The Last of Us - második évad sorozatkritika

Előrebocsátom, rajongó vagyok. A Naughty Dog játékainak rajongója, így csakis ilyen perspektívából tudok az HBO sorozatára tekinteni. Megértem, hogy az adaptációk világában vékony mezsgye van aközött, hogy új ötleteket hozzanak be a készítők, és a már ismert sztorit úgy meséljék el, hogy a játékosok is elismerően csettintsenek utána. A The Last of Us második évada egyértelművé tette, hogy az író, Neil Druckmann és a showrunner, Craig Mazin nem szolgai módon követi majd a Part II történetét, hanem három részre bontják azt, itt-ott elidőznek a részleteken, megváltoztatják, vagy továbbgondolják a már ismert sztoriszálakat, még akkor is, ha ezzel szembe mennek az elvárásokkal. Ezt érthető is, hiszen a tévé és a streaming teljesen más médium a videójátékhoz képest, nem minden úgy működik, mint interaktív formában. Ami konzolon jól mutat, az nem biztos, hogy passzív szemlélőként is befogadható. 

Ehhez persze ismerni és érteni kell az alapanyagot. A The Last of Us: Part II egy olyan játék, amely nem csupán innovatív történetmeséléssel és könyörtelen, brutális játékmenetével hódított, hanem olyan élményt nyújtott, ami még a megjelenés óta eltelt öt évben is képes vitákat generálni. Ha bármit is tanított nekünk, az az, hogy a legpusztítóbb döntéseket ritkán gyűlöletből, sokkal inkább szeretetből hozzák meg. Olyan morális mélységekig ment el, ahol már egyetlen döntés sem tiszta, de mindegyik mélyen emberi. Nem kell megbocsátanunk a karaktereknek, bőven elég, ha megértjük őket. A Naughty Dog és főleg Druckmann víziója számos negatív visszhangot keltett, legyen szó indokolatlan gyűlöletkampányról és az alkotókat érintő netes zaklatásokról, miután a fókusz egy új főszereplőre, Abbyre terelődött. Az első évad még sokkal jobban a játékosok kedvében járt, még úgy is, hogy Bill és Frank mellékszálának egy teljes epizódot szenteltek, és hiába követték úgy-ahogy a játék sztoriját, a végén mintha kicsit elfogyott volna a fantázia. Érezhető volt, hogy az alkotók a második évaddal nagyot gurítanak majd, de szerintem ezek a változások nem segítettek egyértelműen még jobbá tenni a sorozatot. Sőt, érthetetlen módon félreértelmezte a Part II sokrétű és eredeti mondanivalóját. 

Már a nyitó epizód is világossá tette, hogy Mazinék nem hiszik, hogy a nézők is sejtik, mi fog bekövetkezni. A karakterek motivációi azonnal megmutatkoznak, miután a sértett katonapalánta, Abby (Kaitlyn Dever) nyíltan hangot ad bosszúvágyának, hiszen apját az előző etap végén Joel (Pedro Pascal) megölte. A játékkal ellentétben a felcseperedett lány indítékai azonnal feltárulnak, ezzel viszont irtózatos öngólt lőttek a készítők, hiszen korántsem fog úgy arcul ütni minket az a bizonyos jelenet, mint a játékban, ahol nem tudtuk, mire megy ki a játék, majd jött a kijózanító pofon. A sokk után is van élet, a nézők túllépnek a Joellel kapcsolatos dolgokon, de nincs meg az a természetes átmenet, amivel Ellie a történet középpontjába tudna kerülni fogadott apja távollétében. Pedig az ő utazása a legtragikusabb, hiszen Joel és Abby ugyanazon érme két oldala: mindkettőjüket a gyász, a szeretet és az elengedésre való képtelenség hajtja, addig Ellie az ő konfrontációjuk áldozata. 

