Ál/Arc visszatekintő filmkritika

Idén 25 éves lett minden idők egyik legjobb akciófilmje, egyúttal John Woo egyetlen kifogástalan amerikai rendezése, amelyben tökéletesen sikerült ötvözni a hongkongi szellemiséget az amerikai akciófilm-dramaturgiával.

John Woo-t egyetlen egy, magára valamit is adó akciófilm-rajongónak sem kell bemutatni. A hongkongi rendező hazájában a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején robbant be a köztudatba egy sor, ma már kultikusnak számító remekművel (Szebb holnap 1-2, A bérgyilkos, Golyó a fejbe, A fegyverek istene), amelyek rögtön bekerültek a zsáner bőrkötéses nagykönyvébe, az addig mellőzött/lesajnált országot pedig örökre feltették a filmipar térképére. A hongkongi mozi legendás időszaka volt ez: amíg a világ másik végén Arnold Schwarzenegger, Sylvester Stallone, Jean-Claude Van Damme és Steven Seagal uralta az akcióműfajt, addig a Távol-Keleten a stílusos mozdulatok, a lassított felvétellel leforgatott vad, véres tűzharcok, az utolsó leheletükig harcoló hősök, a fékevesztett pisztolypárbajok (mit pisztolypárbajok, inkább már-már művészi magasságokig törő fegyverbalett) és az ezek közé beágyazott mély sorstragédiák nem csak új alműfajt teremtettek (heroic bloodshed, azaz hősi vérontás), hanem konkrétan megreformálták az egész zsánert.

Vitathatatlan, hogy ha anno nem születtek volna meg ezek a klasszikusok, akkor ma rengeteg zseniális filmmel lennénk szegényebbek, és mivel az akciójelenetek stílusát és koreográfiáját forradalmasító Woo-ra, és mellette több más, szintén meghatározó rendezőre (Tsui Hark, Ringo Lam) is felfigyelt a nyugati világ, csak idő kérdése volt, hogy az úriemberek mikor kapnak meghívást a csábító lehetőségekkel kecsegtető Hollywoodba. A triumvirátus végül nagy reményektől fűtve Amerikába ment (főleg Van Damme nyomására, aki szintén nagy rajongója volt a hongkongi filmeknek, és épp új utakat keresett), ám a jóslat, miszerint a kínaiak majd jól leiskolázzák az amcsi rendezőket, nem vált valóra. Az Álomgyár szép sorban kizsigerelte a direktorokat, akik csakhamar a videóra gyártott B-kategóriás fércművek posványában találták magukat, és már csak halvány árnyékai lettek azoknak, akiket hazájukban nemrég még istenként tiszteltek.

A hollywoodi stúdiórendszer minden egyéniségüktől, kreativitásuktól és rátermettségüktől megfosztotta őket, és bár Woo-val sem bántak kesztyűs kézzel, mindőjük közül még ő járt a legjobban. Az utómunkák során kegyetlenül szétmarcangolt – ám véleményem szerint méltatlanul alulértékelt – Tökéletes célpont és az egydélutános, kellemes, ámde a rendező korábbi munkáinak minőségével összeegyeztethetetlen akciószösszenetként félig-meddig működőképes Rés a pajzson után a Paramount stúdiófőnöke azzal a mondattal fogadta a mestert, hogy „Én egy John Woo-filmet akarok látni”, és ezzel el is dőlt minden. A kontroll ezúttal alulmaradt a győzelmet arató kreativitással szemben, és megszületett a kilencvenes évek és egyúttal minden idők egyik, ha nem a legjobb akciófilmje, az Ál/Arc.

A hongkongi rendező amerikai munkásságáról enyhén szólva sem beszélhetünk szuperlatívuszokban, hiszen ha szigorúan vesszük, akkor csak egyetlen egy olyan mozit készített, amely maradéktalanul magán viseli ezer közül is felismerhető stílusjegyeit, és amely ennél fogva maximálisan kifogástalan – de az Ál/Arcra még bemutatása után 25 évvel is meleg szívvel emlékszünk vissza, és eme film fényében még az erőszak Mozartjának kikiáltott zseni nyugati kisiklásai is megbocsáthatóak. Menő akciójelenetek, pazar tűzpárbajok, még egy A-kategóriás akciómozitól is szokatlanul mély drámai vonal, vissza-visszatérő vizuális Woo-kellékek (duplapisztoly, templom, galambok, stb.), nagyszerű színészi alakítások, és nem utolsó sorban fantasztikus hangulat – a tökéletes Woo-mestermű ismérvei. Az első és most már bizton állíthatjuk, hogy az utolsó olyan alkalom, amikor sikerült ötvözni a hongkongi szellemiséget az amerikai akciófilmdramaturgiával, és csakugyan az egyetlen eset, amikor a távol-keletiek amerikai földön mutattak példát Hollywoodnak.

