The Raid Redemption - filmajánló

Amit a hazai forgalmazók erőltetnek le a torkunkon évek óta, biztosan nem egyezik meg az egyéni ízlésvilágoddal. Magadra ismersz? Ha viszont körültekintően válogatod meg az esti sziesztához való filmet, bizonyára belebotlottál már a The Raid Redemptionbe, melyről oda-vissza áradoznak a híresnek és mérvadónak titulált magazinok. A saját hitvallásod pedig úgy formálódhat, ha teret engedsz a ZS-kategóriás terméséről ismeretes indonéz alkotóknak is. Nem tudom, hogy hogyan csinálták, de most tényleg feltalálták a spanyolviaszt. Sírva röhögsz a nagypapakorú akciósztárok vergődésein Hollywoodban? Netán unod a német szerencsétlenkedést? Túl bunkó neked a brit szemlélet? Elismerem, súlyos olyan jelzőkkel dobálózni, mint a „legjobb” és a „legmaradandóbb”, de a tény az, hogy az alapanyag tényleg megérdemli, még a szőrösszívű kritikusok is néha megbicsaklanak. Még akkor is, ha később bánják döntésüket. Mi nem fogjuk.


A vágásért is felelős Gareth Evans már jó ideje megtalálta magának a távol-keleti országot, mint filmjeinek teret adó helyszínt, s a belterjes gazdálkodást kihasználva úgy vezényelte le a The Raid Redemptiont, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A jók tántoríthatatlanok, a gonoszak velejükig romlottak – az összecsapás elkerülhetetlen. A szembenálló felek egymással néznek farkasszemet – tudjuk, hogy itt csak egy győzhet. A harc pedig másfél órán keresztül megállíthatatlanul hömpölyög, s ahol már elfogyott a golyó, ott már csak a közelharc segíthet. Ha álmélkodtál a seggdugó Statham ütésvágásain a Szállítóban, ideje nyitott szemmel nézni a világra és befogadni a kertelés nélküli, igazi mannát. Mert megérdemled.


Hősünk egy fiatal rendőr, aki reggel elbúcsúzik várandós feleségétől, imádkozik, majd elindul az utóbbi évek legnagyobb rendőri akciójára, ahol az osztag feladata az, hogy a helyi kiskirály búvóhelyét megtisztítsák, és elkapják a korrupt honatyákat is kezében tartó gengszterfőnököt. A helyszín egy többszintes épület, ahol a maffiózó talpnyalói rejtőznek: a lakók különféle anyaszomorítók, drogosok és visszaesők. S bár a ház rendkívül védett, a kommandósok a meglepetés erejére hagyatkozva próbálnak meg végre pontot tenni az ügy végére. Mondanunk sem kell, hogy az akció nem lesz sétagalopp, hiszen ez már a rivális bandának sem sikerült, a zsernyákok pedig messziről elkerülték ezt a helyet, nem beszélve arról, hogy a rend őrei közül sokan le vannak fizetve. A kezdeti összehangolt akció nem várt fordulatot vesz, a csapat hibázik, mire minden a feje tetejére áll. A vadászból űzött vad válik, s mire feleszmélhetnek, már az életüket mentve menekülniük kell.


Még a legnagyobb akciófilmek esetében is előfordul, hogy a történet másodlagos szerepet kap, s a The Raid e szempontból nem is licitál rá a zsánerre. Egyszerűen túl kevés az idő egy ilyen profizmussal megkomponált csihi-puhi-parádé mellett még mondanivalóval is előrukkolni, igaz, a fogyasztók többsége nem is igényli ezt túlzottan.  Ami marad viszont, az minden képzeletünket felülmúlja és tobzódunk az adrenalinban. S mikor a skuló elfogy, hőseinknek minden leleményességüket latba kell vetniük, hogy mentsék az irhájukat. Csakhamar a koszos lakóház minden gyilkosa őket akarja elkapni, akik szintén nem az ellátottságukról híresek. Bozótvágó, kés, ököl és láb kerül előtérbe – minden harcművészet legjava, tízezres fordulatszámon pörögve. Ami külön öröm, hogy egyáltalán nincs eltúlozva. Simán elhisszük, hogy ez most így nem mond ellent Newton törvényeinek, egy edzett ember tényleg ki tud magából hozni ennyit. Nem kell hozzá hektószámra ömlő vér, sem unalmas lassított jelenetek, ahogy idegbeteg módon rángatózó kamera sem – csupán az emberi esendőség és fizikai lét határainak feszegetése. A túlzott hatásvadászat távol áll az alkotástól, egyszersmind megmarad a valóság talaján – soha nem nyúlnak el a bunyók, amikor pedig igen, akkor már elfogultak vagyunk, elvégre az egyik leggecibb testőr sorsának kimenetele forog fenn. 


