Mindörökké Batman visszatekintő kritika

Felnőtt fejjel egészen durva belegondolni, hogy gyerekként mennyi hazugságot voltunk képesek kérdés nélkül elhinni. Mint például azt, hogy a karácsonyi ajándékot a Jézuska, a csokit a húsvéti nyúl, a kisbabát pedig a gólya hozza, meg azt, hogy ha befejezzük az iskolát és elmegyünk dolgozni, akkor minden jobb lesz (aha, persze, hát hogy a f*szba ne), vagy mondjuk azt, hogy a Mindörökké Batman a világ egyik legjobb filmje. Nem tudom, hogy az utóbbi kettő közül melyik a kíméletlenebb (legyünk őszintén, a valóság tényleg brutális tanítómester), de az tény, hogy a megboldogult Joel Schumacher 1995-ös keltezésű szuperhősös merénylete elég szoros holtversenyben van az álmokat szétzúzó felnőtt lét lidércnyomásával. 

Mert valljuk be, annak idején nemigen létezett menőbb film a Mindörökké Batmannél: felesleges lenne tagadni, hogy mindenki látni akarta, azt szintén, hogy sok más gyerek mellett én is valósággal meg voltam érte hülyülve. Számtalanszor kikölcsönöztettem VHS-en a videótékából, amikor megláttam, hogy a haveromnak még egy plakátja is van róla a szobája falán, olyan sárga voltam az irigységtől, mint a fáról frissen leszedett citrom. Ezek után mondhatom, hogy “kicsit sem” ért arculcsapásként, amikor az otthoni internet elterjedésével, no meg a többszöri újranézések alkalmával szembesültem vele, hogy a film megítélése enyhén szólva is elképesztő mértékben különbözik attól, amit én anno elképzeltem. Dehát ilyen az ártatlan gyermeki lélek: nyitott, kíváncsi, de időnként épp annyira egyszerű, mint amennyire furfangos – ha kedvére valót lát, akkor hajlamos kizárni mindenféle hibát és anomáliát. 

Hogy a film első dialógusában Alfred felveti az épp bevetésre induló Batmannek, hogy vigyen magával egy szendvicset, mire a sötét lovag csak annyit válaszol, hogy majd beugrik egy gyorsétterembe (még alig kezdődött el az egész, de már helyben vagyunk, te meg látod magad előtt, ahogy a Denevérember beáll a Batmobillal a McDrive-ba egy sajtburger menüért – amúgy ez a gyorskajás analógia nem véletlen, de erre később még visszatérünk). Hogy Batman végigizzadja a sztorit Rébusz rejtvényei miatt, aztán a finálé előtt 10 perccel csak rájön, hogy Edward Nygma a tettes (mintha amúgy nem lett volna egyértelmű már az elején). Hogy az ominózus főgonosz-teremtő tárgyalótermi jelenet videófelvételén, amikor Harvey Dent arcába savat öntenek, Batman fényes nappal csak úgy előugrik a közönség sorai közül. Mármint egészen addig ott ült, vagy mi a fene? Elképzelem, ahogy a bíró és az esküdtszék is hallgatja az ügyész beszédét, a Bőregér meg teljes menetfelszerelésben trónol a feszült komolysággal figyelő öltönyös emberek között, két kezét a térdein pihentetve. 

A soraimat írkálva most be is ugrott, hogy az Adam West-féle tévésorozatban is volt egy hasonló, bíróságon játszódó epizód – ez külön vicces annak fényében, hogy Schumacher a Batman és Robinnal ténylegesen egy nagyköltségvetésű Westes Batman-mozifilm szintjére züllesztette le a franchise-t. De arról majd két év múlva emlékszünk meg, egyelőre legyen elég egy borzalom. Amúgy a körülményeket megvizsgálva totál evidens, hogy két búskomor felvonás után miért itt kötött ki a széria. Ugyebár Tim Burton az 1989-es Batmannel hatalmasat ment, és stílusosan zárta le az évtizedet, egyúttal megmutatta, hogy egy képregényfilmet is komolyan lehet venni és ütősen megcsinálni, ha egy tehetséges rendező nyúl hozzá az alapanyaghoz. A sikert követően kétség sem fért a folytatáshoz, és a Warner ezúttal szinte teljes kreatív kontrollt adott az épp pályája csúcsán álló Burtonnek, aki persze örömmelt él a lehetőséggel – csakhogy a dolog nem pont úgy ült el, ahogy azt a stúdió remélte. 

