Legyünk bármelyik játékos-közösség tagja, mindenképpen felvetődik a kalandjátékok kihalásának témája a beszélgetések közepette. Tény, hogy az utóbbi időben nemigen volt igazán említésre méltó alkotás a stílusban: régi kedvenceink sikerét nem tudtuk megismételni, s talán az egy éves Fahrenheit volt az elmúlt hónapok legnagyobb kalandja. Siránkozunk és hiányoljuk már az ígéretes játékokat, mikor egyszer-egyszer hirtelen feltűnik egy vadi új cím, mi pedig csak ámulunk-bámulunk az előzetes anyagokon, és epekedve várjuk a játék megjelenését: így tettünk a Secret Files esetében is.
Bejelentése óta várom a címszereplő The Secret Files: Tunguskát, mely eredeti háttértémájával, izgalmasnak látszó történetével és csodás kinézetével rögtön magával ragadott. Idővel megjelentek az első képek, videók és én éreztem: ezt a játékot ki kell próbálnom! Utóbbira alkalmam is nyílt rögvest, mikor is elérhetővé vált a kipróbálható verzió – ugyan már abba is beleköthettem volna akár többször, de nem tettem: ellenben meglepődtem, hogy a demó szórakoztató, gondolkodtató volt hosszú játékidővel. Kíváncsi voltam hát, hogy a teljes verzió miként teljesít majd a bíztató előjelek után.
Elsőként nem árt tisztázni mit is takar a Tunguska-jelenség, mi adja a játék háttértémáját? 1908-ban, a szibériai Tunguska régióban járunk, ahol nem várt módon, nagy villanások közepette több atombombányi robbanás következik be: senki nem tudja, hogy mi okozta a detonációt, azonban annak szemmel látható hatásai voltak a vidékre – több kilométeres körzetben porrá vált minden, a nagyobb fák kidőltek, továbbá hatalmas kráter jelzi a jelenség történésének hajdani helyét. Hogy mi történt ott valójában: meteor csapódott be vagy több tonnányi felgyülemlett metángáz robbant fel? Talán a játékból kiderül: hősnőnk, Nina Kalenkov, Németországban élő elvtársnő, kinek apja (Vladimir Kalenkov) a berlini múzeumban dolgozik – a leányzónak nem túl gyakran nyílik alkalma édesapjával találkozni, ezért dönt úgy, hogy meglátogatja az öreget. Irodájában azonban csak hatalmas felfordulást talál, a papa pedig sehol. Mint megannyi hasonszőrű alkotásban, főszereplőnk egyszemélyes nyomozásba kezd, ennek folyományaként pedig megállíthatatlanul elindul a kalandok végeláthatatlan lavinája: mellé szegődik apja fiatal kollégája, Max Gruber is és együtt igyekeznek kibogozni a szálakat, melyek igencsak megkeveredtek néhány furcsa esemény történte során. Kiderült, hogy Vladimir irodájába fekete csuklyás ruhát viselő alakok törtek be látszólag ok nélkül, és hogy a derék tudós korábban részt vett egy tunguskai expedícióban, mely során furcsa, földönkívüli anyagot talált és rossz kezekbe nem kerülhető titkokra derített fényt – elképzelhető, hogy valakinek mégis szüksége van erre a titokra?
A játék jelentős hányadában a szexinek nem igazán nevezhető Ninát fogjuk irányítani, majd időnként kezelésbe vehetjük Maxet is – helyenként lehetőségünk lesz kettőjükkel „egyszerre" kalandozni, ilyenkor egy kattintás segítségével válthatunk a két főszereplő között. Nagy vizet nem zavar majd, hogy kivel leszünk, hiszen a karaktereknek semmilyen speciális képessége nincsen. Igaz, ez egy point&click játékban sosem volt elvárt fícsör: célunk általában itt is az lesz, hogy különböző elemeket gyűjtögetve, majd azokat kombinálva megtaláljuk a továbbjutás kulcsát. Egy-egy helyszínre érkezve rengeteg tárgyat tehetünk magunkévá, illetve még többet nézhetünk meg kívülről: ilyenkor hősünk (vagy éppen hősnőnk) elmondja véleményét ezekről, vagy egy korábbi élményét ezekkel kapcsolatban. A tárgyakat hatalmas zsebünkben fogjuk gyűjtögetni korlátozás nélkül; aranyos nemde? Bár én kissé szürreálisnak éreztem, hogy Nina már a harmadik utcatáblát és a hatodik seprűnyelet tömködi farzsebébe, de ez legyen az én személyes, szociális problémám. Ezen tárgyakat kombinálhatjuk többféle módon: magam is meglepődtem, hogy míg helyenként egészen egyszerű feladatokat tár így elénk a játék, addig néhol elképesztően nehezeket, s lehetetleneket – sosem gondoltam volna, hogy narancsléből, aszalt gyümölcsökből és mézből lekvárt lehet készíteni: no de a jó kalandjátékos a leleményességéről híres. Helyenként akadnak komolyabb logikai feladatok is: ezek nem feltétlenül nehezek, de a végső elkeseredettségünkkor fellépő „kattintgatós-próbálgatós"-szindróma itt nem ér majd semmit. A fontosabb információkat egy naplóba bejegyezve olvashatjuk majd itt is, ám ezek semmilyen módon nem segítenek majd a továbbjutásban, mint más játékok esetében. További érdekesség az ún. „Search Scene" funkció, melyet nagyító-ikon jelez a játékban: erre kattanva pár másodpercig láthatjuk az adott helyszínen megnézhető, használható tárgyakat – e fícsör nélkül nagyon nehéz lehetne a játék, hiszen rengeteg apró, fontos tárgyat hagyhatnánk figyelmen kívül.
