Assassin’s Creed: Reneszánsz könyvbemutató

Ha szabad ilyen jelzővel élnünk, elmondhatjuk, hogy a hazai könyvkiadásban, dicsérendő módon, a videojátékos vonatkozással megáldott regények reneszánszát éljük. Tavasszal került a boltokba Andrzej Saprowski Vaják, az utolsó kívánság című regénye, s most a Ubisoft nagysikerű Assassin’s Creedje is hasonló figyelemben részesül a könyvpiacon. A dolog pikantériája annyi, hogy jelen esetben a játék áll előbb a frencsájz sorrendjében, míg a Reneszánsz alcímű vaskos kötet pedig az Ubisoft Montreal munkájából építkezik. Bár a francia kiadó mindig is igyekezett egy-egy jól bejáratott címet képregénnyel, filmmel és könyvvel megtámogatni, minden lelkes játékos jó néven veszi, hogy a Splinter Cell után ismét egy népszerű sorozatuk kerül a magyar rajongók kontrollertől bőrkeményedéses kezébe.


Mint minden kötettel való ismerkedésünk, a dolog ezúttal is a tapintással és a szaglászással kezdődik: maga a könyv puha borítót kapott, a lapok hófehérek, nem az a fajta, ami pár év után megsárgul, bár az illat erősen emlékeztet a képregényekre, de érthető, hiszen a kiadás felett bábáskodó Fumax az előbbi műfajjal szerzett érdemeket idehaza. Műfaját tekintve történelmi kalanddal van dolgunk, az író ezúttal Oliver Bowden, aki a hasonló témájú történetek igazi rutinmunkása; Párizsban él és fő szakterülete a történelem. Jelen esetben igaz az a közhely, hogy nem csupán az Assassin’s Creed fanoknak lesz igazán kiemelkedő élmény a regény olvasása, hanem azoknak is, akik hírből sem ismerik Altairt, vagy éppen Eziót. Voltaképpen az Assassin’s Creed 2 cselekménye köszön vissza, tekintve, hogy a videojáték mennyire csapongó és több mellékszálat vonultat fel, így is nagy elismeréssel adózunk möszjő Bowdennek, hogy sikerült a sallangoktól lecsupaszított történetfolyamot 476 oldalba belepasszírozni.


Ugyan Desmondról egy szót sem hallunk, s olyanról sem, amiről a játékot játszva azt hittük, létfontosságú, mégis szükséges volt számos unalmas közjátékot egy mondatban elintézni, vagy egyszerűen kihagyni belőle, hiszen biztosan nem lennének egy lebilincselő regény pozitívumai. Bowdennek igen kidolgozott, rengeteg fiktív és valós karaktert felvonultató háttér állt rendelkezésre, a játék szövegkönyvével egyetemben – balgán hihetjük azt, hogy ennyi elég az üdvösséghez. Csak néhányszor érezzük azt, hogy rutinmunkát végez a bértollnok, s azt, hogy nem saját kútfőből dolgozik, az írói lelemény főleg az üresjáratokban brillírozik igazán.


A történet főszereplője Ezio Auditore, aki éli a 15. századbeli Itália gazdag fiataljainak gondtalan életét Firenzében – gigászi épületeket mászik meg, szoknyák után kajtat, a rivális dinasztia, a Pazzi-fiakkal keveredik csetepatékba. Apja jól menő bankár, ám családja férfi tagjait egy titkos összeesküvésben, koholt vádak alapján meghurcolják és felakasztják, Ezio marad életben egyedül, bosszút esküszik, nagybátyja, Mario veszi szárnyai alá. Mígnem szembesül vérvonala rejtélyes múltjával és azzal, hogy egy sokkalta nagyobb összeesküvés fortyog a háttérben, egy olyan, mely túlmutat a firenzei családok torzsalkodásán és a herceg megölésén: egy ősi játszma kellős közepébe csöppen, ahol az orgyilkosok és a templomosok vívják hosszú és véget nem érő harcukat egymással. A selyemfiúból egyik napról a másikra férfi válik, és egy olyan küldetés szakad a nyakába, ami nem csak Itáliára, hanem az egész világra kihatással lehet. Aki már végigjátszotta az Assassin’s Creed 2-t, azt nagy meglepetés nem érheti, a történések ismerősek lehetnek, ám mindezt az író szemszögéből bemutatva több olyan részletre, személyes monológra derül fény, melyet interaktív formában csak részben, vagy egyáltalán nem figyelnénk.