Már ott nyert ügye van a filmnek, hogy a főhősként tetszelgő, kölyökképű, nyurga főhőst is egy csapásra megkedveljük. Ő csak belecsöppen az események sűrűjébe, inkább zöldfülű, mint veterán, akit otthon várja várandós felesége. Egyszerű emberi célokra kell építeni, nem kell folyton világmegváltó identitással felruházni hősöket. Az élet túl unalmas ahhoz, hogy nagy elvárásaink legyenek. Habár az egyik alapvető fordulat olyan, mintha egyenesen a strandon olvasható és könnyen felejthető leányregényből vettük volna át – szerencsére a játékidő legnagyobb hányadát a brutális akció teszi ki. S amíg megy a morálisnak szánt eszmecsere, addig legalább kiugorhatunk a konyhába a következő sörért és nasiért. Elismerjük, hogy lehetett volna tovább szőni a történetet, mely rövid idő után kiszámíthatóvá válik – meg is kapta érte a pontlevonást, meg aztán hagyni kell valamit a folytatásra is, már ha lesz ilyen.
 

Evans remek érzékkel vezeti végig az egész filmet, s ott próbál magyarázni, ahol feltétlenül szükséges. Ez egy akciófilm, abból is az egyik legjobb. Nem azért nézzük, hogy szerelmet lássunk és baráti beszélgetéseket, hanem vérontásra vágyunk, ahogy az ókorban gladiátorviadalra, a középkorban a kivégzésekre jártunk, most beérjük (vagy nem) a filmekkel. S akiben van egy szemernyi szimpátia a törött csontok és visongás iránt, annak száz százalékosan tetszeni fog, amit lát. S ezen nem javítana egy fokkal profibban megírt forgatókönyv sem – nem kell tovább ütlegelni a szerencsétlent, amikor már amúgy is halott. A rendezői munka tökéletessége pedig az arányok eltalálásában rejlik – ezért hasonszőrű szakma a direktor és a gyógyszerész. Igaz, az egyik a fájdalomra, a másik annak csillapítására épít. Ha pedig a zenei betétek minőségét vizsgáljuk, meg kell említenünk a Linkin Park zenészét, Mike Shinodát, aki igazi vérpezsdítő dallamokat írt a pofozkodás alá.


A The Raid Redemption nem kínál mást csak vért és verejtéket, s ami a legfőbb, még a kisujját sem kell mozdítania ahhoz, hogy korunk neves akciófilmjeit lazán kenterbe verje. Felkokszolt Stallone, az unalmasan kimért Willis, az idegesítően pattogó mitugrász Statham és társai mehetnek a levesbe – olcsó vásári mutatványosok Evans hősei mellett. Az ütésvágások pedig három-négy filmre is elegendőek lettek volna, nem mindennap láthatunk ilyen összetett, de teljesen hihető kunsztokat, úgy hogy az erőltetettség legkisebb gyanúja sem merül fel. Még napokig a hatása alatt leszünk, ezt garantáljuk. Az biztos, hogy ez után figyelemmel kísérjük a rendező és a szereplők további munkáit is. S a másik elismerés pedig az, hogy már készül a hollywoodi remake. Mi pedig ereszkedjünk fél térdre és adózzunk minden idők egyik legjobb akciófilmjének.

Rendezte: Gareth Evans
Forgatókönyv: Gareth Evans
Zene: Mike Shinoda
Szereplők: Iko Uwais, Joe Taslim, Donny Alamsyah, Yayan Ruhian, Pierre Gruno, Ray Sahetapy, Tegar Satrya
Játékidő: 101 perc
IMDB: 8.0
Metascore: 73
Gamekapocs értékelés: 9