Nekem rendkívül tetszett a helyszínek sokasága és változatossága. Utunk során megfordulunk majd Németországban, ahol az éjszaki múzeumban járkálva kalandozunk, vagy éppen Nina apjának feldúlt lakásán gangolunk. Eljutunk Oroszországba is: sötét, katonai vasútállomás felé vezet majd utunk, később pedig a Tunguskába tartó vonat utasai is lehetünk – de bejárjuk még Írország esős tájait, Kubában meglátogatunk egy sárga házat, továbbá a Himalája hófödte bérceire is eljutunk. Ahogy bontakozik ki a történet, úgy járjuk be a világot és ismerkedünk meg izgalmas mellékszereplőkkel – például az életet unó orosz katonával, a nagy álmokat dédelgető kubai portáslánnyal vagy az ír whiskey-vedelő kocsmárossal. Érdekesség, hogy míg a főszereplők között lefolyó párbeszédek többnyire unalmasak és szárazak, addig ezen karakterekkel való társalgás egy élmény. Humoros, érdekes beszélgetések ezek, melyeket külön feldobnak az egyes szereplők különféle jellemzői – az orosz akcentus, a portás leányzó flegma stílusa… Kiváló! Éppen ezért értetlenkedtem hevesen azon, hogy miért nem sikerültek ilyen jól a főpárbeszédek: habár azokból rengeteg információ derül ki, ám többnyire untatóak, így a játékosnak sokszor kedve sincs végighallgatni/olvasni az adott dialógust. Maga a hangulat a toppon van: néhány jelenet sokszor szorongást, félelmet és más reakciókat váltott ki belőlem – nem tudom, hogy ez csupán rossz lelkiismeretemnek köszönhető-e vagy sem, mindenesetre néha nagyon beleéltem magam a játékba. A helyszínek mérhetetlenül klasszul hoznak magukkal egyfajta fílinget: példaként említeném meg az ír vidékeket. Mintha Arthur király legendájába csöppentem volna. Nagyon hangulatosak a már említett mellékszereplők, a velük folytatott párbeszédek, illetve az egyes átvezetők is – ezek olyannyira már-már „Indiana Jones"-szerű kalandfilmet idézően voltak elkészítve, hogy elismerően kellett csettintenem néhol.
A Tunguska grafikája nagyon szép: gyönyörű, renderelt hátterek jellemzik a játékot. Érdekesség, hogy ezek a hátterek „élnek", hiszen egy-egy objektum mindig mozog rajta – el-elrepül egy galamb a háttérben, vagy láthatjuk a folyamatosan füstölgő gyárkéményt, így teljesen olyan érzésünk lesz, mintha egy háromdimenziós világban mozognánk. Sajnos az összképet rontja az, hogy maguk a karakterek mérhetetlenül csúnyák, kidolgozásuk sem tökéletes, animációjuk darabos. Nem igazán sikerült eltalálni ezen 3D-s modellek illeszkedését a háttérbe: az animált karakterek sokszor mellényúlnak egy-egy háttérben feltűnő tárgynak. Ám őszintén szólva, pofátlanság és szőrszálhasogatásnak minősül belekötni a Tunguska kinézetébe, ugyanis a cím gépigénye nagyon alacsony! Bizony, ha valaki gyengébb vassal rendelkezik, egyet se féljen: a The Secret Files ugyanis lazán elfut egy manapság alsó kategóriásnak számító gépen magasabb felbontásokon, sőt! Állítólag a játék egy Pentium II-esen is remekül elszalad – igaz, kissé szolidabb kinézet mellett. A zenei aláfestés még szódával elmegy, ám a szinkronhangokon komolyan kiakadtam. Nem tudom melyik répaméretű főgyökér volt a Fusionsphere-nél az a munkatárs, aki a Nina szinkronhangját adó színésznőt kiválasztotta: egyszerűen annyira idegesítő, vinnyogó liba alakít a főhősnő szerepében, hogy néha kénytelen voltam szünetet tartani játék közben. A mellékszereplők hangjai ezzel szemben nagyon klasszra sikerültek: elég csak a fent említett orosz katona akcentusáról beszélni.
