És hogy miért? Hát azért, mert a Grey Wolf Entertainment fejlesztői által összetákolt FPS-RPG hibrid egy olyan pörgős és meglepően mély fejlődési rendszerrel megáldott játékmenetet eredményezett, ami még a játék nyilvánvaló hiányosságai ellenére is folyamatosan mosolyt csal az arcomra. Pedig aztán utóbbiakból akad bőven, kezdve a már első pillantásra feltűnő ocsmány látványvilágtól, az élettelen helyszíneken keresztül, egészen a szinkron teljes hiányáig. Mondjuk ezeken annyira nem érdemes meglepődni, hiszen a készítők már jóval a megjelenés előtt lenyilatkozták, hogy a narratíva számukra csak sokadlagos tényező, helyette inkább a játékélményre fókuszálnak. Nos, nem árultak zsákbamacskát, a játék ezen szegmense ugyanis majdhogynem értékelhetetlen. Bár a világ kapott némi történelmet (két, egymással ellenálló frakció csatájába nyerhetünk betekintést), valódi cselekményről szinte egyáltalán nem beszélhetünk, ráadásul azt a keveset is unott, egy helyben álldogáló bűnronda karakterek kötik az orrunkra, méghozzá néma csendben. Ez talán a létező legingerszegényebb módja a figyelem megragadására, a Second Sun hatalmas szerencséje azonban, hogy amint kilépünk a táborunk biztonságos falai közül, némileg magára talál a játék.
Persze szebb nem lesz és a Falloutokat megidéző falra hányt színvilág is megmarad, de legalább kapunk egy hatalmas nyitott pályát, amit keresztül-kasul bejárhatunk kedvünkre. A legjobb az egészben, hogy bármerre is induljunk el, tuti belebotlunk valami érdekességbe, ami azért is nagy szó, mert a bejárható terület tényleg elképesztően óriási. Szó szerint egymást érik az ellenfelek által őrzött és zsíros jutalommal kecsegtető ládák, az elhagyatott, áldást biztosító szentélyek, az érc-, illetve gyógynövénylelőhelyek, vagy épp azok a dungeonök, amiknek alaprajza minden egyes új játék alkalmával procedurálisan generálódik le. Utóbbinak nagy előnye, hogy sosem ismerhetjük ki igazán őket, hátránya viszont, hogy sablonokból dolgozik, emiatt pedig hiába tévedünk el bennük (a jobb felső sarokban lévő térkép mindig segít), a helyes útvonal keresgélése közben folyamatosan déjà vu érzésünk lesz. Ettől függetlenül megéri átfésülni őket, mivel ezáltal nemcsak a szörnyekért járó tapasztalati pontokat zsákolhatjuk be, hanem mindeközben jobb felszerelésekre is szert tehetünk.
Hol egy jobb fegyver, hol egy erősebb páncél lesz a jussunk, amiknek erejét a szokásos színkódolással adja tudtunkra a játék. Minél színesebb, annál jobb, ráadásul a komolyabb cuccok nemcsak több passzív bónusszal és erősebb statisztikákkal rendelkeznek, hanem mod helyekkel is, ahová kedvünk szerint pakolgathatjuk bele az összeguberált módosítóinkat. Ez, vagyis a saját karakterünkhöz, illetve játékstílusunkhoz leginkább passzoló tárgyak megtalálása, vagy épp létrehozása adja a Second Sun sava-borsát, ami higgyétek el, igencsak időrabló móka. Szerencsére végérvényesen semmit sem tudunk elrontani, hiszen egyrészt a mókolt eszközeinket bármikor szétkaphatjuk a táborban üldögélő kovácsnál, másrészt a szintlépésekért kapott képességpontokat is bármiféle retorzió nélkül visszavehetjük, hogyha találnánk egy jobb flintát, vagy úgy éreznénk, időközben valami nagyon félrement. Mondjuk az kicsit idegesített, hogy mindezeket csakis egyenként kattingatva tehetjük meg, ami példának okáért a felszerelésem javítása esetében már rövid távon is piszkosul idegesítő tud lenni.
Ezzel szemben ahol nem igazán fogunk idegeskedni, az maga a játékmenet, ami a kisebb hibái ellenére, mint például a nemlétező mesterséges intelligencia, egészen rendben van. Akármelyik karaktert is válasszuk magunknak az elején, mindenképpen szélvész gyors manőverekre leszünk képesek, amit ki is kell majd használni, mivel a készítők mennyiséggel kompenzálták az ellenfelek agybéli hiányosságaikat. Piszkosul látványos tud lenni, ahogy ide-oda cikázva osztjuk a halált, nyomunkban pedig nem marad más hírmondónak, csak vér és belek. Mindebben változatos fegyverek és az egyszerre bekészíthető három passzív, illetve négy aktív képességünk lesz segítségünkre, amik között, ha sikerül megtalálnunk a szinergiát, akkor semmi és senki sem állíthat meg minket. Szerencsére a gunplay többé-kevésbé jól működik, ugyanakkor akad néhány mordály, aminél kilóg a lóláb (nyílpuska), a sörétes puska, a varázsbot és a gépfegyver azonban hasít rendesen, szóval csak meg kell találnunk a számunkra leginkább tetszőt és máris indulhat a fékevesztett darálás.
Jelentkező lesz rá bőven, hiszen ahogy fentebb már említettem, az ellenfelek olyan hülyék, hogy bármikor képesek beakadni bárhová, cserébe viszont jóval többen vannak, mint a számukra akadályként tetszelgő tereptárgyak, szóval néhány darab mindig át fog csusszanni valahogy a sziklák és fák rengetegében. Gond egy szál se, gyors mozgással és okos pozicionálással még a legnagyobb hordák és főellenségek is játszi könnyedséggel kijátszhatóak (ha mégis meghalnánk, semmit sem veszítünk el, csak a legutolsó mentési pontra kerülünk vissza), onnantól kezdve pedig nem marad más dolgunk, mint porszívóként összeszívni a hullájukból kihullott lootot.
Ha elkapja az embert ez a folyamatos, fejlődéssel megspékelt akcióorgia, akkor piszkosul szórakoztató tud lenni az újabb és újabb fegyverek, páncélok és tapasztalati pontok hajkurászása, ugyanakkor objektíven nézve a Second Sun nem egy kifejezetten jó játék. Engem azonban ez egyáltalán nem érdekel, mert a ronda látványvilág, a nemlétező narratíva, a mesterséges intelligencia teljes hiánya, valamint a kezelőfelületbéli átgondolatlanságok mögött egy olyan, elképesztően élvezetes szörnydarálás rejtőzik, amire csak kevesen fognak rátalálni, viszont akik igen, azok garantáltan úgy emlegetik majd, mint az utóbbi idők legjobb rossz játéka.
A Second Sun november 5-én jelent meg, kizárólag PC-re.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.