Woo már a saját hazájában forgatott filmjeiben is előszeretettel mesélt az egymással szemben álló karakterek között meglévő különös kötelékekről. A Szebb holnapban két testvér, egy rendőr és egy gengszter fog össze a közös cél érdekében, A bérgyilkosban egy hivatásos rosszfiú és egy hithű zsaru között szövődik barátság, a Golyó a fejbe három gyerekkori barát elszakíthatatlannak gondolt kapcsolatáról és egyikük árulásáról szól, A fegyverek istene pedig a bajtársiasság motívumát boncolgatja két olyan figurán keresztül, akik először egymás ellenségei, majd végül ráébrednek, hogy voltaképpen egyazon oldalon állnak. Woo ugyanezt a témát alkalmazza az Ál/Arcban is, ám ezúttal kifordítja a jól ismert receptet, és vesz két főszereplőt, akik szöges ellentétei egymásnak, majd azzal bolondítja meg a klisés, ezerszer látott felütést, hogy ezt a két karaktert a másik bőrébe bújtatja. A másik világában kell létezniük és a másik életét kell élniük. Ebből az alapsztoriból manapság már gagyi vígjátékok születnek, Woo azonban skizoid akciódrámát faragott belőle, melynek ugyanúgy megvannak a maga emocionális csúcspontjai, mint ahogy a hibátlanul megkomponált, vérprofi akciójelenetei.

Adott egy megszállott FBI-ügynök, Sean Archer (az akkoriban a második aranykorát élő John Travolta) és egy pszichopata terrorista, Castor Troy (Nicolas Cage, az évtized egyik legnagyobb kultarca): Archer már évek óta szakadatlanul hajszolja az esküdt ellenségének kikiáltott Troyt, nem csupán emberfeletti maximalizmusa miatt, hanem azért is, mert hat esztendővel ezelőtt Troy hidegvérrel megölte emberünk egy szem fiát. A férfit azóta teljesen felőrölte a bosszúvágy, feleségétől és lányától is elhidegült, azonban végül beérnek kétségbeesett erőfeszítéseinek gyümölcsei: Troyt nem csupán elfogják, de ráadásul egy baleset miatt kómába is esik. Ám ezzel még nincs vége: a terrorista egy nagy hatóerejű biológiai fegyvert rejtett el valahol Los Angeles városában, amelynek pontos hollétét csak Castor börtönben sínylődő öccse, Pollux ismeri.

Mivel Pollux a bátyján kívül senkiben sem bízik meg, és mivel az FBI-nak alig pár napja maradt, hogy megtalálja a bombát, mielőtt az felrobban, egy modern orvoscsapat hajmeresztő ötlettel áll elő: egy bonyolult műtéti eljárás keretében leválasztanák Archer arcát, hogy aztán Troyét tegyék fel a férfira, aki így ellenségének személyazonossága mögé búja secperc kideríthetné a pokolgép pontos helyét. Az FBI-ügynök végül belemegy az őrült tervbe, de aztán az események váratlan fordulatot vesznek: Troy magához tér a kómából, és felölti magára Archer arcát, egyben befurakodik annak életébe is. A végső összecsapás elkerülhetetlen a két ősellenség között, ám a várva-várt vendetta felé vezető út golyózáporral, vérpermettel és magasan tornyosuló hullahegyekkel van kikövezve.

No meg – ahogy korábban is említettem – kőkemény drámával, és pont ez az a tulajdonság, amiben tényleg nem akad méltó párja az Ál/Arcnak az amerikai műfajtársak között. Mindez pedig Woo példátlan, egyedi stílusát dicséri, mert most őszintén: a kilencvenes évek akciófilm-rendezői közül vajon ki tudta volna ezt jobban, vagy legalábbis ugyanilyen jól levezényelni? Nem véletlen, hogy az Ál/Arcot még több mint két évtized után is minden akciórajongó abszolút piedesztálra emeli – ha ezt a filmet nem Woo rendezi meg, közel sem ez lenne a helyzet. Megkockáztatom, a sztori érzelmi töltetének ereje mindenki másnál elsikkadt volna, és végeredményben az identitását is feláldozzák a látvány és a vérgőzös pisztolypárbajok oltárán. Woo-t azonban elsősorban a karakterek érdeklik, és minden egyéb eszközt a két főhős személyes kapcsolatának és a nem mindennapi helyzet drámai aspektusának rendel alá.