Bár eddig sem magasztaltam túlzottan a játékot, ám sajnos van még itt egy-két olyan negatívum, melyről szót kell ejtenünk: ilyen például a helyenkénti túlzott nehézség. Véleményem szerint egy-két feladattal a fejlesztő srácok már-már átestek annak a bizonyos lónak a túloldalára, hiszen egészen elképesztő összerakott tárgy lehet időnként a továbbjutás kulcsa. Ilyenkor jobb esetben végtelen, kattintgatós próbálkozásba fullad a játék, s a szerencsében bízunk, hogy jókor, jó helyen jó tárgyra kattanunk. Rosszabb esetben megunjuk a folyamatos szenvedést, és mászunk ki a Windowsba jobb mulatság után kutatva. Időnként szárazzá válik a gamma a nehézségek nélkül is: mint már említettem olykor-olykor a párbeszédek meglehetősen jók, ám többnyire unalmasak, hosszúak és semmit mondóak. Semmi utalás a folyatást illetően, a sztori is lassan bontakozik ki ily módon – van még ezen mit alakítaniuk a srácoknak. Oly sok kalandjátékkal ellentétben, a Tunguskának csak egy befejezése van, ám a pletykák szerint a készítők már dolgoznak egy ingyenes frissítésen, mely többféle finálét pakol a játékba a feltelepítés után. Sőt! A játék végén elég erős „utalást" kapunk a The Secret Files második részének készültére, mely 2008-ban jelenik majd meg.
Remélhetőleg az sokkal többet nyújt majd, mint az első epizód, mivel a The Secret Files: Tunguska átlagosra sikerült. Maga az alaptéma, a történet érdekes, a játékmenet is remek lenne voltaképpen, és a grafika is kiváló. Az unalmas párbeszédek, a hülye szinkronhangok és a többi átgondolatlan jellemző viszont rengeteget ront az összképen. A cím mindenesetre minden kalandjáték-rajongónak ajánlott, hiszen egy unalmas, esős, őszi hétvégén kellemes kikapcsolódást nyújthat – a végigjátszás javallott, megbánni senki nem fogja. Reméljük, a 2008-as második rész jobban sikerül majd, s remélhetőleg Nina is változásokon esik majd át – utóbbit mellügyileg értsétek.
Elsőként nem árt tisztázni mit is takar a Tunguska-jelenség, mi adja a játék háttértémáját? 1908-ban, a szibériai Tunguska régióban járunk, ahol nem várt módon, nagy villanások közepette több atombombányi robbanás következik be: senki nem tudja, hogy mi okozta a detonációt, azonban annak szemmel látható hatásai voltak a vidékre – több kilométeres körzetben porrá vált minden, a nagyobb fák kidőltek, továbbá hatalmas kráter jelzi a jelenség történésének hajdani helyét. Hogy mi történt ott valójában: meteor csapódott be vagy több tonnányi felgyülemlett metángáz robbant fel? Talán a játékból kiderül: hősnőnk, Nina Kalenkov, Németországban élő elvtársnő, kinek apja (Vladimir Kalenkov) a berlini múzeumban dolgozik – a leányzónak nem túl gyakran nyílik alkalma édesapjával találkozni, ezért dönt úgy, hogy meglátogatja az öreget. Irodájában azonban csak hatalmas felfordulást talál, a papa pedig sehol. Mint megannyi hasonszőrű alkotásban, főszereplőnk egyszemélyes nyomozásba kezd, ennek folyományaként pedig megállíthatatlanul elindul a kalandok végeláthatatlan lavinája: mellé szegődik apja fiatal kollégája, Max Gruber is és együtt igyekeznek kibogozni a szálakat, melyek igencsak megkeveredtek néhány furcsa esemény történte során. Kiderült, hogy Vladimir irodájába fekete csuklyás ruhát viselő alakok törtek be látszólag ok nélkül, és hogy a derék tudós korábban részt vett egy tunguskai expedícióban, mely során furcsa, földönkívüli anyagot talált és rossz kezekbe nem kerülhető titkokra derített fényt – elképzelhető, hogy valakinek mégis szüksége van erre a titokra?
