Hellboy: Science of Evil

  • Írta: fojesz
  • 2008. szeptember 5.
Tizenöt éve jelent meg az első Hellboy-képregény a Dark Horse Comics zászlaja alatt, mely egészen más oldalról közelítette meg az örökzöld szuperhősös témát: hősünket ugyanis nem csípte meg semmi, nem másik bolygó szülöttje és még csak nem is milliárdos - a nácik importálták a pokolból.
Úgy vélem, felesleges életrajzot írnom Hellboyról, hiszen aki a cikket olvassa, valószínűleg ismeri a képregényekből, vagy a filmeket megnézte legalább egyszer. Annál érdekesebb viszont, hogy miért ennyire sikeres Mike Mignola világa. Hellboyt csak úgy lehet szeretni, ha van hozzá az illetőnek elegendő fantáziája és gyomra. A nácik, az okkultizmus, a vérfarkasok, a boszorkányok világa így együtt még a legnagyobb képregény-olvasókat is sokkolni tudja, de sötét és humoros stílusa szerencsére nem kis rajongói tábort hozott össze magának. Talán nem véletlen, hogy a filmeket is Guillermo del Toro rendezte, aki remekül abszolválta a feladatot, amit e világ megfilmesítése jelentett. Tegyük hozzá, hogy ez inkább személyes vélemény, a Hellboy (itthon Pokolfajzat) moziadaptációja ugyanis megosztotta a közönséget, s bár a cikk megírásának pillanatában még nem láttam a folytatást, az is hasonló eredményekkel büszkélkedhet. Hogy mi lehet ennek az oka? Valószínűleg pont Hellboy furcsasága.


Mielőtt belelendülnénk, szakadjunk el a filmektől, ugyanis tesztünk alanyának az előzetes hírekkel ellentétben köze sincs az új mozihoz. Kétségtelen, hogy aktualitása a Golden Army-nak köszönhetően van, de a játék egy mellékszálat dolgoz fel, némi visszaemlékezéssel. A Kárpátokban járunk, hősünk rutinfeladatot hajt végre egy megkergült boszorkány likvidálása ügyén. Bőszen csapkodunk össze-vissza, tesszük a dolgunkat, ám idővel kiderül, hogy a küldetés nem is olyan egyszerű, mert a nácik is rosszalkodni készülnek (mindezt 2007-ben) egy bizonyos Von Klempft vezetésével: egyefene, ha már ott vagyunk, helyretesszük a kollégát is. Nagyon meg kellett erőltetnem magamat, hogy egyáltalán ennyit tudjak írni a játék sztorijáról. Olyan dologról beszélünk, ami nem is létezik. Jobban mondva van ott valami, de totálisan érdektelen, unalmas és nem motiválja a játékost. A kemény hat fejezet során, amit a játék során megismerhetünk, eljutunk Romániába és két filmszerű flashback folyamán Tunéziába és Japánba – a nácik pedig továbbra is mindenhol ott vannak.


Alapvetően Hellboyt irányíthatjuk majd, de a kooperatív játék során kezelésbe vehetjük Lizt és Abe-et is – az online is tolható játékmód egyébként a Science of Evil legnagyobb érdeme, tessék megbecsülni és lehetőleg így játszani vele, mert így nagyobb az esélye, hogy végigjátszod és nem hagyod abba az első pálya után. A játékmenet ettől függetlenül szerencsére megúszta a divatos karakterváltogatós tendenciát, egyedül játszva nem kell attól tartanunk, hogy valamelyik mesterséges intelligencia által irányított barátunk ott lábatlankodik majd. El is képzeltem milyen lenne az... az ellenfelek eszét tekintve udvarias, öngyilkos típusú majmok rohangálnának körülöttünk. A ránk támadó csúnyaságok ugyanis megvárják, míg társukat kivégezzük, feléjük fordulunk és velük is leszámolunk. Ne aggódjunk, ők addig szervezetten sorba állnak értünk.