Mert szó se róla, az akciójelenetek maximális fordulatszámon pörögnek, akár az alaphangot remekül megadó nyitószekvenciát, akár a szuperbörtönből való szökést, akár a kommandós rajtaütést, akár a színtiszta erőszakorgiaként dübörgő záróakkordot nézem, a film minden szempontból jelesre vizsgázik. Itt semmi sem felesleges, minden mozzanatnak, minden egyes pisztolylövésnek funkciója van, minden pillanat komoly szerepet tölt be a történet, valamint a karakterdinamika szempontjából. És amikor az FBI rohamosztaga betör a bűnözők rejtekhelyére, Castor addig nem ismert fiának fejére egy fülhallgató kerül, amelyből a Somewhere Over the Rainbow szól, ő pedig lassan felemeli a kezeit, miközben a golyók emberi testeket szaggatnak szét, üvegek törnek, szilánkok repkednek, emberek hullanak, és tombol a pusztítás, az az erőszak olyan mély, költői ábrázolása, amit azóta sem tudtak így, ilyen szinten megragadni, és amire előtte is csak Woo volt képes.

Az akciójelenetek és a dramaturg kéz a kézben járnak egymással, ennek a szerves együttműködésnek pedig a két főszereplő, Nicolas Cage és John Travolta a kulcsa. Karrierjük egyik legjobbját hozzák (ha az Akadémia nem bánna ennyire rútul a műfajjal, valószínűleg még az aranyszobrot is zsebre tehették volna), Cage hihetetlenül jól alakítja a kiszámíthatatlan elmebeteget, majd a melankolikus pozitív hőst, ahogy Travolta is meglepően remekül tündököl a protagonistaszerepben, a tőle egyáltalán nem idegen tenyérbemászó gennyláda bőrében pedig valósággal lubickol. Az arccsere után tökéletesen hozzáidomulnak egymás személyiségéhez, nagyszerűen lemásolják a másik mimikáját, még a legapróbb rezdülés is kifogástalanul a helyén van. Teljesen mindegy, hogy Archer fásultságát és lelki fájdalmát először Travolta, majd később Cage arcán látod, nem számít, hogy Troy agybeteg őrülete először Cage, majd Travolta arcáról tükröződik vissza, egyszerűen elhiszed, hogy ugyanazokról az emberekről van szó, mint a film első harminc percében. Ugyanaz a felállás, csak a külsejük változott meg.

A forgatókönyv briliánsan ki is használja a kínálkozó lehetőségeket azzal, hogy a lehető legjobban igyekszik érzékeltetni a karakterek közti alapvető különbségeket, illetve hogy a konfliktus nagy részét arra építi fel, hogy mindkét figurának végig kell néznie, hogy a másik miket hajt végre az ő arcával. Amíg Archer a műtét után egy pillanat alatt összeroppan, törni-zúzni kezd, és hangos szitkozódások közepette küld el mindenkit a fenébe, amikor tükörbe nézve fia gyilkosának arcát látja meg, addig Troy a helyzetet felismerve beteges derültséggel és visító kacajjal reagál, és máris nekiáll kigondolni, hogyan is húzhatna belőle hasznot. Woo persze a komolyság mellett finom humort is csempész a történetbe, amely azoknak a nehézségeknek a kihangsúlyozásában nyilvánul meg, amivel a két főszereplő szembesül az arccserét követően. Archer számára hamar rémálommá válik a könyörtelen szemétláda eljátszása, ugyanakkor Troynak sem kell sokat várnia ahhoz, hogy szembesüljön a gerinces, tiszteletreméltó FBI-ügynök szerepének, valamint az ezzel járó extráknak a „terheivel” (házasság, gyerek, családi ház a patyolattiszta és unalmas zöldövezetben).

Tulajdonképpen ezekben a dolgokban van az igazi dráma. Woo a kilencvenes évek filmjeire jellemző laza feelgood-humorral és szinte már könnyfakasztó pillanatokkal egyensúlyozik a komikum és a komolyság között. Ügyesen eltalálták az arányokat, amikor kell, akkor vicces (Travolta pl. sziporkázik a rosszfiú szerepben, igaz, erre a zseniális magyar szinkron is rásegített), de amikor arra van szükség, akkor gombóc van a torkodban, ahogy nézed Archer elviselhetetlen fájdalmát és tehetetlenségét. A jelenet, amikor Cage összezavarodva ölelgeti ellenségének fiát, és közben azt hiszi, hogy saját, meggyilkolt gyerekét tartja a karjaiban, vagy amikor sírva bizonygatja saját személyazonosságát ijedt nejének, az két olyan piszok erős szekvencia, hogy a szíved is belesajdul.