A játék jelentős hányadában a szexinek nem igazán nevezhető Ninát fogjuk irányítani, majd időnként kezelésbe vehetjük Maxet is – helyenként lehetőségünk lesz kettőjükkel „egyszerre" kalandozni, ilyenkor egy kattintás segítségével válthatunk a két főszereplő között. Nagy vizet nem zavar majd, hogy kivel leszünk, hiszen a karaktereknek semmilyen speciális képessége nincsen. Igaz, ez egy point&click játékban sosem volt elvárt fícsör: célunk általában itt is az lesz, hogy különböző elemeket gyűjtögetve, majd azokat kombinálva megtaláljuk a továbbjutás kulcsát. Egy-egy helyszínre érkezve rengeteg tárgyat tehetünk magunkévá, illetve még többet nézhetünk meg kívülről: ilyenkor hősünk (vagy éppen hősnőnk) elmondja véleményét ezekről, vagy egy korábbi élményét ezekkel kapcsolatban. A tárgyakat hatalmas zsebünkben fogjuk gyűjtögetni korlátozás nélkül; aranyos nemde? Bár én kissé szürreálisnak éreztem, hogy Nina már a harmadik utcatáblát és a hatodik seprűnyelet tömködi farzsebébe, de ez legyen az én személyes, szociális problémám. Ezen tárgyakat kombinálhatjuk többféle módon: magam is meglepődtem, hogy míg helyenként egészen egyszerű feladatokat tár így elénk a játék, addig néhol elképesztően nehezeket, s lehetetleneket – sosem gondoltam volna, hogy narancsléből, aszalt gyümölcsökből és mézből lekvárt lehet készíteni: no de a jó kalandjátékos a leleményességéről híres. Helyenként akadnak komolyabb logikai feladatok is: ezek nem feltétlenül nehezek, de a végső elkeseredettségünkkor fellépő „kattintgatós-próbálgatós"-szindróma itt nem ér majd semmit. A fontosabb információkat egy naplóba bejegyezve olvashatjuk majd itt is, ám ezek semmilyen módon nem segítenek majd a továbbjutásban, mint más játékok esetében. További érdekesség az ún. „Search Scene" funkció, melyet nagyító-ikon jelez a játékban: erre kattanva pár másodpercig láthatjuk az adott helyszínen megnézhető, használható tárgyakat – e fícsör nélkül nagyon nehéz lehetne a játék, hiszen rengeteg apró, fontos tárgyat hagyhatnánk figyelmen kívül.
Nekem rendkívül tetszett a helyszínek sokasága és változatossága. Utunk során megfordulunk majd Németországban, ahol az éjszaki múzeumban járkálva kalandozunk, vagy éppen Nina apjának feldúlt lakásán gangolunk. Eljutunk Oroszországba is: sötét, katonai vasútállomás felé vezet majd utunk, később pedig a Tunguskába tartó vonat utasai is lehetünk – de bejárjuk még Írország esős tájait, Kubában meglátogatunk egy sárga házat, továbbá a Himalája hófödte bérceire is eljutunk. Ahogy bontakozik ki a történet, úgy járjuk be a világot és ismerkedünk meg izgalmas mellékszereplőkkel – például az életet unó orosz katonával, a nagy álmokat dédelgető kubai portáslánnyal vagy az ír whiskey-vedelő kocsmárossal. Érdekesség, hogy míg a főszereplők között lefolyó párbeszédek többnyire unalmasak és szárazak, addig ezen karakterekkel való társalgás egy élmény. Humoros, érdekes beszélgetések ezek, melyeket külön feldobnak az egyes szereplők különféle jellemzői – az orosz akcentus, a portás leányzó flegma stílusa… Kiváló! Éppen ezért értetlenkedtem hevesen azon, hogy miért nem sikerültek ilyen jól a főpárbeszédek: habár azokból rengeteg információ derül ki, ám többnyire untatóak, így a játékosnak sokszor kedve sincs végighallgatni/olvasni az adott dialógust. Maga a hangulat a toppon van: néhány jelenet sokszor szorongást, félelmet és más reakciókat váltott ki belőlem – nem tudom, hogy ez csupán rossz lelkiismeretemnek köszönhető-e vagy sem, mindenesetre néha nagyon beleéltem magam a játékba. A helyszínek mérhetetlenül klasszul hoznak magukkal egyfajta fílinget: példaként említeném meg az ír vidékeket. Mintha Arthur király legendájába csöppentem volna. Nagyon hangulatosak a már említett mellékszereplők, a velük folytatott párbeszédek, illetve az egyes átvezetők is – ezek olyannyira már-már „Indiana Jones"-szerű kalandfilmet idézően voltak elkészítve, hogy elismerően kellett csettintenem néhol.
