Vagyis inkább virtuális karaktered, melyet a világhírű boxpromóter nevével fémjelzett játékban készítesz magadnak. A Don King Presents Prizefighterben igazi zöldfülűként kerülünk az ökölvívás világába, a cél pedig, hogy a sarki boxklubból elindulva szépen lassan felverekedjük magunkat a világsztárok legjobbjainak körébe.
A recept hihetetlenül egyszerű, minél több meccset nyerünk ugyanis, annál népszerűbbek, gazdagabbak és elismertebbek leszünk. A PDA-ra egy idő után sorra futnak be az ajánlatok, a barátaink száma hirtelen megsokszorozódik, kapunk ezernyi címlapmegjelenést, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint az összecsapások alatt a legjobbat kihozni magunkból.
A bunyózás először borzalmas, később megszokható, viszont sosem megszerethető. Az irányítást csúnyán elrontották, annyi gombot kell ugyanis használni, hogy az ember sosem tud egyszerre mindenre figyelni. A bal karral mozgunk, az ABXY gombokkal ütünk, a jobb kar pedig a védekezés. Emellett használni kell még mindkét ravaszt és mindkét dömpert is, ezekkel döntünk ugyanis, hogy fejre vagy testre pofozzunk, meghatározzuk, hogy merre és hogyan hajoljon el sportolónk, valamint hogyan üssön – simán, meglendítve, vagy belevigye például a testsúlyát is.
A kiosztás hamar megszokható, de a sok hülye gomb miatt a játékos egyszerre mindig csak egy dolgot tud csinálni – vagy mozog, vagy védekezik, vagy üt, ezek kombinálása sajnos fizikai képtelenség. A legjobb lett volna, ha simán lelopják a Fight Night Round 3 jobb karral püfölős megoldását, annál jobbat ugyanis ki se lehet találni!
A teszt során számomra egy kicsit furcsának tűnt a pontozási rendszer is. Az edzéseken tudatosan arra mentem, hogy üssön erőset, de maga is állja a pofonokat, más nem számít. Ilyen irányítás mellett nagyon úgy se lehet trükközgetni, meg táncolni, gondoltam magamban, hát felhúztam ezeket az értékeket maxra, aztán jöjjön az adok-kapok. A mindig védekező és ide-oda mozgó ellenfél viszont rendszerint több pontot kapott minden meccs alkalmával, a bírókat még csak nem is érdekelte soha, hogy minden menet közepén a földre került a fickó, nekem meg szinte maximum energiám volt a gongnál is. Nem ismerem a hivatalos pontozási rendszert, de ez egy küzdősport kérem, azt illene győztesként kihirdetni, aki jobban állta a sarat, nem azt akinek ugyan jó a technikája, viszont gyenge, és vagy hatszor felmosták vele a szorítót! De spongyát rá, nem ez az első csalódás a teszt során – viszont ezek után csak a KO-ra mentem, azt legalább nem tudják megbundázni a bírók.
Az edzések alkalmával ötféle tréninggel, boxzsákozással, pontkesztyűzéssel, futással, körtelabdázással és ugrókötelezéssel tudjuk karakterünk erejét, állóképességét, ügyességét és fürgeségét növelni. A boxzsákozás és a futás kivételével mindegyik training ugyanolyan sablonos mini reflexjáték – minél gyorsabban lenyomjuk a képernyőre bevillanó gombot, sportolónk annál jobban fejlődik. A zsákütögetésnél viszont mi irányíthatjuk, hogy hova és hogyan üssön a fickó, úgyhogy ennek legalább hasznát is tudjuk venni. A futás ezzel szemben szintén baromság, az a régi DOS-os Summer Olimpics játékra hasonlít – minél jobban püföljük a sprint gombot, a csávó annál jobban hajt. Nevetséges, ráadásul az autotrain megnyomásával az egészet át tudjuk ugrani.
Ha már az EA boxjátéka is szóba került az előbb, akkor megemlítjük, hogy annak még a grafikája is sokkal szebb volt. A Prizefighter se csúnya, sőt nagyon is jól néz ki, csak éppen itt nincsenek például olyan baromi jó közelik, mint amit a konkurenciánál látni, és a karakterek se olyan utolsó bőrredőig kidolgozottak. Viszont klafa lett itt az izzadságcsorgás, és jók az arcmimikák, sőt a pályák látványa szerintem még veri is a FN3-at, ott csak szétmosták a pixelközönséget, itt azért igazi, lelkiismeretesen kidolgozott emberek drukkolnak nekünk.
A karrier hangulata végig kellemes, a meccseké kevésbé, a rettenetes harcrendszer miatt pedig felettébb idegesítő a játékmenet is – de legalább a remek soundtrack, például az „Eye of the Tiger” című Rocky betétdal feldobja kicsit a kedvünket. Kifejezetten tetszett, hogy élőszereplős interjúbetétek szakítják meg a karrier módot, sőt olykor lenyomhatunk egy-egy klasszikus meccset is – na ott aztán megy a pofonosztás rendesen.
Kár volt a pocsék irányítással elrontani a Prizefightert, hiszen a korábbi képek és videók alapján remek kis Fight Night pótlónak látszott. Így viszont csak annyit tudok mondani, hogy pár apróságban ugyan felül kerekedett a nagytestvéren, de nem volt képes felnőni a feladathoz, hogy egy profi boxszimulátorral örvendeztethesse meg ezen ritka műfaj kedvelőit. Pár meccset le lehet tolni vele azokon a híres otthonülős esős estéken, megszerettetni azonban nem tudja magát, ami nagy baj, mert anélkül bukott az egész.