A csihi-puhik, a karakterek és a narratíva tehát egységes egészet alkotnak, lényegében ezért remek ez a film, és több, mint valószínű, hogy Woo többi amerikai munkája valahol itt bukott el, mert ott előbb az akciójelenetek voltak meg, és aköré építettek minden mást (lásd Mission: Impossible II). Az Ál/Arc azonban az egyetlen egy kivétel: itt minden működik, az akciók és a dramaturg egyaránt, és ehhez jön még a remek operatőri munka, a vágás és a zene, amelyek összessége tökéletes mestermunkává varázsolja Woo egyetlen igazán jól sikerült amerikai filmjét. Lehet savazni a mestert, amiért az USA-ba ment, és végül beállt a hollywoodi gépezetbe, ami aztán módszeresen ledarálta – de ha van film, amiért megérte kivándorolni, akkor az egyértelműen az Ál/Arc.

És hogy 25 évvel a bemutatója után miként tekintünk erre a filmre, és hogy hol járnak manapság a rajta dolgozó emberek? Woo több sikertelen rendezés után végül visszatért hazájába, ahol leforgatott egy kétrészes kínai háborús eposzt (Vörös szikla), utána viszont felejthető munkákkal próbálta visszaszerezni régi fényét, természetesen sikertelenül. John Travolta második aranykora hamar leáldozott, ma már említésre sem méltó bóvlikban szerepel. Nicolas Cage ugyan nem egy remek filmben villantotta meg színészi képességeit az Ál/Arc után is, de aztán jöttek azok a fránya adóproblémák, így ő is elkezdte only DVD-s vacakokban papírpénzre váltani a tehetségét – viszont úgy szökőévente azért összejött neki a bravúr, sőt, nemrég adósságait is sikerült kifizetnie, és letett az asztalra egy olyan filmet, amivel bebizonyította, hogy nincs már annyira messze az a várva-várt visszatérés.

Ám hiába kerültek ki az élvonalból ezek az egykori legendák, legjobb filmjeiket/szerepeiket senki sem tagadhatja meg, és ezek miatt örökre emlékezni fogunk rájuk és tisztelni fogjuk őket. Az Ál/Arc még ma is minden idők egyik, ha nem a legzseniálisabb akciómozija, minden listán előkelő helyet élvez, és még mindig hatalmas élmény újranézni. Az elmúlt hónapokban szó volt valamilyen folytatásról, vagy remake-ről, vagy soft rebootról, vagy mi a fenéről, de most komolyan: már előre kapja be mindenki, akinek köze lesz hozzá!

 

Gamekapocs értékelés: 10

Rendező: John Woo
Producer: David Permut, Barrie M. Osborne, Terrence Chang, Christopher Godsick
Forgatókönyv: Mike Werb, Michael Colleary
Szereplők: John Travolta, Nicolas Cage, Joan Allen, Gina Gershon, Alessandro Nivola, Colm Feore
Zene: John Powell
Operatőr: Oliver Wood
Vágó: Christian Wagner, Steven Kemper
Gyártó: Touchstone Pictures, Permut Presentations
Forgalmazó: Paramount Pictures, Bune Vista Pictures Distribution
Eredeti premier: 1997. június 27.
Hazai premier: 1997. október 9.

4.
4.
Prime
Évente kétszer biztos megnénzem, van egy SSD-m, ahol az Alltimefav' filmjeim vannak külön mindentől, ennek (is) ott bérelt helye van. Köszi a cikket!
3.
3.
Jinbobo
Nekem is a Rés a pajzson az etalon. Sokkal hihetőbb alapsztori, mint az Ál/arc. Egy arc kicserélése egy másik emberrel, ami után már felismerhetetlenül azzá válik... ráadásul mindezt 0 észrevehető beavatkozási szinten. Az akciójelenetei tényleg jók, de ez a sztori nekem már anno is hatalmas hülyeségnek mutatkozott.
2.
2.
Neo1989
Nekem a Rés a pajzson a kedvencem John Woo munkaiból, de az Ál/Arc is jó vagy a Gyilkosok gyilkosa.
1.
1.
Kamukaze
Teljesen egyetértek a pozitív kritikával! Bárki kérdezi, milyen akciófilmeket szeretek, ez biztos beugrik az 5ös listámon.
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.
Egy kis türelmet kérünk...