Bowden kellő intuícióval ragadja meg a történet hangsúlyos pontjait, annak kibogozását magára vállalja. Ezio jellemfejlődése, szaktudása folyamatosan ível felfelé, mint ahogy a játékban azt magunk is átéltünk, ám a program statikus szabályai nem kerülhetnek át a lapokra, s mi kódexlapokat gyűjtögettünk, vagy éppen a pénzünket gyarapítottuk, addig a könyvben mindennek oka van és jól megbújik a sorok között. Míg a játékban döntéseinket s az alkalmazott módszereinket tekintve a kezünkbe adták a gyeplőt, addig e kerek történet egy működőképes és heroikus alternatíva mindehhez. Ami miatt a regény nem pusztán egy forgatókönyv, az a tökéletes írói adalék: kellően ízes leírássokkal, az itáliai forgatag és politikai helyzet jellemzésével (ha nem lennénk tisztában a nevekkel, a kötet végén helyett kapott egy függelék a szereplőkről). A reneszánsz kora elsősorban az emberi elme diadala, a találmányok kora, olyan találmányoké, melyek Leonardo da Vinci fejében is megfordultak, s olyan fegyverként használható szerkezeteké (mint a rugós tőrünk az alkarvédőnkben), melyek még a korukat is megelőzték.


Akár a korrajzot nézzük, akár a történeti fordulatokat – maga a Reneszánsz minden kritériumot tekintve megállja a helyét. Egyedüli hiányosságként a kötet töménységét róhatjuk fel számára, még ekkora terjedelemben is egy percig sincs nyugtunk: az ostromokat gyakorta másfél oldalban elintézi az író, repkednek a nevek és célpontjaink újabb és újabb levadászása, nincs igazán hely és idő a kielégítő jellemzésekre, tárgyleírásokra. A harc szerencsére még a sorok között is kellően kiélezett és részletes, orgyilkosunk mozdulatai, a tapintható feszültség minduntalan átjön – egyedül a környezeti és hangulati sallangokat hiányoltunk részben. A lapok gyorsan fogynak, főleg a nyári melegben egy nyugágyon olvasva, unalomnak még a csírája sem tapintható. Bowden stílusa jól fogyasztható, mesterkéltségtől mentes, kezei viszont több ízben is kötve voltak, nem kalandozhatott el a saját ízlése szerint – a Ubisoft lektorai minden oda nem illő vakvágányt valószínűleg kiiktattak belőle.


A Reneszánsz átültetése magyarra teljesen hiba nélküli, Körmendi Ágnes fordításába belekötni nagyon nem lehet, kellően tisztában van az akkori olasz rangokkal, öltözködési szakzsargonnal, ahogy annak idején megbarátkoztunk a „vaják” kifejezéssel, itt csupán a Creed, mint „krédón” ütközhetünk meg. S ahogy a játékban, úgy a regény párbeszédeit is számos olasz indulatszó és megszólítás tarkítja, melyet érintetlenül hagytak, magyar megfelelőjét a lábjegyzetben találjuk meg. Egy biztos, a káromkodásokkal és a nagyon alapszintű üdvözlésekkel a könyv elolvasása után tisztában leszünk. Egy csipet erotika és némi naturális erőszak is hozzájárul a kedvező összképhez – az Assassin’s Creed: Reneszánsz egy kellő érettséget megkövetelő, komoly olvasmány – jó pár valós históriákon alapuló, véres színdarab élő történelmi mellékszereplőket felvonultatva.


Kiktől nem áll messze az intrika, a bosszú és korabeli harci szokások, az kellően ellesz a regénnyel, a videojátéktól függetlenül egy mesés ízelítőt kaptunk a toszkánai zajos mentalitásról, szokásokról és kegyetlenségekről, ahol a béke egyik napról a másikra háborúba torkollik, az egyéni, kicsinyes érdekek feljebbvalóak a törvényeknél, de betekintünk a művészet felemelkedésébe és a legalapvetőbb emberi indulatokba. Az egyéni bosszú mit sem ér segítő kezek nélkül, egy dacos orgyilkos mit sem ér, ha nincs meg a lelki békéje, elvégre nem akar olyanná válni, mint azok, akik az kezei között véreznek el. Ha nem lenne elég eme kezdet, akkor jó néven veszi mindenki az utolsó oldalon található nyilatkozatot, miszerint a történet folytatódni fog a Testvériség címmel, ami a Brotherhood cselekményét meséli majd el, hasonlóan kielégítő tálalásban. Nyugalom, minden izgatott perccel közelebb leszünk hozzá, a Revelationsről, mint Ezio utolsó kalandjáról nem is beszélve.