Kirby Air Riders teszt

A Nintendo klasszikus franchise-ainak utóbbi generációban érkezett felvonásai szinte mind kivétel nélkül 8 pont feletti értékelést kaptak nemcsak az egész világban, hanem még nálunk is. Ennek az oka rendszerint nem holmi fanboykodás és hamis nosztalgiázás, vagy birkaként a csordával kullogás volt, hanem, hogy mindegyik címen érezni az odafigyelést és a gondoskodást a legapróbb részletein is; ahogyan a zenei aláfestés és látványterv terén mindig maradandót alkotnak és a játékmenet struktúrájában olyan újítások és csavarok, na meg végtelen precizitás és mélység bújik meg, hogy azt sokszor lehetetlen alacsonyabb pontra értékelni. A Kirby Air Riders esetében is ugyanez az alap megvan, ám műfajához képest olyan nehezen adja magát és olyan sok energiát igényel, melyet egészen biztosan nem fog belefektetni olyan széles közönség, mint a Mario Kart Worldnél.

Nincs igazán jobb szó rá, riasztó, hogy elsőre azt se tudod mihez kéne kezdened a balra-jobbra kanyarodáson kívül, a power-uppokat még az ellenfelektől is nehéz megkülönböztetni, mindenki összevissza csapkod, száguld, te pedig csak reszeled a rózsaszín kis gömböcöd fél arcát a pálya falánál minden kanyarban. A menet villámgyorsan lepörög, a játék kiírja, hogy teljesítettél egy raklap achievementet már az első futam után, fél percig csak pipálgatod ki őket, aztán meglátod, hogy összesen van még hét másik pálya és nyolc karakter, aminek a háromnegyedét már meg is nyitottad. És ezért kérnek el 70 eurót? Itt választhatod azt, hogy hőbörögve megfogadod magadban, hogy soha többé nem adsz ki ennyi pénzt egy Nintendo játékért, vagy… Vagy megpróbálod kideríteni, hogy mégis miért olyan pozitív a játék fogadtatása, miért elégedettek vele a régi rajongók, mi az egészben a nagy cucc?! És aztán a folyamat közben észreveszed, hogy egy-két verseny után picit kevésbé utálod az egészet, picit később még kevésbé, míg végül odáig leszel az egészért.

Merthogy bizony a játékélményért küzdeni és tanulni kell, nem is keveset. Rögtön a második futamra már osztott képernyőn neveztem be tesómmal, és noha megvolt bennem a szándék, hogy végigpörgetem gyorsan a tutorialt, ám önjelölt kartos veteránként csak pár videó címét végigolvasva konstatáltam, hogy nem lesz gond, sima-liba, menni fog másodszorra. Gyorsan kiderül, hogy a játék egyik központi eleme a Boost Charge, ami lényegében a kézifékes kanyarnak felel meg, az X gombot lenyomva satu-fékezünk egy nagyot egy pillantás alatt feltöltjük a boostunkat, majd a megfelelő menetirányba ki is lőjük magunkat. Ha ezt begyakoroljuk, akkor nem lesz különösebb gondunk. Legalábbis gondoltam. Merthogy rögtön sikerült vakon ráböknöm a Wagon Star járgányra, és hiába nyomtam szét a Boost Charge gombot és ordítottam a tesómmal, hogy „de hát én nyomom!”, nem történt semmi, mert a Wagon Starral ez a funkció nem is működik.

Szóval ideje volt elmerülni a tutorialban, a power-uppok, lemásolható képességek, drasztikusan különböző járgányok, karakterenként eltérő bónuszok és spéci ultok szövevényes világában. Aki azt hinné, hogy egy Kirby világára újraskinelt és lebutított Mario Kart Worlddel van dolgunk, az jókorát fog tévedni, Kirby futamain sokkal nehezebb elsajátítani a hibátlan loopot, minden kategóriákkal gyorsabb, pörgősebb és kiszámíthatatlanabb.