Míg az előző évadban Ramsey szinte tökéletesen hozta Ellie fiatalos és vidám természetét, most nagy feladata hárul rá, hiszen feszegetnie kell a saját határait. Ellie-t a bosszúvágya vérszomjas gyilkológéppé formálja, aki elszántan próbálja felkutatni Abby-t, miközben bárkit félrelök, aki az útjába áll. Látnunk kellene, hogy Ellie - akit korábban ismertünk és szerettünk, már nem egy gyermek, hanem egy felismerhetetlen ösztönlény, akit megkeményített a veszteség és a trauma, olyannyira, hogy már az összeomlás szélén táncol. Olyasvalaki, akinek egészen addig szurkolunk, amíg a saját magunk szabta erkölcsi határokat át nem lépi. Ellie átalakulását visszaadni egy tartalmas és sokrétű feladat, aminek Ramsey sajnos nem tudott eleget tenni. 

Miért hiányoznak szinte teljesen azok a perzselő érzelmek, amelyek a játék legsúlyosabb pillanatait tették ki? Hol van a harag és a düh? Ezt nem lehet elintézni egy mémmé váló groteszk fintorral. Végső soron a hiba nem csak a lány színészi kvalitásában keresendő, hanem abban, hogy Mazinék nem adnak a finomságokra, megfosztva minket a varázstól, hogy olyan karaktereket lássunk, akikben tombolnak az érzelmek. A filmesek szó szerint szájba rágnak mindent abban a reményben, hogy a figyelemzavaros generációk is megértsék, mi folyik itt. Éppen ezért tűnik teljesen üresnek Joel és Ellie kulcsfontosságú kibékülése, ahol jobb esetben kitörő érzelmeknek kéne felváltani a korábbi sérelmeket. 

Ennek tudatában anno nagy kockázatot vállaltak a készítők a castinggal, amikor is beválogatták az igencsak megosztó Ramseyt. Ha már tudták, milyen irányba megy el az adaptáció, miért nem egy közönségkedvencet választottak, miért tettek ki őt ilyen fiatalon ekkora népharagnak, ami könnyedén a karrierjébe kerülhet? Hiába igyekszik Ramsay nincs igazán lehetősége kellő mélységet adni a karakterének. Ami pedig marad, az inkább kapkodó vergődésnek hat, így már azon sem csodálkozunk, hogy a felháborodott nézők a színésznő azonnali menesztését követelik, vagy megoldják okosba: az AI segítségével cserélik le Ramsey arcát a szerintük legmegfelelőbb Ellie-re. 

Ahogy az várható volt, Mazin és Druckman számos ponton változtatott a történeten is, kezdve a többévados formátumból fakadó kibővült mozgástérrel. Néhány fontosabb karakter teljesen más ívet kapott, mint a játékban, ami szinte felismerhetetlenné teszi őket. Legyen szó a Scars sztorijának megváltoztatásáról, amely Tommy lángszórós ámokfutásához és egy sokkal bosszúállóbb úthoz vezet. Aztán ott van Gail, Jackson rezidens terapeutája, aki egy teljesen új karakter. Cathherine O’Hara szinte tündököl a szerepében, jó ötlet volt egy lelki szemetesvödröt behozni, akivel mindenki beszélhet az érzéseikről, csak éppen O’Hara nem csak csendben bólogat, zsenialitása simán ellopja a showt. 

Akadnak olyan mellékszereplők is, akik remekül asszisztálnak hőseink útjához, mint például Young Mazino Jesse-ként és Isabela Merced Diaként, akik talán a legjobban idomultak a játékbeli megfelelőikhez. Kiemelném még Jeffery Wrightot is, aki újra Isaac bőrébe bújik a játékok után, bár sokkal korlátozottabb módon. Tony Dalton és Joe Pantoliano igazi meglepetés volt, hiszen az évad legjobb epizódjában, a The Price-ban érzelmileg a legmegindítóbb munkát tették le az asztalra - nem véletlen, hogy ezt a részt Druckmann nem csak íróként, hanem rendezőként is jegyzi. Ha ilyen lett volna a teljes évad is, azaz, ha megtalálták volna az egyensúlyt a játéktól való pozitív eltérés és a legjobb pillanatok újraalkotása között, akkor egy rossz szavunk sem lehetne. 