A Batman visszatér ugyan pozitív kritikákat kapott és a kasszák is csilingeltek, viszont 150 millióval kevesebbet hozott, mint az első rész (tegyük hozzá, hogy a költségvetés itt már 80 millióra rúgott), ráadásul, mivel Burton eléggé radikális irányba terelte a film amúgy is sötét tónusát, a riasztó, horrorisztikus, már-már brutális szellemisége miatt a szülők is berágtak rá, amiért még a McDonaldsos játékokat is vissza kellett hívni. Ezen a ponton tehát egyértelmű volt, hogy a harmadik felvonásnak már sokkal könnyedebbnek és gyerekbarátnak kell lennie. Ez a határozott elgondolás persze komoly döntéseket vont magával: Burton eredeti sztoriját dobták, majd őt magát is kipenderítették (producerként azért maradt, bár saját bevallása szerint már a film címét is utálta), Michael Keaton a zsíros gázsi ellenére is lelépett, helyére Val Kilmer került, Billy Dee Williamset Tommy Lee Jones váltotta Kétarc szerepében, Robin Williamset Jim Carrey Rébuszként, Marlon Wayanst pedig Chris O’Donnell Robinként.

A rendezői székbe végül Joel Schumacher ült, akinek leszerződtetése a Warner fejeseinek törekvéseivel együtt szépen meg is pecsételte a produkciót – pedig amúgy érthetetlen, hogy aki korábban olyan remekműveket forgatott, mint Az elveszett fiúk, az Összeomlás, vagy Az ügyfél, utána meg olyanokat, mint a Ha ölni kell, a 8MM és A fülke, hogy a francba volt képes egy ilyet vászonra álmodni (maradjunk annyiban, hogy nyilván nem csak őt terheli a felelősség). Mindenesetre a Mindörökké Batman tulajdonképpen megelőzte a korát és előrevetítette a soft reboot fogalmát (jóval korábban, hogy az divatba jött), ami addig maximum csak a James Bond-szériára volt jellemző. 

Szóval új színész a főszerepben, kissé más koncepció, kissé más felfogás, de azért megvan a folytonosság: egy-két visszatérő arc az előző két epizódból, néhány elejtett utalás, hogy az ember tisztában legyen vele, hogy ez “ugyanaz” a Batman – meg vannak indokolatlan popóvillantások és mellbimbók a gumiruhákon, amiket azóta sem tud senki feldolgozni. Burton sötét, gótikus és ezáltal erőteljes atmoszférával rendelkező Gotham Cityje dobva lett, helyét átvette a futurisztikus, villogó fényben és zöld-lila-rózsaszín színekben pompázó, ennek köszönhetően borzasztóan giccses benyomást keltő nagyváros, ami már önmagában elég lett volna a “camp”, mint fogalom kimerítéséhez – de az alkotók nem álltak meg ennyinél. Ahogy az említett metropolisz, úgy a benne rohangáló bűnözők is neonfestékkel bekent wannabe izomemberek és megállás nélkül vihogó, hahotázó, rángatózó rosszarcúak, akik leginkább egy vígjátékba vagy egy rajzfilmbe illenének (vagy még oda se).

Amíg Burtonnél a főgonoszok markáns és kidolgozott hátteret kaptak, amelyek a történet elejétől a történet végéig kitartottak és fókuszban maradtak (egyúttal a második részben kissé el is vették a rivaldafényt a címszereplőtől), addig Schumacher hanyagult felskiccel néhány gyenge, sőt Rébusz esetében már-már gyerekesnek mondható alapmotivációt, és onnantól kezdve ott is hagyja az egészet az út szélén. Kétarcnak még ennyi sem jutott, érdemi szerepe nagyjából annyi, hogy megöli Dick Grayson, azaz a későbbi Robin szüleit, ezzel kvázi megteremtve Batman ikonikus sidekickjét. Külön poén, hogy Tommy Lee Jones állítólag annyira nem jött ki Jim Carreyvel a forgatáson, hogy még meg is mondta neki kerek perec, hogy utálja őt és bohócnak tartja – erre Jones a filmben milliószor nagyobb ripacs, mint Carrey komplett karrierje alatt. 