Kezdésnek vegyük a játékmódokat. A szokásos futamok mellett találunk egy Top Ride módot, ahol felülnézetből vezethetünk végig különböző versenyeken – amihez egyébként remekül passzol a Boost Charge-ra építő irányítás. Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a felülnézetes versenyjátékok egy legjobbját kapjuk a műfajban, miközben itt nem is ez kapja a top prioritást. A Road Trip játékmódban amolyan kampány-szerűséget kapunk, mely során a döntéseinkkel különféle versenyek közt válogathatunk. Ez olyan drasztikus csavarokat nem fog tartogatni, ám bőven több mint kellemes adalék azoknak, akik valamilyen keretet szeretnének a bajnokságok köré. Végül pedig ott van a City Trial, melyben különböző power-uppok gyűjtésével kell a városban szabadon kóricálva minél jobban felpimpelnünk járgányunkat (a szokásos max sebesség, kanyarodás, töltöttség, boost, hp, védelmi és támadási érték, vitorlázás és súly kategóriákban), hogy aztán a végén olyan spéci minijátékokban verjük el a mezőny legjobbjait, mint a zabálással teli Gourmet Race, vagy az Air Glider, mely során a feladatunk minél nagyobb távolságra elvitorlázni.

Na de térjünk rá a játék központi elemére, vagyis az Air Ride versenyekre. Itt már power-uppok helyett különböző tulajdonságokat tudunk beszippantva leutánozni, pont mint ahogyan azt megszokhattuk már a Kirby címektől. Tűzgolyókat lődözhetünk, fúróként keresztülfúrhatjuk magunkat a pálya akadályain, lefagyaszthatjuk a versenytársainkat, karddal csapkodva turbózhatunk, vagy akár sugárhajtóműves villanógránátként törhetünk az élre, elvakítva az összes ellenfelünket. Sokkal több, sokkal kreatívabb és sokkal markánsabb, mint a szokásos kartos felhozatal.

Pilótából 21, járgányból pedig 28 áll rendelkezésünkre, melyek mind más és más tulajdonságokban jeleskednek. Viszont itt nemcsak pár százalékosak és közel észrevehetetlenek lesznek a különbségek, hanem tényleg olyan kombókat rakhatunk össze, melyek az irányítást drasztikusan eltérővé teszik, így ösztönözve a pilótákat a komfortzónájuk állandó elhagyására.

A teljesítményt illetően a játék olyan jól fut még handheld módban is és annyira stabilan tartja a 60fps-t, hogy egy ideig azt hittem, magasabb képkockaszámot kaptunk – főleg, hogy sok helyen hibásan 120Hz-esnek is mondják a játékot. A felbontás hordozható verzióban 1080p környékén alakul, dokkolva csak a Top Ride játékmód közelíti meg az 1440p-t, sűrűbb területeken nagyjából 900p környékéig skálázódunk lefelé, ami handheld felállásban gyönyörű, monitorra kötve viszont nem éppen. A City Trials játékmód és az osztott képernyős versenyek viszont sajnos be tudják húzni az fps-számot a 40-es szint környékére, ami már bizony zavaró a hajmeresztő tempó mellett.

Szóval végül mi is a verdikt? Az biztos, hogy a szokásos Nintendo kritikás „minden korosztályt képes megszólítani” mondatot elhagyjuk, mert a Kirby abszolút nem szól mindenkinek. A fejlesztői impresszív módon mutatták be, hogy még a Switch platformján is bátran ki lehet lépni a Mario Kart World árnyékából, tényleg képesek voltak egy olyan játékmenetet leporolni és felújítani, mely teljesen más élményt nyújt a jól bejáratott kart-játékokhoz képest. Sokkal gyorsabb, pörgősebb, és a hangsúly a száguldás és a káosz uralására került át az ideális ív kajtatása és a jól megcélzott teknőcök dobálása helyett. Aki olyan instant élményt vár a játéktól, mint amivel a Mario Kartok szolgálnak, az óhatatlanul is csalódni fog, 6-7 éves gyerekekkel, vagy alkalmibb játékosokkal abszolút nehéz diónak bizonyulhat. Amennyiben viszont az ember hajlandó rááldozni az idejét és az energiáját, úgy Kirby azt meg fogja hálálni, sokszorosan.

A Kirby Air Riders kizárólag Nintendo Switch 2-re jelent meg, a játékért köszönet a Conquest csapatának!