Az Osheimi Kerék könyvkritika

  • Írta: zoenn
  • 2017. március 3.
Jalan és Snorri megjárják a poklot is a trilógia záródarabjában, ám még ez is kevés. A herceg és a viking úgy látja, hogy közös kalandjuk csak egy Építők által hátrahagyott szerkezetet felkeresve érhet véget.

Az biztos, hogy Mark Lawrence hat regénnyel a háta mögött is képes meglepetéseket okozni. Már az első kötetben világossá vált, hogy a Vörös királynő háborúja-trilógia teljesen más hangvételt ütött meg, mint a Tövisek-sorozat. Nem olyan végletekig sötét és kegyetlen, noha helyenként itt is fel kell kötnünk az alsóneműt rendesen. Nyilván az író választhatta volna a könnyebb utat is, és egy nagy és véres csatával lezárhatta volna az egészet. De nem, a szélhámos és olykor gyáva Jalan hercegnek és a családja megmentésért az alvilágba is ellátogató vikingnek sokkal elegánsabb módszerrel kell elköszönnie az olvasóktól. Ha őszinte akarok lenni, egészen Az Osheimi Kerék végéig nem tudtam, hogy mire megy ki a játék.


Sokan túlértékeltnek tartják Lawrence munkásságát, és biztos, hogy Jorg ámokfutásában volt is egy kis csíny az íróban, de a mostani könyvre már beérett a stílusa. Lehet, hogy nem jó helyen vannak a súlypontok a regényben, a könyv első harmadában például nemigen halad előre a történet, holott A hazug kulcsában pofátlan cliffhangerrel ért véget a sztori. Jalan nagydarab társát követve és Loki kulcsát elcsenve átlépett a pokol kapuján. Ezzel szemben már az első fejezetben visszatér a hős az élők világába, és nem tudjuk, mi történt vele odalenn. Persze később visszaemlékezések formájában minden megtudunk, de az sem vett volna el semmi a könyv élvezeti értékéből, ha vágatlanul, egyben megkaptuk volna az alvilágban játszódó – nagyon is lényeges – dolgokat.

Jal persze visszatér Vöröshatárba a jól megérdemelt pihenés reményében, de itt sem úgy alakulnak az események, ahogy eltervezte. A királynő távollétében a város védelmét bízzák rá, bekövetkezik egy családi tragédia, és élőholtakból álló sereggel a Holt király is ostromolja a falakat. A fiatal herceg megszervezi a védelmet, de végül is egy olyan szerepkört tukmálnak rá, amihez nagyon nem fűlik a foga. Szerencsére a múlt és a jelen szálai összeérnek, a kötet felénél pedig végre Snorri is nagyobb szerepet kap, de a régi ismerősök is visszatérnek. Köztük Kara, a völva és Hennan, az időközben alaposan megnőtt molnárlegény is. Ahogy újra összeáll a régi brigád, körvonalazódik az utolsó feladat is: meg kell keresniük az Osheimi Kereket, az előző civilizáció egyik rejtélyes szerkezetét, ahol végre kiderül, mi lesz a világ sorsa.


Már megint azok a fránya arányok! Már az előző kötet végét is sikerül elnyújtania Lawrence-nek, és itt a könyv feléig szembesülünk ugyanezzel. Oké, a sivatagos részek is kellően jól vannak megírva, főleg a robbanás utáni jelenetek, de ugye hiába a sok vicces és máskor végletekig cinikus gondolat a hősünk fejében, azért még mindig egy helyben toporgunk. Vöröshatárban aztán felgyorsulnak az események, de nem olyan ütemben, mint várták, és csak au utolsó száz oldalon kapcsol következő fokozatra. A poklos flashbackek persze ütnek, szinte a bőrünkön érezzük a reménytelenséget, a szomjúságot és minden más gyötrelmet. Nehezen hittem elsőre, hogy az élők világába visszatérve még ezen is lehet csavarni, pedig pontosan így történt.

Jal mögött is hosszú út áll, már nem az a mimóza alak, mint korábban. Jellemfejlődése az egyik legizgalmasabb rész a trilógiában. Persze egy válogatott katonákból álló sereggel a hátad mögött te is mindenre készen állnál, de enélkül Jalan is kétszer is meggondolja, hogy kardot húz-e. Már korántsem az a tényérbemászó figura, mint a legelején – úgy látszik, a feddhetetlen Snorrival töltött idő nem múlt el nyomtalanul. Azt azért illik hozzátenni, hogy csak a vikinggel a jobbján tud igazán kiteljesedni a karakter, meg akkor, amikor a korábban megvetett családja élete forog kockán. Külön öröm volt, hogy Az Osheimi Kerék végre több időt szentel Jal fivéreire is, egészen bensőséges kapcsolat alakul ki köztük a veszély óráiban. Lawrence egy nagy adag fanservice-t is szállít Jorg szerepeltetésével, ráadásul a Tövisek Hercegével való találkozás igazán mély nyomot hagy hősünkben, amely kihat a későbbi világlátására is. 


A könyv összességében nem annyira szerethető, de korántsem beszélhetek gyenge műről, az író még mindig egy magasabb ligában játszik, csak nem kapjuk meg a várt katarzist a végén. Csattanót, azt igen. A tempó ingadozását már korábban sem tudtam megemészteni, bár ezt részben csak saját türelmetlenségemnek tudhatom be. Még mindig hatalmas élvezet Lawrence-t olvasni, nem csicsázza túl a dolgokat, megtalálta saját hangját, és remélem, az új trilógiájában, az Ősök könyvében már egy fokkal pergősebb sztorit vet papírra. A nyitórész, a Vörös nővér még idén befut.

2.
mephi
#1: Mindenki másképpen lát dolgokat. Nekem kifejezetten tetszik a világ, amilyenek megálmodja, és ahogy bemutatja. Számomra Jalan karaktere sokkal szimpatikusabb. A Vörös nővér nálam kötelező vétel lesz.
1.
Mortis
"Sokan túlértékeltnek tartják Lawrence munkásságát..." haha, nem véletlenül. amikor nem erőlködik, hogy nagyon meghökkentő legyen, akkor csak szimplán unalmas. hihetetlen egyébként, hogy ennyi idővel a Tövisek-... után még mindig ugyanazt csinálja(flashback az egész könyvön keresztül, elszórtan). színdarab íróként többre menne, mert a párbeszédei egész jók, csak történetet ne hagyják írni, se világot építeni.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...
Advertisement