kell nekiveselkednünk a pályáknak, ám csapattársaink nem arra szolgálnak, hogy megkönnyítsék dolgunkat, éppen ellenkezőleg, többször beleakadnak valamilyen tereptárgyba, érthetetlen módon eltűnnek, vagy csak egyszerűen belegyalogolnak az ellenség tűzébe, amely magasabb nehézségi fokokon rögtön a küldetés végét jelenti. Apropó küldetés, hiába vannak kitűzött feladataink, amiket végre kell hajtani, az igazi megpróbáltatások azonban kimerülnek a többszörös túlerő legyakásán, noha élvezetes csetepatékról – okos MI hiányában le kellett mondanom. Még az esetleges döntésekről, válaszutakról is le kell mondanunk, a képernyőn lévő radaron mindig tudni fogjuk merre menjünk, már aki eltévedne a gyakorlatilag teljesen lineáris útvonalakon. A cucc hiába tuszkolta belém töretlenül a háborús feelinget, valahogy az egész túl erőltetetten jött össze, ebből az következik, hogy a Vietcong 2 nem több egy szimpla shooternél.
Megközelítőleg 50 fegyvert vehetünk kezeinkbe, ebbe a számba beletartoznak az amerikai hadifelszerelés gyöngyszemei ugyanúgy, mint a szovjet gyártású, megbízhatóság szempontjából még az ellenfél kínálatánál is jobb dióverők. Ellenben, hogy újabb, valósághűbb hangokat nélkülöznünk kell, mivel egy-két kivételtől eltekintve, azokat az első részből hozták át. Mivel single játékórák szempontjából sem mutat kiemelkedő teljesítményt a stuff, egyhamar rá fogunk fanyalogni a többjátékos összecsapásokra szokásos játékmódok (DM, TDM, CTF) keretein belül, 64 játékosnak teret adva egyszerre, vagy akár a kooperatív lehetőségeket kihasználva. Jó ha pár küzdelmet lezavartam így, valahogy nem füllött a fogam rá, hogy hosszabb távon is nekiüljek, valahogy innen is hiányzik az eredetiség.
Új grafikus motor ide vagy oda, én bátran rá merem mondani az összképre, hogy elkeserítő. Aláírom, hogy az engine kezeli a fejlett shadereket és a különböző mappingokat, de valószínűleg a szegényes és ötlettelen pályaszerkesztésnek köszönhetően puritán kinézet mosolyok vissza ránk a monitorokról. Lehet, hogy az előző rész részletgazdag dzsungeleiben kaptam el a maláriát, de számomra az is sokkalta előnyösebb, mint amivel most kell beérnünk. A karaktermodellek gyatrák, mozgásuk valahogy nem emberi, mintha idióta fabábuk lennének. A kíméletlenül betartott határidőnek tulajdonítom, hogy a kód teljességgel optimalizálatlan, hardverügyileg korrektül megtámogatott erőgépemen is hajlamos volt megálljt parancsolni, ám ismerőseim tapasztalataira hagyatkozva, szerényebb, ám az ajánlott konfigurációt bőven meghaladó masinákon olykor már teljességgel játszhatatlan sebességet produkált, holott a szegényes látvány ezt végképp nem indokolja. Örültem volna, ha a játék zenei része némi deja vu érzést keltett volna bennem, hiszen az első epizód e téren kiemelkedőt alkotott anno, jobbnál jobb lincencelt muzsikát hallgathattunk, amikor két misszió között a táborban mulattuk az időnket. Nos valami égbekiáltó baromságnak érvényt szerezve a játék zenei producere úgy gondolta, hogy a zenei felelősöknek most maguknak kell valamilyen, a régi slágerekre hajazó darabokat összehozni, ami sikerült is, csak éppenséggel tizedolyan élményt szolgáltatva, mint mondjuk egy Jimmy Handix nóta. Egyéb zörejek tekintetében azért hozza az elvárt minőséget, leszámítva a gyatra fegyverropogást, de a szinkront, a környezetek hangjait nem érheti panasz, ugyanakkor elismerés se nagyon.
Szapulni, mint látjátok, rendesen tudok, ellenben dicsérni már kevésbé. Mivel a szeretet ünnepének tájékán vagyunk, úgy gondoltam mégis erőt veszek magamon és próbálok némi pozitívum után kutatni, hátha azzal rózsásabb bizonyítványt állíthatok ki. Ha valaki nem olyan kényes ízlésű, mint amilyen jómagam, annak még lehet, hogy tetszeni is fog az elcsépelt háborús atmoszféra, ideig-óráig, ha szerencsétek van addig pont kihúzza, míg véget nem ér a single kampány. Aztán legyen valakinek bátorsága még kipróbálni a multi-részt. Ha tényleg apait-anyait beleadtak volna a programba és valami letisztult, rovartalanított engine-t raktak volna alá, kicsit taktikusabb intelligenciával felvértezve, némi odafigyeléssel párosulva akár egészen remekül elszórakoztuk volna vele így az év végén, ám mindez egy teljes értékű második részhez igenigen kevés. Őszintén sajnálom a nagy előd rajongóit, hogy a második rész megvásárlásával kicsit pofára estek, a régi hangulatot – a teljesen más környezetnek hála – még részletekben sem találják. Töretlen lelkületi Vietnámos cuccok kedvelő bepróbálkozhatnak vele, szigorúan csak óvszerrel!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.