A szökevényben nyújtott alakítása miatt friss Oscar-díjas színész önként és dalolva csinál hülyét magából, ehhez képest Carrey meglepő módon egész tisztességesen hozza a sértett egójú pszichopatát – hiába tolja túl a biciklit, jobban is, mint kellene, egyszerűen képtelenség haragudni rá. Val Kilmert a halála miatt mostanság szokás lett felmagasztalni a sztratoszféráig, és igazság szerint, ha nem is volt színészóriás, azért bőven akadtak nagy dobásai – viszont Batmanként és Bruce Wayne-ként is eléggé szürke, nemigen mutat olyat, ami miatt bekerülhetne a top 3-as ligába. Nicole Kidman meg szimplán csak egy tüzelő szuka, aki rögeszmésen rajong a sötét lovagért, és minden áron a hálószobájába akarja csábítani. Nagyjából ennyi. Illetve mégsem: Chris O’Donnell Robinjában van a legtöbb potenciál (O’Donnell ki is hozza a figurából, amit lehet), aminek köszönhetően adva lett volna a komolyabb megközelítés, de végeredményben ezen a téren is visszafogták magukat az alkotók.

Ebből is látszik, hogy Schumachernek voltak jó ötletei, egy-kettő ezek közül benne is maradt a kész filmben, példának okáért Bruce visszaemlékezései és látomásai, amire simán fel lehetett volna építeni egy sötétebb, komorabb és karakterhű produkciót (nézzük csak meg például Jeph Loeb és Tim Sale szinte ugyanezt a témát feldolgozó képregényét, a Dark Victoryt, hogy annak ez mennyivel jobban ment), de a korábban taglalt okok miatt a Warner nyilván nem engedhetett meg magának egy újabb fiaskót, ezért biztonsági üzemmódba kapcsolt, és a komolyabb hangvételt megütő jelenetek nagy része végül a vágószobában landolt. Nemhiába, nagyon kellett a sikerhez az a bizonyos gyerekközönség. 

És végeredményben meg is nyerték őket. A Mindörökké Batman a bemutatásakor rögtön rekordot döntött, minden idők addigi legjobb nyitóhétvégéjét produkálta a mozikban, és bár a kritikusok egyáltalán nem lelkesedtek érte, a globálisan összeszedett csaknem 350 millió dolláros bevételével lazán felülmúlta a második rész eredményeit. A stúdió boldog volt, a rajongók sem ostromolták fáklyákkal és vasvillákkal a Warner székházát, a szülők pedig a vetítőteremből távozva mosolyogva sétálhattak be a kissrácaikkal a Mekibe a Happy Meal menüért. Persze mint oly sok más esetben ,úgy a nagy pénz most sem csengett egybe a minőséggel: ha a ‘80-as évek filmipara a túlzásokról vált híressé, akkor a ‘90-es évek arról, hogy senki sem tudta, mit csinál, de 30-on felül hiába olyan a harmadik epizód, amilyen, valamennyire azért mégis megmentik a gyerekkori emlékek. Szerettük mi ezt annak idején, meg hát a nosztalgiánál amúgy sincs keményebb drog, még ha ezesetben nem is üt be annyira az anyag. 

Az újranézést mindenesetre senkinek sem ajánlom, jobb ha nem bolygatjuk meg azokat a szép emlékeket. Egyébként már jóideje pletykálnak egy rendezői változatot, amiben benne lennének a kivágott jelenetek, nemrégiben úgy volt, hogy mozikba is kerül, ám végül lefújták a kezdeményezést. De azért ne aggódjon senki, előbb-utóbb biztosan sor kerül rá – manapság az álomgyár úgysem bírja ki, hogy ne adjon a sz*rnak még egy pofont.

Gamekapocs értékelés: 5.5

Eredeti cím: Batman Forever
Rendező: Joel Schumacher
Forgatókönyvíró: Lee Batchler, Janet Scott Batchler, Akiva Goldsman
Történet: Lee Batchler, Janet Scott Batchler
Producer: Tim Burton, Peter MacGregor-Scott
Szereplők: Val Kilmer, Tommy Lee Jones, Jim Carrey, Nicole Kidman, Chris O'Donnell, Michael Gough, Pat Hingle
Operatőr: Stephen Goldblatt
Vágó: Dennis Virkler
Zene: Elliot Goldenthal
Gyártó: PolyGram Pictures, Tim Burton Productions
Forgalmazó: Warner Bros.
Játékidő: 122 perc
Eredeti premier: 1995. június 16.
Hazai premier: 1995. augusztus 31.