Top Gun: Maverick filmkritika

A méltán legendás producerpáros, Don Simpson és Jerry Bruckheimer a néhai Tony Scott rendezővel karöltve valamit nagyon eltalált 1986-ban. A Top Gun azon filmek sorát gyarapítja, amelyekért anno nem különösebben lelkendeztek a kritikusok, és melyek nem igazán kelhetnek versenyre az évtized legnagyobb mesterműveivel. Sőt: sztorija klisés, cselekménye ezerszer látott panelekből épült fel, amúgy sem túl eredeti fordulatait már jóval azelőtt tudtad, hogy azok bekövetkeztek, a benne lévő szerelmi szál és a bromance annyira cukormázas, hogy újranézése minimum kettős típusú diabéteszt okoz, a Reagan-korszak természetesen fullba tolt, militarista propagandája pedig úgy áthatotta az egészet, mint ahogy egy F-18-as vadászgép szeli át a felhőket csúcsteljesítménnyel. Mégis: a közönség valósággal zabálta a szemtelenül fiatal Tom Cruise repülős kalandját és a pofátlan USA-dicsőítést (a Top Gun 1986 legsikeresebb filmje volt a maga több mint 300 millió dolláros bevételével), örökre megjegyezte a készítők nevét az egész világ, hatására mintegy 500 százalékkal nőtt a haditengerészethez jelentkezők száma, mely láttán a Pentagon (ami rengeteg katonai gépet és eszközt adott bérbe Hollywoodnak, gyakorlatilag fillérekért) vigyorogva dőlhetett hátra, az emberek pedig hasonló őrülettel fosztották ki a divatboltokat is a filmben viselt Ray Ban-napszemüvegek után.

Legnagyobb érdemeit mégis az utókorban kell keresni: a Top Gun Blu-ray-lemezen ma már olyan, mint a legelső HD-pornó, rajzfilmszerű képi világgal, élethű izzadással (természetesen patakokban, ahogy kell), azaz egy régmúlt, de még mindig népszerű korszak giccses, nőt és férfit egyszerre fetisizált, a militarizmust kamaszos vágyfantáziába csomagoló, nyálas popzenével megtámogatott gyönyörű időkapszulája. Egyszerűbben fogalmazva: ha valaki tudni akarja, milyen is volt a nyolcvanas évek, akkor ezt a filmet kell neki megmutatni.

Nem is csoda, hogy a premierje óta eltelt több mint három évtized alatt a Top Gun óriási kultstátuszba emelkedett. Ilyen filmek manapság már nem készülnek, és könnyen mondhatnánk rá, hogy ez a koncepció annyira benne ragadt a nyolcvanas években, hogy 2022-ben már teljesen működésképtelen – csakhogy manapság fél Hollywood a múltidézésből és régi nagy klasszikusainak újrafelfedezéséből él, így el is jutottunk a Top Gun folytatásának félig-meddig mondvacsinált létjogosultságáig. Persze a lelketlen pénzhajhászás, a kreativitást kizsigerelő profitorientáltság, valamint a kívülről csili-vili, ám belül rothadozó, legtöbbször arcátlan nosztalgiavasutak közepette nem épp a „szükséges” vagy az „elengedhetetlen” szavak jutnak az ember eszébe a Top Gun második részével kapcsolatban. És őszintén szólva én sem tettem volna sokat arra, hogy a Top Gun: Maverick nem egy undorító, folyton folyvást vissza-visszanéző üres fan service lesz, ami kizárólag az eredeti film kultikus státuszára alapoz, és azon generációk szívet megdobogtató emlékeinek kihasználásával próbálja majd kicsalni a mozijegy árát, akik ezen a klasszikuson nőttek fel. Ehhez képest nem kellett öt perc, és minden előítéletem rögtön repült ki a nyitott ablakon.

Bekúsztak a képernyőre a stúdiók logói, megszólalt a klasszikus Top Gun-himnusz modernizált változata, még a jó ideje elhunyt Don Simpson előtt is tisztelegnek teljesen egyszerű, de mégis gyönyörű módon, majd rázendített a Danger Zone, felbőgtek a vadászgépek a naplementével a háttérben, engem pedig úgy megrohantak az emlékek, hogy szinte már a könnyeim folytak – ott már tudtam, hogy ez az én filmem lesz. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ennyi nem elég, és mindez azért van, hogy régi gyerekkori emlékeimet előhívva már a legelső pillanatban becsapjanak, ámde a Top Gun: Maverickben az a legfrankóbb, hogy ha a további két órát nézem, akkor is tízpertízes szintet hoz, és maximális teljesítményen pörög – nem csak a nosztalgia miatt, sőt!

A Top Gun: Maverick elsősorban azoknak szól, akik az eredeti filmen nőttek fel, de aki nem látta, az is képben lesz. Merthogy az alkotók egyszerre tisztelegnek az első rész előtt és újra fel is találják azt, figyelembe véve azt a tényt, hogy 1986 azért már nem tegnap volt, és a Top Gun sem mai csirke. Ezért Tom Cruise-ék meg sem próbálják hozni az előd túlexponált maszkulinosságát, vagy a kikezdhetetlen bájhoz hozzájáruló, gyerekként viselkedő wannabe háborús hőst játszó felnőtteket (rendben, ilyen is van benne, de nem ez a lényeg, erre mindjárt visszatérünk), nyoma sincs elvakult dicsőítésnek, se toborzó-feelingnek, mégis, utoljára a Mad Max: A harag útjánál működött ennyire zseniálisan a múlt és a jelen összemosása. Mert oké, a sztori még mindig kiszámítható, tele van ősrégi klisékkel, a párbeszédek sem Shakespeare-szintűek, a szerelmi szál pedig olyan, mintha a két rész között még lett volna minimum egy film, ami alapján értenünk kellene, hogy mi is történt Maverick és Jennifer Connelly karaktere között a múltban – de eközben akkora szíve és lelke van az alkotásnak, olyan csodálatos, monumentális élményt kínál, amit egyszerűen nem lehet látni manapság.