Nyilván a játék narratíva-szerkezete nem illeszkedik a televízióban lefektetett szabályokhoz, ahol heti bontás van, a laikusok számára pedig kevésbé lenne elfogadható. A játék pont azért működött jól, mert videojáték volt, közvetlenül kapcsolódtunk a szereplőkhöz. Ám furcsamód pont azok a részek voltak a legjobbak a sorozatban, melyben a készítők nem rugaszkodtak el túlzottan az eredetitől - lásd az évad elejét. Nos, hét rész után már tudjuk, hogy a harmadik nekifutásban Abby perspektíváját követik az események, és végre összeállhat minden egy koherens egésszé. A többiek pedig hiába is szeretnék a saját élményeiket ráerőszakolni a sorozatra, nem fog menni. Ezek már nem azok a karakterek, akikhez úgy viszonyultunk, ahogy. Szerencsére a széria produkciós minősége továbbra is magas, kezdve a szenzációs sminkektől, a látványtervezésen át egészen David Fleming, de főleg Gustavo Santaolalla hibátlan betétzenéjéig, ami már elválaszthatatlan a The Last of Us-tól. 

Nem tagadom, simán félre lehet tenni az elvárásokat, de még úgyis nagyon feltűnő, hogy a második évadban szinte minden felhígult. Le nem csapott labdák akadnak szép számmal: vártam, hogy a legrosszabb emberekből a legjobban megírt karakterek válnak, akikkel könnyű nézőként szimpatizálni, de nem így történt. Akikkel pedig rokonszenveznünk kéne, azok egyre jobban ellenszenvessé válnak - e tekintetben Mazinék magukra is haragították a játékosokat. Igen, kellenek a változások, ha azok a forrásanyag megsértéséből, kibővítéséből fakadnak, nem pedig a súlypontok eltolódásából. De ha nem is hasonlítjuk állandóan a játékhoz, a The Last of Us inkább rosszabb lett, mint jobb, amit joggal érezhetnek befejezetlennek azok is, akik világ életünkben nem fogtak még kontrollert a kezükben, mondván “mire ez a nagy felhajtás, csak egy sima posztapokaliptikus dráma a közepes fajtából”. Ez lenne az a pont, ahol a legjobban eltávolodnánk a játék mondanivalójától és minőségétől, aminek nem szabad megtörténnie a folytatásban. 

Gamekapocs értékelés: 6/10

Eredeti cím: The Last of Us Season 2
Készítő: Neil Druckmann, Craig Mazin
Rendező: Neil Druckmann, Peter Hoar, Craig Mazin, Kate Herron, Nina Lopez-Corrado, Mark Mylod, Shephen Williams
Producer: Neil Druckmann, Jacqueline Lesko, Cecil O’Connoer, Asad Qiuzilbash, Carolyn Strauss, Carter Swan, Evan Wells
Írók: Neil Druckmann, Craig Mazin, Halley Wegryn Gross
Szereplők: Bella Ramsey, Pedro Pascal, Kaitlyn Dever, Gabriel Luna, Isabela Merced, Young Mazino, Rutina Wesley, Robert John Burke, Danny Ramirez, Tati Gabrielle, Ariela Barer, Catherine O’Hara
Zene: Gustavo Santaolalla, David Fleming
Operatőr: Ksenia Sereda, Catherine Goldschmidt
Vágó: Timothy A. Good, Emily Mendez, Simon Smith
Gyártó: HBO
Forgalmazó: HBO Max
Játékidő: 50 perc átlagosan
Epizódok száma: 7
Premier: 2025. április. 13. - 2025. május 25.