A recept hihetetlenül egyszerű, minél több meccset nyerünk ugyanis, annál népszerűbbek, gazdagabbak és elismertebbek leszünk. A PDA-ra egy idő után sorra futnak be az ajánlatok, a barátaink száma hirtelen megsokszorozódik, kapunk ezernyi címlapmegjelenést, nekünk pedig nincs más dolgunk, mint az összecsapások alatt a legjobbat kihozni magunkból.
A bunyózás először borzalmas, később megszokható, viszont sosem megszerethető. Az irányítást csúnyán elrontották, annyi gombot kell ugyanis használni, hogy az ember sosem tud egyszerre mindenre figyelni. A bal karral mozgunk, az ABXY gombokkal ütünk, a jobb kar pedig a védekezés. Emellett használni kell még mindkét ravaszt és mindkét dömpert is, ezekkel döntünk ugyanis, hogy fejre vagy testre pofozzunk, meghatározzuk, hogy merre és hogyan hajoljon el sportolónk, valamint hogyan üssön – simán, meglendítve, vagy belevigye például a testsúlyát is.
A kiosztás hamar megszokható, de a sok hülye gomb miatt a játékos egyszerre mindig csak egy dolgot tud csinálni – vagy mozog, vagy védekezik, vagy üt, ezek kombinálása sajnos fizikai képtelenség. A legjobb lett volna, ha simán lelopják a Fight Night Round 3 jobb karral püfölős megoldását, annál jobbat ugyanis ki se lehet találni!
A teszt során számomra egy kicsit furcsának tűnt a pontozási rendszer is. Az edzéseken tudatosan arra mentem, hogy üssön erőset, de maga is állja a pofonokat, más nem számít. Ilyen irányítás mellett nagyon úgy se lehet trükközgetni, meg táncolni, gondoltam magamban, hát felhúztam ezeket az értékeket maxra, aztán jöjjön az adok-kapok. A mindig védekező és ide-oda mozgó ellenfél viszont rendszerint több pontot kapott minden meccs alkalmával, a bírókat még csak nem is érdekelte soha, hogy minden menet közepén a földre került a fickó, nekem meg szinte maximum energiám volt a gongnál is. Nem ismerem a hivatalos pontozási rendszert, de ez egy küzdősport kérem, azt illene győztesként kihirdetni, aki jobban állta a sarat, nem azt akinek ugyan jó a technikája, viszont gyenge, és vagy hatszor felmosták vele a szorítót! De spongyát rá, nem ez az első csalódás a teszt során – viszont ezek után csak a KO-ra mentem, azt legalább nem tudják megbundázni a bírók.
Az edzések alkalmával ötféle tréninggel, boxzsákozással, pontkesztyűzéssel, futással, körtelabdázással és ugrókötelezéssel tudjuk karakterünk erejét, állóképességét, ügyességét és fürgeségét növelni. A boxzsákozás és a futás kivételével mindegyik training ugyanolyan sablonos mini reflexjáték – minél gyorsabban lenyomjuk a képernyőre bevillanó gombot, sportolónk annál jobban fejlődik. A zsákütögetésnél viszont mi irányíthatjuk, hogy hova és hogyan üssön a fickó, úgyhogy ennek legalább hasznát is tudjuk venni. A futás ezzel szemben szintén baromság, az a régi DOS-os Summer Olimpics játékra hasonlít – minél jobban püföljük a sprint gombot, a csávó annál jobban hajt. Nevetséges, ráadásul az autotrain megnyomásával az egészet át tudjuk ugrani.
Ha már az EA boxjátéka is szóba került az előbb, akkor megemlítjük, hogy annak még a grafikája is sokkal szebb volt. A Prizefighter se csúnya, sőt nagyon is jól néz ki, csak éppen itt nincsenek például olyan baromi jó közelik, mint amit a konkurenciánál látni, és a karakterek se olyan utolsó bőrredőig kidolgozottak. Viszont klafa lett itt az izzadságcsorgás, és jók az arcmimikák, sőt a pályák látványa szerintem még veri is a FN3-at, ott csak szétmosták a pixelközönséget, itt azért igazi, lelkiismeretesen kidolgozott emberek drukkolnak nekünk.
A karrier hangulata végig kellemes, a meccseké kevésbé, a rettenetes harcrendszer miatt pedig felettébb idegesítő a játékmenet is – de legalább a remek soundtrack, például az „Eye of the Tiger” című Rocky betétdal feldobja kicsit a kedvünket. Kifejezetten tetszett, hogy élőszereplős interjúbetétek szakítják meg a karrier módot, sőt olykor lenyomhatunk egy-egy klasszikus meccset is – na ott aztán megy a pofonosztás rendesen.
Kár volt a pocsék irányítással elrontani a Prizefightert, hiszen a korábbi képek és videók alapján remek kis Fight Night pótlónak látszott. Így viszont csak annyit tudok mondani, hogy pár apróságban ugyan felül kerekedett a nagytestvéren, de nem volt képes felnőni a feladathoz, hogy egy profi boxszimulátorral örvendeztethesse meg ezen ritka műfaj kedvelőit. Pár meccset le lehet tolni vele azokon a híres otthonülős esős estéken, megszerettetni azonban nem tudja magát, ami nagy baj, mert anélkül bukott az egész.