Nem csupán nekünk, megszállottaknak jön be a hazai kiadó kezdeményezésre, hogy gyakorlatilag hónapról-hónapra újabb kötettel gazdagítsák a könyvpiac videojáték-ihletésű polcait, hanem az olvasóknak is. A 2011-es Libri Aranykönyv szavazás külföldi szórakoztató irodalmi kategóriájának legjobbjai közé kerültek a sorozat előző darabjai, a Reneszánsz és a Testvériség is, ami mindenképp elismerésre ad okot. Nem vitás, Ti is szeretitek az Assassin’s Creed könyveket, s a tendencia nem áll meg – s reméljük, ez egy folyamat kezdeti szakasza. A Titkos keresztes háborúval megvilágosodnak a homályos foltok, hiszen Ezio Auditore felmenőjének, az egyik legkiválóbb orvgyilkos történetét ismerhetjük meg, illetve eleveníthetjük fel, ha játszottál az első játékkal. Altair mára egy ikon, habár a Ubisoft pont ebben az epizódban helyezte háttérbe a történet prioritását, olvasva Oliver Bowden 430 oldalra hízott munkáját, mindent kihozott a témából.
Nem pusztán vázlatszerűen követjük az eseményeket, hanem minden kibővített formában van jelen, a sajátos jellemrajzokkal, visszatekintéssel és lelki vívódásokkal – pont, ahogy megszokhattuk. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ha játszottál a játékkal, még semmit nem tudsz a mitológiáról, teljes képet csak a könyv elolvasása után kapsz. A kiadás minőségébe most sem tudunk belekötni: hófehér lapok alkotják, hősünk alakja fényes borítást kapott a cím- és hátlapon. Bár a kötet mintha egy kicsit vékonyabb lenne a megszokottnál, holott az oldalszám nem ezt sugallja – vélhetőleg mi látunk rémeket. Beavatottak számára Bowden úr nem tartogat meglepetéseket, stílusa könnyen fogyasztható, de úgy éreztük, a harmadik regényre mintha összeszedte volna magát. A szerkezet szintén újszerű: az egész történetet Niccolo Polo meséli el.
Altair ugyanolyan pajkos volt fiatal korában, mint Ezio. Ki tudja, hány esztendeje folyik már a titkos háború a templomosok és az orvgyilkosok között. Hősünk a saját feje után megy, nem számítanak neki a társai élete, reménytelen helyzetekbe viszi a vére, mintha félbolond lenne. S mikor azt a feladatot kapja a rend vezetőjétől, Al Mualimitől, hogy szerezzen meg egy fontos tárgyat két társával vállvetve, minden kudarcba fullad. Belebotlanak ellenségeik vezetőjébe, Robert de Sable-ba, s Altair minden szabályt áthágva próbál a mester életére törni. Naná, hogy nem jár sikerrel, de életben marad, s visszatér Robert üzenetével a rendházba. Két bajtársa halálhírével, illetve a kegytárgy nélkül Al Mualim érhetően őrjöng. Váratlanul beállít Altair halottnak hitt társa, kezében a küldetés tárgyával, megbénulva – talán ez menti meg hősünket a haláltól. Ám mindent elölről kell kezdenie, egyszerű zöldfülűként: a rend kilenc halálos ellenségével kell végeznie, s természetesen Robert de Salbe sem maradhat életben. A küldetés hosszú lesz, s eközben az egész Szentföldet végigjárjuk.
Az író tökéletes egyensúllyal tárja elénk Altair családjának tragikus történetét, valamint fény derül a templomosok és az orvgyilkosok közti ellentét gyökerére, melyre már oly sokat hivatkozott Ezio krónikáiban. Szükséges a teljes kép megértéséhez ez a regény, mely, bár az első oldalak olvasása közben kissé keszekuszának tűnhet, minden szereplő, minden identitás joggal van jelen, Bowden pedig később megválaszolja a homályos kérdéseket. S mikor összeáll az egész, már tényleg letehetetlenné válik. Érdekesnek tűnt, hogy maguk a templomosok sem azok a velejükig romlott gazfickók, mint hinnénk, ahogyan az orgyilkosok sem jótét lelkek. A történelem alakítása áldozatokat szül, árulásokat, tragédiát és vért – a karakterábrázolás sima és érthető, s korra jellemző tájak, városok mind-mind élnek írott formában. Nincsenek eltúlzott részletek, Bowden csak annyi magyaráz, amennyit feltétlenül szükséges, a többit a képzeletünkre bízza.
