Fullasztó dél-kelet ázsiai dzsungelben vagyunk, bakancsunk talpa folyton beleragad a sárba a rizsföldeken, fülünk mellett moszkitók zümmögnek, a helyi milicisták minduntalan lőnek ránk, amint meglátnak (persze mi nem látjuk őket). Tanulatlan földművesekhez képest igen pontosan. Csak nyeljük a vizet, folyton izzadunk és a legváratlanabb pillanatba rogyunk össze holtan egy kósza találattól. Egyáltalán miért feni a fogát erre a 42 négyzetkilométeres földi pokolra három privát katonai szervezet is, akik készek egymás torkának ugrani érte? A Gray Zone Warfare 2024 áprilisában startolt el a Steam Early Access kínálatában, ám a számos bug és technikai probléma még a stabil alapok ellenére is aláásta lelkesedésünket, ám bő egy évvel ezután újra itt vagyunk, és ez már nem ugyanaz a játék, mint a kezdetekben. Két okból is.
A Gray Zone Warfare a manapság trendi kivonásos shooterek palettáján próbál meg talpon maradni, és visszatekintve az elmúlt időszakra, nem teszi rosszul. Az Escape from Tarkov túlzó szigorába becsömörlött rajongóknak szinte felüdülés, hogy végre igazi színeket látnak a képernyőn, buja vegetációt, és minden olyat, amit egy távol-keleti szigettől elvárna az ember. A látóhatárt uraló hegyeket, áthatolhatatlan dzsungelt, ütött-kopott településeket, cölöpházakat, vízzel elárasztott termőföldeket és ipartelepeket. A harcok olyannyira eldurvultak Lamang szigetén, hogy már a helyiek is elmenekültek, akik maradtak, azok ferde szemmel néznek a három betolakodó frakcióra és kérdés nélkül ránk lőnek. Valódi szürke zóna, ami kimarad a híradásokból. Mégis, annyi zsákmány lapul a szigeten, amiért érdemes újra és újra kockára tenni meglévő felszerelésünket, hogy valami jobbat szerezzünk.
De mégis mennyiben tér el a Madfinger Games alkotása a műfaj többi darabjától? Egyrészt egyetlen összefüggő, iszonyat hatalmas pályából áll, nem pedig több kisebből. A 0.3-as frissítéssel pedig még csak vissza sem kell térnünk a fő bázisunkra ahhoz, hogy leadjuk a lootot, vagy megpihenjünk, hiszen a harci zónákban kisebb előőrsöket is elfoglalhatunk, amiket aztán NPC-k védenek, és ahol elérhetjük a legfontosabb funkciókat, sőt speciális vendor is tartozik hozzájuk. Kevésbé tagolt, sokkal dinamikusabb élő világ érzetét kelti a játék, legutóbb 60 új érdekes helyszínt is kaptunk, egy MMO-tól még távol áll, hiába váltottak műfajt a fejlesztők, Sőt, halálunk esetén visszatérhetünk a holttestünkhöz is, hogy a megmaradt cuccainkat visszaszerezzük. Hiába tűnik hardcore-nak, sokkal megengedőbb ez a rendszer, mint mondjuk a Tarkové, vagy az Arena Breakout-é.
A játék első indítás után választhatunk magunkat privát katonai szervezetet. A Mithras Security System, a Lamang Recovery Initiative és a Crimson Shield International között nincs lényeges különbség néhány eltérő feladaton kívül, de a lényeg nem változik. Az viszont igen, hogy a térkép mely pontján kezdjük a karrierünket, mert mindegyik PMC-nek saját főhadiszállása van, és fontos, hogy a barátaink is ugyanabba a frakcióba tartozzanak, máskülönben nincs co-op móka. A vendoroktól kapott feladatokat bármikor felvehetjük, kapunk egy koordinátát a térképen és ennyi. A célponttól legközelebbi leszállópontot kijelöljük, hívunk egy helikoptert a bázisra, ami perceken belül elrepít minket a célzónába, de vigyázz, mert a Warfare névre keresztelt PvPvE-ben gyakran becampel az ellenség a leszállóhelyek környékére, és még azelőtt vége a pályafutásunknak, hogy 3 métert megtennénk. Mivel nincsenek eltérő egyenruhák, mindenkin az van, amit szerez, nehéz eldönteni, hogy barát vagy ellenség. A feladatok nem olyan könnyűek, mint amilyennek látszanak, a koordináták, ha vannak, sokszor bonyolultak, minden zegzugot fel kell kutatni, hogy nyomra bukkanjunk, és az órák csak peregnek és peregnek. Máskor még egy bizonyos kulcsra is szükségünk lesz a zárt ajtók kinyitásához, hiába kopogtatunk jó helyen.
