A Dying Light: The Beast parkourja egyszerre zarándoklat és szemléletmód

Az autentikus és magával ragadó zombiapokalipszis-élmény mellett a Techland Dying Light sorozata mindig is a parkour rendszeréről volt ismert, amely lehetővé teszi a játékosok számára, hogy háztetőkön, falakon, valamint magukon a zombikon át is fussanak és ugorjanak, miközben igyekeznek elkerülni vagy lehagyni a fertőzöttek hordáit.

Egyik egyedi vonása a sorozat korábbi részeihez képest az, hogy mennyire gyönyörű a nyílt világa, és milyen magasra juthatnak a játékosok, hogy mindezt szemügyre vegyék. Ugyanakkor ezeknek a pillanatoknak az igazi szépsége nem is annyira a látványukban rejlik, hanem inkább abban, amit képviselnek. Az, hogy a játékosok egy lélegzetelállító kilátást élvezhetnek a magasból a zombiapokalipszis közepén, mélyebb jelentéssel bír, mint bármely földszinti látvány. Ott fent, a magányos pillanatokban, amikor a játékosok látják a napfelkeltét a Castor Woods fái felett, és hallják a szél süvítését, ez egyfajta időkapszulaként szolgál, amely visszaviszi őket egy egyszerűbb, élő világ idejébe, mielőtt az csak élőhalottakból állt volna.

A Dying Light: The Beast parkourját kihasználni, vagyis pontosabban azt a perspektívaváltást, amit kínál, teljesen új értelmet ad a játéknak, amiben a sorozat előző részei elmaradtak. Korábban ugyanis a parkour leginkább csak közlekedési mód és a biztonság megőrzésének eszköze volt, viszont a Dying Light: The Beast a parkourt úgy helyezi el, mint egy lehetőséget, hogy a játékosok egy olyan világot láthassanak, amely mintha érintetlen maradt volna a zombiapokalipszis által.