A jellemábrázolást tekintve az író ebben a munkájában igazán elemében van, véleményünk szerint a Titkos keresztes háború a legösszetettebb mind közül. Egy felemelkedésnek lehetünk tanúi, de vajon Altair is annyira szerethető karakter, mint Ezio? A választ mindenki maga tudja. Az érvényesülése nem megy könnyedén az adott korban, mely sajátos szemlélettel és vallással rendelkezett, itt nincs helye a reneszánsz túlbuzgó művésziességének. A középkor naturális és olykor borzasztó világában üde színfoltnak számítanak az emberi értékek és elvek – a szereplőknek még nagyobb befolyása van a történésekbe. Az író nem is intézi el pár sorban a bemutatásukat, folyamatosan adagolja az információkat, a párbeszédekből kihámozhatjuk a lényeget. Az Assassin’s Creed mára egy igen szerteágazó, korszakokat átívelő történet, a gyökerek pedig egy ijesztő jövőt sejtetnek, a játszma nagyobb, mint gondolnánk.
Bowden magát is próbatétel elé támasztotta: ugyan a szerkezet némileg eltér a korábbi munkáitól, a lényeg ugyanaz marad. Könnyen emészthető olvasmány, ha az első oldalakon átrágjuk magunkat, megkockáztatjuk, hogy egy teljesen új témájú kötetet kapunk, hiszen pár száz évvel járunk az itáliai történések előtt. Kérdés, hogy ha a saga ilyen profi háttérrel bír, akkor a készítők négy éve miért nem tudták azt elvárható formában tálalni? Az élményhez nagyban hozzájárult a fordító, Soproni Tamás munkája, ami felesleges, talján beszédtől mentes szövegkörnyezetet eredményez; bár elütésekkel sajnos találkoztunk. Tudjuk, hogy a hazai könyvkiadók némileg félvállról veszik a minőséget, a Fumax kiadó mindeddig a jótékony kivételt erősítette, most sincs ez másképp.
Kijelenthetjük, hogy az Assassin’s Creed: Titkos keresztes háború feltétlenül szükséges ahhoz, hogy maradéktalanul képben legyünk a történetfolyammal, minden apró részletre kitérve. Olyan kérdéseket válaszolnak meg benne, amiket korábban csak a felszínen súrolgattak, s ehhez a múltba kellett visszatérni. Bowden magára talált végleg, s ha így folytatja, még több rajongót fog maga mellé gyűjteni. Tegyük hozzá, a kitérőre igenis szükség volt. Altair legalább olyan menő arc, mint Ezio, de nem kell nélkülöznünk az olasz csődört sem sokáig, elvégre a könyv végén található epilógusban megérkezünk végre Konstantinápolyba – következik a Revelations eseményeinek ismertetése. Mindenképpen visszatérünk rá.
Aranykönyv meg semmit nem jelent attól egy könyv se lesz jobb vagy rosszabb csak népszerűbb max. :) De nem is baj ez hátha páran kedvet kapnak 1-1 komolyabb könyvhöz is, persze nem kell rögtön Asimovot olvasni v. vmi :D
Inkább "ilyen minőségü" könyveket olvassanak az emberek, mint hogy ne is olvassanak.
A mai világban (legalább is ahol lakom) cikinek találják, hogy olvass.
Valószínű azért beszerzem az új könyvet is, hogy teljes legyen a "felhozatal".
De én is azt kérdezném amit Necreon: Melyik kötettel érdemes kezdeni? Ezt mert az első játékot dolgozza fel? Vagy a Reneszánsszal mert az volt az első AC Bowden könyv?
Én többet vártam volna mindkét könyvtől de kb. semmivel nem nyújt többet, mint a játék. Már tényleg csak az nincs leírva, hogy nyomd az X-et meg menj még 120 métert.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.