A Joint Operationsben (PvE) már sokkal szelídebb az összkép, nincs baráti tűz, a rivális frakciók tagjai sem támadnak ránk, és csak a gépi irányítású helyi erőkkel nézünk farkasszemet, ami sok esetben bőven elég. Hogy miért? Még a legutolsó meztelen felsőtestű bandita is teljesen kiszámíthatatlan: előfordul, hogy már mérföldekről kiszúr, még úgy is, hogy az sűrű növényzetben lapulunk terepruhában, máskor pedig közvetlen közelről is csak értetlenül pislog ránk, miközben társai kicsavarodva fekszenek a csirkeólban. Ami érthetetlen, hogy a legdurvább páncéltörő lövedék is úgy pattog le fedetlen testükről, hogy az szégyen. Ezen a Winds of War update sem javított túlságosan, nem tudni előre, hogy nyugodt körünk lesz-e és akár több feladatot is teljesítünk egymás után fütyörészve, vagy el sem tudunk jutni a célzónába, mert egy láthatatlan ellenfél lövedékétől padlózunk, vagy a fontosabb helyek határában olyan ellenállásba boltunk, hogy csak a nyúlcipő segíthet.
A tempó tehát lassú, vontatott és idegőrlő, itt nem fogsz fél óra alatt lehozni egy kört, ám a türelemmel és megfelelő időzítéssel már jóval több babér terem. Szerencsére tartalomból nincs hiány, a feladatokat ugyan próbálták színesíteni, de a lényeg az, hogy meg kell keresnünk egy ellátmányt rejlő ládát, vagy megtisztítani egy helyet, dokumentumokat keresgélni, elhozni valamit gyalog (!), eltűnt összekötőket megtalálni. Egyedül játszva csak lassan fejlődünk, de a készítők már számos életminőség-javító funkciót is hozzáadtak a játékhoz. Az egyik ilyen, hogy nyomkövetővel láthatjuk el cuccainkat, így a hullánkat is könnyű megtalálni, és megölhetjük azt, aki minket lóvá tett, és visszaszerezhetjük a felszerelésünket, de ezt csak egyszer tehetjük meg, ha a visszaúton meghalunk, végleg bukunk mindent. Ha csapatban játszunk, lelőtt társainkat elcipelhetjük egy félreeső helyre, ahol elláthatjuk a sebeiket és újraéleszthetjük, anélkül, hogy mi testi épségünket is kockára tennénk. Ezek a mechanikák egy újabb réteget adnak a PvP-hez.
Az egészségügyi rendszer a játék elején frusztráló lehet, mivel többféle csomagot kell magunkkal cipelni, a medkitek nem minden sérüléstípus esetén működnek. Például, ha kómába kerülünk, a társak csak a vérnyomásod emelésével tudnak újraéleszteni. Izmainkat lyuggatják át, törhet a csontunk, veszettül vérezhetünk, ezek orvoslására vannak speciális kötszerek és transzfúziók. Tűzharcnál olykor elhomályosul a látásunk, a fájdalomtól szinte ordítunk, és még szédülés is ránk törhet - bizony, a harctér nem egy kirándulóhely. Vércukorszintünknek folyton toppon kell lenni, folyamatosan hidratáljunk, figyelve a sugárfertőzésre és a mérgezésre, ha ilyen hatás ér, a gyógyszereket is az előírt adagokban kell szedni, se nem többet, se nem kevesebbet.
A csekély verziószám ne tévesszen meg senkit, a Gray Zone Warfare tömve van tartalommal. Kezdve a karakter-testreszabási lehetőségekkel, zubbonyokkal, nadrágokkal, csizmákkal, kesztyűkkel, szemüvegekkel és minden mással, ám ezek eltörpülnek a fegyverek és főleg azok kiegészítőinek száma mellett. Csillóinyi optika, nagyobb tár, lőszertípus, csőszájfék, stabilabb markolat, miegyéb áll a rendelkezésünkre, melyek alaposan befolyásolják a fegyverek viselkedését. Ezek még tovább bővülnek, ha egy adott vendor küldetéseit szép sorban teljesítjük és hírnevünk növekszik a szemükben.
A Winds of Warral ráadásul négy új mordályt (SVD, MP7, Sig MCX, Beretta M9A1) is kapunk, valamint 80 új alkatrészt és két új lőszertípust is. Könnyen lehet, hogy az egész képernyőt lefedő apró ikonok között keresgéljük a számunkra legmegfelelőbb attachmentet, ami bizony örömkönnyeket csal a rajongók szemébe. Idővel még ütősebb AR- és mesterlövész-puskák, vagy erősebb fogyóeszközöket vásárolhatunk a kereskedőknél, úgyhogy igyekezzünk minél több küldetést abszolválni. A loop soha nem érhet véget, de ezért szeretjük annyira vásárra vinni a bőrünket.