A Tunguska grafikája nagyon szép: gyönyörű, renderelt hátterek jellemzik a játékot. Érdekesség, hogy ezek a hátterek „élnek", hiszen egy-egy objektum mindig mozog rajta – el-elrepül egy galamb a háttérben, vagy láthatjuk a folyamatosan füstölgő gyárkéményt, így teljesen olyan érzésünk lesz, mintha egy háromdimenziós világban mozognánk. Sajnos az összképet rontja az, hogy maguk a karakterek mérhetetlenül csúnyák, kidolgozásuk sem tökéletes, animációjuk darabos. Nem igazán sikerült eltalálni ezen 3D-s modellek illeszkedését a háttérbe: az animált karakterek sokszor mellényúlnak egy-egy háttérben feltűnő tárgynak. Ám őszintén szólva, pofátlanság és szőrszálhasogatásnak minősül belekötni a Tunguska kinézetébe, ugyanis a cím gépigénye nagyon alacsony! Bizony, ha valaki gyengébb vassal rendelkezik, egyet se féljen: a The Secret Files ugyanis lazán elfut egy manapság alsó kategóriásnak számító gépen magasabb felbontásokon, sőt! Állítólag a játék egy Pentium II-esen is remekül elszalad – igaz, kissé szolidabb kinézet mellett. A zenei aláfestés még szódával elmegy, ám a szinkronhangokon komolyan kiakadtam. Nem tudom melyik répaméretű főgyökér volt a Fusionsphere-nél az a munkatárs, aki a Nina szinkronhangját adó színésznőt kiválasztotta: egyszerűen annyira idegesítő, vinnyogó liba alakít a főhősnő szerepében, hogy néha kénytelen voltam szünetet tartani játék közben. A mellékszereplők hangjai ezzel szemben nagyon klasszra sikerültek: elég csak a fent említett orosz katona akcentusáról beszélni.
Bár eddig sem magasztaltam túlzottan a játékot, ám sajnos van még itt egy-két olyan negatívum, melyről szót kell ejtenünk: ilyen például a helyenkénti túlzott nehézség. Véleményem szerint egy-két feladattal a fejlesztő srácok már-már átestek annak a bizonyos lónak a túloldalára, hiszen egészen elképesztő összerakott tárgy lehet időnként a továbbjutás kulcsa. Ilyenkor jobb esetben végtelen, kattintgatós próbálkozásba fullad a játék, s a szerencsében bízunk, hogy jókor, jó helyen jó tárgyra kattanunk. Rosszabb esetben megunjuk a folyamatos szenvedést, és mászunk ki a Windowsba jobb mulatság után kutatva. Időnként szárazzá válik a gamma a nehézségek nélkül is: mint már említettem olykor-olykor a párbeszédek meglehetősen jók, ám többnyire unalmasak, hosszúak és semmit mondóak. Semmi utalás a folyatást illetően, a sztori is lassan bontakozik ki ily módon – van még ezen mit alakítaniuk a srácoknak. Oly sok kalandjátékkal ellentétben, a Tunguskának csak egy befejezése van, ám a pletykák szerint a készítők már dolgoznak egy ingyenes frissítésen, mely többféle finálét pakol a játékba a feltelepítés után. Sőt! A játék végén elég erős „utalást" kapunk a The Secret Files második részének készültére, mely 2008-ban jelenik majd meg.
Remélhetőleg az sokkal többet nyújt majd, mint az első epizód, mivel a The Secret Files: Tunguska átlagosra sikerült. Maga az alaptéma, a történet érdekes, a játékmenet is remek lenne voltaképpen, és a grafika is kiváló. Az unalmas párbeszédek, a hülye szinkronhangok és a többi átgondolatlan jellemző viszont rengeteget ront az összképen. A cím mindenesetre minden kalandjáték-rajongónak ajánlott, hiszen egy unalmas, esős, őszi hétvégén kellemes kikapcsolódást nyújthat – a végigjátszás javallott, megbánni senki nem fogja. Reméljük, a 2008-as második rész jobban sikerül majd, s remélhetőleg Nina is változásokon esik majd át – utóbbit mellügyileg értsétek.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.