És most jöhetnék azzal, hogy ha a filmben olyan epikus, hihetetlenül jól megkomponált/megrendezett akciójelenetek vannak, hogy szó szerint leteszed a hajadat (természetesen egyenesen kötelező moziban, nagyvásznon nézni), kitérhetnék arra, hogy a Top Gun: Maverick mekkora felüdülést jelent egy olyan filmes berendezkedésben, melyben kéthavonta elpusztul az univerzum, és amelyben a köpönyeges szuperhősök szinte teljesen befoglalták a mozikínálatot. Hosszú sorokon keresztül fejtegethetném a pozitívumokat, de egyrészt ezeket a saját szemeddel kell megtapasztalnod, hogy megértsd, másrészt a film nem kizárólag a zúzós csihi-puhik miatt éri meg a pénzét, hanem épp ellenkezőleg: a legjobb, legérzelmesebb jelenetek nagy részét akkor kapod az arcodba, amikor a szereplők nem vadászgépekben ülve szórják az áldást.

A Top Gun: Maverick talán legérdekesebb, legszerethetőbb aspektusa az, ahogy Maverick karakteréhez, emberi kapcsolataihoz, feldolgozásra váró traumáihoz és az elmúlt 36 évéhez viszonyul. Joseph Kosinski rendező túlzás nélkül gyönyörű és megható jeleneteket hoz ki Maverick és Iceman barátságából (elég csak megnézni az arcokat: egy-egy pillantásban több mondanivaló van, mint a legtöbb mai film hosszú monológjaiban), Goose halálából, akinek elvesztése még mindig úgy tépkedi a főhős lelkét, mintha tegnap történt volna (hasonlóan kiemelt szerep jut Goose fiának, Roosternek is), és nem utolsó sorban egy régi, újra fellángoló szerelemmel is csodákat művel. Ez utóbbi remekül leképezi azt, hogy mennyit változott Maverick, és vele együtt mennyit változtak azok, akik az első részen nőttek fel.

Az eredeti film szerelmi szála egy kamaszos vágyálom volt, amely, mint ahogy a produkció többi eleme is, elsősorban a fiatalokat szólította meg, ehhez is igazodott minden, az operatőri munkától kezdve, a fény árnyék effekteken át a zenékig bezárólag. És itt jön a csavar: amikor az új Top Gunban Maverick és Penny összemelegednek, és újra fellobbantják régi, elfojtott érzelmeiket, akkor nem egy túlfűtött szexjelenet következik, premier plánban izzadó szereplőkkel, egymásba fonódó sziluettekkel, fehér, szélfútta függönyökkel, miközben bömböl a Take My Breath Away, hanem a karakterek *dobpergés* BESZÉLGETNI kezdenek! Ez egyszerre ad képet arról, hogy az első részben még meggondolatlan, nagyzoló és nagyképű hülyegyerek Maverick mennyit fejlődött 36 év alatt (igaz, a vakmerőségéből mit sem vesztett), és hogy mi, akik még gyerekként vagy hormontúltengéses tinédzserként láttuk az eredeti filmet, mennyire más, komolyabb, ha lehet bölcsebb emberek lettünk – gyerekkorunk egyik legnagyobb hősével együtt mi is felnőttünk.

Ahogy mondtam, ha nagyon mélyen belemennék, napestig tudnám sorolni, miért is kiváló a Top Gun: Maverick. Rengeteg dologra kitérhetnék, a színvonalas, maximálisan igazinak ható különleges effektektől kezdve, a briliáns rendezésen és a remek karaktereken át (a mellékszereplők természetesen inkább a megszokott archetípusok, cserébe viszont emlékezetesek), a film humánus, emberi, hovatovább megható, egy percre sem nyálas oldaláig bezárólag – de az már szubjektív ömlengés lenne, nem kritika (igaz, így is közelebb van előbbihez, mint utóbbihoz). Lényeg a lényeg: ha egy kicsit is szereted az eredetit, vagy úgy egyáltalán csak egy patent akciófilmet akarsz látni, akkor az új Top Gun tökéletes választás. A magam részéről a végén úgy arcomra fagyott az elégedett mosoly, mint Jokernek – pont erre volt szükségem, pont így.

A Top Gun: Maverick a moziszékbe szegez, üdítő, jóféle nosztalgiával hat, leszedi a fejedet, és szépen lekerekíti/beteljesíti Maverick karakterívét is. Voltaképp az első résszel karöltve/együttműködve egységes, kerek, lezárt történetet ad. Végeredményben jó, hogy elkészült. És így jutunk el a negatív előítéletektől és Hollywood gyógyíthatatlan nosztalgiamániájától az idei év eddigi legjobb filmjéig és az utóbbi néhány esztendő legkiválóbb blockbusterjéig.

Gamekapocs értékelés: 10 

Rendezte: Joseph Kosinski
Szereplők: Tom Cruise, Miles Teller, Jennifer Connelly, Jon Hamm, Glen Powell, Lewis Pullman, Ed Harris, Val Kilmer
Forgatókönyv: Ehren Kruger, Eric Warren Singer, Christopher McQuarrie
Zene: Harold Faltermeyer, Lady Gaga, Hans Zimmer, Lorne Balfe
Hazai premier: 2022. május 26.