A dinamikus időjárási rendszer bevezetése alaposan felforgatta az eddig ismert szabályokat. Nemcsak a grafika miatt, hiszen az aktuális időjárásnak megfelelően kell megváltoztatni a taktikánkat, hiszen a táj változik, amikor monszunszerű eső hullik az égből, a földeket elárasztja a csapadék, a talaj sárossá és csúszóssá válik. Ha ehhez még sűrű köd is társul, nemcsak az orrunkig is alig látunk, alig hallunk valamit - ehhez a gépi ellenség is igazodik valamelyest, de még mindig piszkosul előnyben vannak. Mostanság mindig ilyen köröket játszok, tuti, hogy a szerverekre beköszöntött az esős évszak, a napfény ritka, mint a fehér holló. Az éjszakai küldetéseknek is van egyfajta bája, itt már az éjjellátó ketyere alap, de nem mondhatni, hogy ilyenkor fáradtabb lenne az enemy - biztos az elfogyasztott rizsben van valami.
A Madfinger azoknak is kedvezett, akik instant PvP-élményre vágynak, kevesebb bóklászással. Számos új PvP-zóna került fel a térképre, ahol az akció folyamatos, a fegyverropogást már messziről hallani. Az újoncoknak illő ezeket a centralizált pontokat nagy ívben elkerülni, mert ide már azok járnak, akiknek minden mindegy, és csak a zsírosabb loot lebeg a szemük előtt és a felebarátaik porba tiprása. Mert hiába hívunk be magunk mellé egy random frakciótársat, akivel élve merészkedünk elő a PvP-ből, a baráti tűznek hála, nincs rá garancia, hogy a végén ne vegye el a megszerzett cuccainkat. Aki ebből sportot űz, az hamarosan a Rogue frakcióban találja magát, de ennek megregulázása még a jövő zenéje. A jót tanács: mindig igazi haverokkal menj játszani. A fejlesztők idővel legalább minden olyan eszközt biztosítanak a vérontáshoz, amiért már régóta sírtak a rajongók.
Nem kertelek sokat: a Grey Zone Warfare korunk egyik legjobban kinéző kivonásos lövöldéje. Nem csupán azért, mert az Unreal Engine 5 iszonyat nagy terepet mozgat meg, minden egyes apró részlet a helyén van, amihez bizony combosabb konfiguráció szükséges. A játékra még mindig rengeteg optimalizálás vár, noha már korántsem olyan nagy mértékű az akadozás, mint a kezdetekben, de azóta is mindennapos. Egy koros GeForce RTX 3070-es videokártyával, High-beállításon 60-120 fps között ingadozott a játék, de valahogy nem fut szépen és simán. A hálózati kódon is sokat javítottak, a lövölde már sokkal jobb állapotban van, mint a kezdetekben,
A cikk elején felvetettem, hogy vajon indokolt-e a műfajváltás. A válasz az, hogy valóban több lett az MMO-elem, de ez még mindig egy statikus világ, ahol a harcé a főszerep. Nem fogsz a haverjaiddal focizni és sütögetni a bázison két küldetés között, nem fogsz hirtelen más szakmát választani, vagy helikoptert vezetni, a dinamikus eseményeket hírből sem ismeri a játék. A világ pedig arra van berendezve, hogy megküzdj a javaiért és eltipord a riválisokat - de hogy élő lenne, az még túlzás. E szempontból még mindig egy kivonásos lövöldéről van szó (az egyik legjobbról), amit megcsapott a változás szele és lassan érlelődik, én hiszek benne, hogy idővel minden a helyére kerül.
A Gray Zone Warfare jelenleg korai hozzáférésben érhető el a Steamen, ám később PlayStation 5-re és Xbox Series X/S-re is megjelenik.
Kapcsolódó cikk
Nekem amúgy az tetszik a Madfinger Games-ben, hogy folyamatosan kommunikálnak a közösséggel, folyamatosan vannak Twitch streamek a fejlesztésekről/fejleményekről, kezdők még, de lelkesek és amúgy amihez eddig hozzányúltak, azt nagyon profin építették be, gondolok itt a napszak váltakozásra, éjjellátókra, lézerekre, esőre, viharokra. Kíváncsi vagyok, hogy a következő nagyobb patch-ek után hogyan fog változni a játék, nekem még az endgame hiányzik belőle.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.