A játék egyébként az egyszerű ütlegelős akciójátékok közé tartozik. Tudjátok: lezárul a kapu, tele lesz az aréna rémségekkel, mi pedig lepofozzuk őket egyenként. Tudunk kicsit ütni, nagyot ütni, ugorva ütni, a földre ütni, eszközzel ütni. Bonyolítva a szisztémát, lőhetünk is, no nem egészen úgy, mint a Devil May Cry-ban: hatlövetűnkbe több különböző lőszert találunk az egyes pályákon. Ezek általában a továbbjutáshoz szükségesek, ellenfeleink ellen csak kisebb mértékben hatásosak, miután a fegyvert elővenni, lőni vele, újratölteni, megint lőni és eltenni hosszú másodperceket vesz igénybe, addig pedig kapunk néhány pofont. Érdekesség még, hogy a legyengült rondaságokat kivégezhetjük, egy vagy két gomb időszerű lenyomásával. A kombók valójában nem túl megerőltetőek és nincsenek túl sokan, de legalább látványosak tudnak lenni. Fontos megemlíteni, hogy életerőnk idővel magától tud regenerálódni, így ennek tudtával nehéz meghalni a játékban, kihívást pedig vajmi keveset találhatunk majd. A legszörnyűbb mégis az, hogy mindössze ebből áll a játék: ütünk és ütünk. Néha ki kell nyitni egy ajtót, vagy éppen betörni azt egy gomb nyomogatásával (igen az, amikor görcs áll a hüvelykujjadba tőle), de egyébként semmi változatosságot nem mutat a program. Hamar unalmassá, monotonná válik, még a történet sem segít rajta.


Az ellenfelekből alig van pár fajta, már az is röhej, ahogy többségük kinéz. Egy Hellboy nevével fémjelzett játékban génkezelt gorillák, indiánok és koboldok támadnak rám. Ütős. Két-három fejezet után már megjelennek a komolyabb példányok is, de addig az ember sírógörcsöt kap és kivágja a lemezt a konzolból. Lesz egy-két főellenség is, akik legyőzése trükközést igényel, ami kis színfoltot vinne a játékba ugyan, de miután a továbbjutás mikéntje sok esetben marhára nem egyértelmű, a csatározás megnyúlhat hosszú tíz percekkel is.


Érdektelen, unalmas, egyszerű és primitív. Eddig ez a Science of Evil. A technika megmenthetné, de nem teszi. A grafika első látásra elmenne és korrektnek tekinthetnénk, de az újgenerációs piacon ez már kevésnek bizonyul. Közepes. A karakterek mozgása botrányos, az effektek is csúnyácskák, a motor pedig időnként képes beszaggatni, ami a pár éves látvány fejében nem fogadható el. Másfelől megközelítve a technikai maszlagot, a szinkronok, a hangok és a zenék tetszettek. Sikerült leszerződtetni Ron Pearlmant, Selma Blairt és Doug Jonest, akik a három főszereplő állandó megtestesítői. Jól végezték a dolgukat, igaz, egymondatos beröffenésekből állt a szövegük, amiben nem igazán teljesedhettek ki. Mindenesetre Hellboy szövegei ütnek, az ember arcára mindig kiül a kaján vigyor, mikor hősünk vicc tárgyává teszi a legnagyobb csúnyaságokat. Felcsendül a jól ismert basszusgitáros melódia is, sajnos azonban csak a játék elején és végén – kicsit több zenét el tudtam volna viselni játék közben, vagy legalább az átvezetők alatt.


Mindazonáltal érdekes, hogy engem néha mégis magával ragadott a Science of Evil. Szorgos játéktesztelő lévén körbenéztem az interneten, amerikai teszteket olvastam és a legtöbb helyen keményen lepontozták a játékot. Én is így tettem volna, hiszen összeségében korrekt a játék, de a részleteket tekintve mindenhol találunk hibákat, szigorúan véve az értékelést pedig sok mindenért mínuszpont járna, ebből kifolyólag pedig nagyon alacsony végső pontszám. Végül úgy döntöttem, elsiklok a részletek felett és egy közepes játékként értékelem a Krome Studios legújabb próbálkozását. Igazság szerint hozzáállás kérdése, hogy neked mi lesz a véleményed a játékról: a filmeket megnézve, totális Hellboy-lázban egy haver társaságában talán végigjátszod, máskülönben talán az első pályát sem fejezed be. Vannak jó pillanatai, de összességében tényleg kevés ahhoz, hogy igazán le tudjon bennünket nyűgözni.

12.
12.
K2 The Highest
nem röhög együttérezXD Am ezt télleg nem tudtam:-)
10.
10.
K2 The Highest
Nah ezt majd vhogy kibogozom a játék során:-)
9.
9.
mgsboy
:) pedig annak a feldolgozása is benne lesz mert ugye a qos a folytatása lesz amikor kihalgatják a csákót akit a casino r. ban lábonlőtt
7.
7.
mgsboy
a legjobb h a casino royale eseményét is feldolgozza!
5.
5.
K2 The Highest
Nem tudom:-) Nekem tetszik a QoS
4.
4.
Daks
hát meglátjuk a quantum of solace milyen lesz...
3.
3.
mgsboy
2.
2.
K2 The Highest
1: Nem film adaptációra gondoltál?
1.
1.
mgsboy
minden játékadaptáció gagyi... de ez nem igaz egy játékra: james bond quantum of solace
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...